Az embertípusok palettáján, félúton a pletykafészek és a vészmadár között találjuk a rémhírterjesztőt. Legfőbb tevékenysége a különféle, borzongást keltő események elbeszélésében rejlik. „Hivatása” iránti elkötelezettségét bizonyítja, hogy a mások számára (félelmetességük miatt) tabuként kezelt témákkal előszeretettel foglalkozik; dédelgeti, kiegészíti őket, a megfelelő hatás elérése érdekében egyes momentumokat felerősít bennük. Átélési, színészi képességei lenyűgözőek. Lelkiismeretesen dolgozik azon, hogy hírei személyről személyre való vándorlása a lehető legtökéletesebb láncolatot mutassa: senki se maradjon ki egy kis egészséges (?) ijedelemből. A rettegés ugyanis jót tesz az idegrendszernek – gondolja –, hiszen korunk borzalmai közepette elengedhetetlen, hogy időnként tornáztassuk libabőrképző mechanizmusunkat, a hátunkon felálló szőröket, és egyáltalán, a vérnyomásunknak is jót tesz egy kis változatosság. Számára érthetetlen, hogy eme jótékony edzés szükségességét a többi ember miért nem ismeri fel? Vagy ha már ennyire gondatlanok saját szervezetük tekintetében, akkor legalább őt fogadhatnák jó szívvel; őt, aki figyelmes a környezetében élőkkel. De nem – a rémhírterjesztő egy meg nem értett és el nem ismert személy; fontosságát tevékenységével próbálja érzékeltetni. Igyekszik a figyelem középpontjába kerülni.
A múlt századoktól kezdve kézenfogva jár a történelmi rémtettekkel. Napjainkban igen elterjedt személyiségforma; hogy nemcsak megtűrt típus, hanem kifejezetten helye van társadalmunkban, mi sem bizonyítja ékesebben, mint a horrorművészet (filmek, könyvek) újszerű diadalmenete.
Életünk során mindannyian találkozhattunk már a rémhírterjesztő típuspéldányával, amint az izgatottságtól feldúlt arccal odafontoskodik közelünkbe, és fojtott suttogással vagy (ha a téma megkívánja) hallgatóságot toborzó fennhangon bekezd: „Rettenetes! Hallottátok már, hogy…?!”; esetleg: „Édes Istenem, ez borzasztó! Az történt, hogy…”.
Lehetséges, hogy az idegrendszer-továbbképzés szempontjából létfontosságú személy, azonban kinek van szüksége a Híradóban látottaknál több borzongásra? (A jelentkezőket megtalálhatjuk bármely, horrorfilmet műsorára tűző mozi széksoraiban). Minden jóindulatú ember óvakodik attól, hogy másoknak felesleges nyugtalanságot, álmatlan éjjeleket okozzon. Ez utóbbiakhoz, sajnos, a világ alakulása éppen elég, terjesztői közreműködés nélkül is…
A múlt századoktól kezdve kézenfogva jár a történelmi rémtettekkel. Napjainkban igen elterjedt személyiségforma; hogy nemcsak megtűrt típus, hanem kifejezetten helye van társadalmunkban, mi sem bizonyítja ékesebben, mint a horrorművészet (filmek, könyvek) újszerű diadalmenete.
Életünk során mindannyian találkozhattunk már a rémhírterjesztő típuspéldányával, amint az izgatottságtól feldúlt arccal odafontoskodik közelünkbe, és fojtott suttogással vagy (ha a téma megkívánja) hallgatóságot toborzó fennhangon bekezd: „Rettenetes! Hallottátok már, hogy…?!”; esetleg: „Édes Istenem, ez borzasztó! Az történt, hogy…”.
Lehetséges, hogy az idegrendszer-továbbképzés szempontjából létfontosságú személy, azonban kinek van szüksége a Híradóban látottaknál több borzongásra? (A jelentkezőket megtalálhatjuk bármely, horrorfilmet műsorára tűző mozi széksoraiban). Minden jóindulatú ember óvakodik attól, hogy másoknak felesleges nyugtalanságot, álmatlan éjjeleket okozzon. Ez utóbbiakhoz, sajnos, a világ alakulása éppen elég, terjesztői közreműködés nélkül is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése