Mami háza

A ház már nem áll a helyén az utcánkban. De ha behunyom a szemem, látom magam előtt, amikor még vakító fehér volt a ház fala és a sötétzöld ablakkeret őrizte a mindig tisztára mosott ablakokat. Az üveg mögött csipkefüggöny, mögötte zajlott az élet. A hely egyszerre volt dzsungel és kincsekkel teli várkastély. Hatalmas kovácsoltvas kapun lehetett belépni, amit kopott, alkarnyi kulcs nyitott. Már akinek, aki nem bizonyult méltónak, az sosem bírta kinyitni a kaput. A kerítésvasak között három fehér, lapos tetejű oszlop állt, olyanok, mint egy bástya, gyerekként egyszerre szemmel tarthattuk onnan az utcát és az udvart. A kertben orgonabokrok, tűzliliom és ringló nőtt vad szabadságban, de a nagymamámtól tanultam a grupp szót is, mint a nem-mehetsz-bele-mert-ott-virágok-vannak szinonimáját. Diófából több volt a kelleténél, főként ősszel, amikor négykézláb napokig kellett keresgélnünk a diót az vastag avarban. Az udvar közepén a fenyőfa öregebb volt, mint a ház és sokkal magasabb is. A gyökerei alulról széttörték a veranda kőlapjait, a ház nem tudott ellenállni a kert ősi erejének. A fenyő alatt állt a hinta, amit apu épített, azt hiszem élete főműve, se előtte, se utána nem próbálkozott ilyesmivel. Fénykorában is nyikorgott és a leglehetetlenebb helyeken azonosíthatatlan fémdarabok álltak ki belőle. Volt házi homokozónk is, amibe a húsvéti nyulaink belebogyóztak, míg meg nem ettük őket. Akkor Mami azt mondta, csirkepörköltet ebédelünk vigaszdíjként, mert a nyuszik megszöktek.
A ház méltó volt az udvarához, és tökéletesen magán viselte mami egyéniségének a lenyomatát. Hatalmas volt, ódon és bohém egy kicsit. Sosem volt a fürdőszobában rendes kád és mosdó, de volt egy zongora, egy igazi nagy versenyzongora. Rég nem szólt, de alatta és felette zsákok és dobozok gyűltek fel. Senki sem tudta, mi van bennük. Nem is érdekelt senkit, csak minket. Valódi expedíciókat szerveztünk, egy rongydarab, rovarirtó és zseblámpa volt a felszerelésünk, a sötét, a por és a pókok az ellenségeink. Többnyire persze nem találtunk semmit, de a kaland értékesebb volt minden kincsnél. Pedig egyszer találtunk egy ezüst merőkanalat. 1596-os dátum volt belegravírozva a nyelébe. Tökéletes nap volt.
Jól belegondolva talán jobb is, hogy mami eladta a házat, amikor tizenévesek lettünk. Most itt állok és nézem a telket, ahogy már mások építkeznek rajta. De nekünk így örökre tökéletes maradt. Nekem ez a ház volt Micimackó, a gyermekkoromhoz tartozott, és ha felnőve nincs is szükségem rá az agyam egy rejtett zugában mindig lesz neki hely.

by
Éva