Minden napfelkelte új energiát és erőteljes indulást hoz a legtöbbek számára. Nehéz úgy kezdeni egy pergésnek eredt 24 órát, ha már a rajtnál elcsigázott az ember. Kipihentség nélküli ébredéseim évek óta tartó láncolatát monoton kattogással figyeli az ébresztőóra. Halálosan fáradt vagyok, de ez természetes, hiszen ezúttal megöltek álmomban.
Ha nehezen is, de felkelek. A fürdőszoba vizes padlócsempéin enyhén suta előadásban bemutatok egy megcsúszott piruettet. Kába álmosságom egy pillanat alatt rosszkedvű mosollyá alakul. Még jó, hogy nem látta senki. A bokám azonban érzi, nyilallva fejezi ki neheztelését.
Fél óra múlva már a szürke emberáradat – mint sűrű haltömeg egy tengeráramlatban – visz, lök, taszigál hol célom felé, hol éppen attól eltérítve. Az aluljáró családiasan összeprésel minket, csak a reklámpapír-osztogatók képeznek elkülönülő szigeteket a piszkos forgatagban, ők azonban agresszív halászokként próbálnak kiragadni közülünk olyanokat, akik elveszik tőlük frissen nyomtatott, tinta-büdös céduláikat. Harc; csak látszólag békés harc a túloldalra való eljutásért. Mire átvergődök a túlsó lépcsőig, néhány kék-zöld folttal biztosan gazdagabb lettem. Futni ezek után már végképp nincsen energiám, a metrókocsi elsuhanó rozsdás kékségét csüggedten figyelem.
Egyetemi órám előtt sietősen meglátogatom a Központi Könyvtárat: természetesen a kölcsönözhetőnek jelölt, számomra létfontosságú könyvek láthatatlanul lapítanak valamelyik szállítókocsiban, így a kudarc tapasztalatával lépek ki a kapun. Nem várt áldás az égből, ömlő eső formájában. Megdicsérem önmagam, hogy betettem az esernyőt: magabiztosan feszítem ki ernyőjét, ami ugyanezzel a lendülettel el is repül. Megtorpanok, egyre inkább átvizesedve rosszindulatúan meredek a kezemben éktelenkedő ernyőcsonkra.
Néhány lépés után már biztos lehetek abban, hogy gumitalpú cipőm tapintatosan észrevehetetlen repedésein át kezdek alulról is beázni. Bosszús gondolataimból telefonom rezgése ráz fel; kutatok utána, és megtörténik az elképzelhetetlen: legféltettebb kincsem, a Szabó Lőrinc-díszkötet öngyilkos ívben hullik ki táskámból. Lassított felvételben peregnek szemeim előtt a képkockák, ahogyan belecsapódik egy öblös pocsolya esővizébe. Megsemmisülök. Átáztam testileg, lelkileg egyaránt. Késve érek az egyetemre. Vizes talpam alatt csikorog a padló: a visszhang végigfut a folyosókon, mindenki rámnéz, beteges szorongásom vádlón kúszik szét bennem. Mire felérek a negyedik emeletre, a szívem (emlékeztetve gyermekkori gyengeségére) vadul dübörög mellkasom börtönében. Enyhe rosszullét kerülget, de már csak pár lépés van hátra. Bokám erősödő fájdalmával e táv is kihívás értékű.
„Az óra betegség miatt elmarad” – tudósít a célajtóra kifüggesztett papírszelet, mai egyetlen órám helyszínén.
Remek. Miért is keltem ma fel?!
Időre van szükségem. Időre, hogy folytatódhasson a napom (ha már muszáj neki). Megpihenek az egyik kihalt folyosóvégben, szárítkozok. Reménytelenül ráérek. Ahogy babrálgatom a két darabra vált ernyőmet, közelgő lépteket hallok. Egyik kedves tanárom tart felém. Kapva az alkalmon, hogy éppen ő jár erre, megkérem, legyen a szakdolgozatom témavezetője. Mosolyogva megegyezünk. Megkönnyebbült boldogságom ezermesterré avat: kezeimben az esernyő újra épségben csukódik össze. Az események hatására megfeledkeztem a telefonomról; elolvasom az üzenetet: értesít az antikváriumszolgálat, hogy az általam megrendelt ritka könyvpéldány (G. Szabó Lőrinc – azaz Lóci – könyve költőapja életének utolsó 305 percéről) megérkezett. El is megyek a néhány sarokra lévő átvevőhelyre, és kezemben az értékes szerzeménnyel a reggeli, borongósan önirónikus mosolyom diadalmas sugarúvá válik.
Hazafelé menet betérek a boltba; mindent kapok, ami a listámon szerepel, ráadásul a trolin van ülőhely is. Amikor leszállok, az ajtóban az egyik évfolyamtársammal vesszük észre egymást, a lakótelepig sétálva hasznos vizsga-információkat cserélünk, majd elválunk. Estefelé még az a kellemes meglepetés ér, hogy édesanyám, munkahelyi könyvtárából hazahozza a délelőtt folyamán a Központi Könyvtárban fantomkönyvekké vált keresett szakirodalmat.És még mondja valaki, hogy az élet nevű kép nem apró bosszúságok és sikerek mozaikjából áll össze…!
Ha nehezen is, de felkelek. A fürdőszoba vizes padlócsempéin enyhén suta előadásban bemutatok egy megcsúszott piruettet. Kába álmosságom egy pillanat alatt rosszkedvű mosollyá alakul. Még jó, hogy nem látta senki. A bokám azonban érzi, nyilallva fejezi ki neheztelését.
Fél óra múlva már a szürke emberáradat – mint sűrű haltömeg egy tengeráramlatban – visz, lök, taszigál hol célom felé, hol éppen attól eltérítve. Az aluljáró családiasan összeprésel minket, csak a reklámpapír-osztogatók képeznek elkülönülő szigeteket a piszkos forgatagban, ők azonban agresszív halászokként próbálnak kiragadni közülünk olyanokat, akik elveszik tőlük frissen nyomtatott, tinta-büdös céduláikat. Harc; csak látszólag békés harc a túloldalra való eljutásért. Mire átvergődök a túlsó lépcsőig, néhány kék-zöld folttal biztosan gazdagabb lettem. Futni ezek után már végképp nincsen energiám, a metrókocsi elsuhanó rozsdás kékségét csüggedten figyelem.
Egyetemi órám előtt sietősen meglátogatom a Központi Könyvtárat: természetesen a kölcsönözhetőnek jelölt, számomra létfontosságú könyvek láthatatlanul lapítanak valamelyik szállítókocsiban, így a kudarc tapasztalatával lépek ki a kapun. Nem várt áldás az égből, ömlő eső formájában. Megdicsérem önmagam, hogy betettem az esernyőt: magabiztosan feszítem ki ernyőjét, ami ugyanezzel a lendülettel el is repül. Megtorpanok, egyre inkább átvizesedve rosszindulatúan meredek a kezemben éktelenkedő ernyőcsonkra.
Néhány lépés után már biztos lehetek abban, hogy gumitalpú cipőm tapintatosan észrevehetetlen repedésein át kezdek alulról is beázni. Bosszús gondolataimból telefonom rezgése ráz fel; kutatok utána, és megtörténik az elképzelhetetlen: legféltettebb kincsem, a Szabó Lőrinc-díszkötet öngyilkos ívben hullik ki táskámból. Lassított felvételben peregnek szemeim előtt a képkockák, ahogyan belecsapódik egy öblös pocsolya esővizébe. Megsemmisülök. Átáztam testileg, lelkileg egyaránt. Késve érek az egyetemre. Vizes talpam alatt csikorog a padló: a visszhang végigfut a folyosókon, mindenki rámnéz, beteges szorongásom vádlón kúszik szét bennem. Mire felérek a negyedik emeletre, a szívem (emlékeztetve gyermekkori gyengeségére) vadul dübörög mellkasom börtönében. Enyhe rosszullét kerülget, de már csak pár lépés van hátra. Bokám erősödő fájdalmával e táv is kihívás értékű.
„Az óra betegség miatt elmarad” – tudósít a célajtóra kifüggesztett papírszelet, mai egyetlen órám helyszínén.
Remek. Miért is keltem ma fel?!
Időre van szükségem. Időre, hogy folytatódhasson a napom (ha már muszáj neki). Megpihenek az egyik kihalt folyosóvégben, szárítkozok. Reménytelenül ráérek. Ahogy babrálgatom a két darabra vált ernyőmet, közelgő lépteket hallok. Egyik kedves tanárom tart felém. Kapva az alkalmon, hogy éppen ő jár erre, megkérem, legyen a szakdolgozatom témavezetője. Mosolyogva megegyezünk. Megkönnyebbült boldogságom ezermesterré avat: kezeimben az esernyő újra épségben csukódik össze. Az események hatására megfeledkeztem a telefonomról; elolvasom az üzenetet: értesít az antikváriumszolgálat, hogy az általam megrendelt ritka könyvpéldány (G. Szabó Lőrinc – azaz Lóci – könyve költőapja életének utolsó 305 percéről) megérkezett. El is megyek a néhány sarokra lévő átvevőhelyre, és kezemben az értékes szerzeménnyel a reggeli, borongósan önirónikus mosolyom diadalmas sugarúvá válik.
Hazafelé menet betérek a boltba; mindent kapok, ami a listámon szerepel, ráadásul a trolin van ülőhely is. Amikor leszállok, az ajtóban az egyik évfolyamtársammal vesszük észre egymást, a lakótelepig sétálva hasznos vizsga-információkat cserélünk, majd elválunk. Estefelé még az a kellemes meglepetés ér, hogy édesanyám, munkahelyi könyvtárából hazahozza a délelőtt folyamán a Központi Könyvtárban fantomkönyvekké vált keresett szakirodalmat.És még mondja valaki, hogy az élet nevű kép nem apró bosszúságok és sikerek mozaikjából áll össze…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése