Emlék

Letettem a telefont. Olyan ez, mint mikor valakit fejbe vágnak és zúgnak a fülei, meg homályosan lát a bekönnyezett szemétől. Én még azelőtt ilyet soha nem éreztem. Ültem az ágyon és hallgattam az utcáról beszűrődő lármát. Az újévet ünneplők egészen hajnalig kitartottak. Aztán valahogy csönd lett belül.
Rossz szokásom, hogy ha valami bajom van vagy szélsőséges hangulatba kerülök, elképzelem magam belülről. Ez amolyan fantázia. Most úgy állt a helyzet, hogy a fejemen belül az agyam olyan, mint egy nagy vulkán fortyogó ürege. A vulkán peremén sok kis piros ruhás emberke áll nagy hangszóróval a kezükben. (Nagyon irritál a piros szín az embereken.) Odahajolnak közel a vulkán széléhez és beleordítanak a hangszóróba: „Te egy senki vagy! Ki vagy te nekem? Egy nagy nulla vagy! Utállak!”...
Nagy robaj; a vulkán beszippantott egy emberkét. Ezután enyhén kínos jelenet következett be: a piros emberekből dupla annyi lett, mint volt, így most más kétszeres hangerővel szóltak az elmondottak, vagy nagy sajnálatomra úgy is hívhatnám: az igazság. A zsivaj, a kiáltozás hangereje elviselhetetlen mértékűre duzzadt, az emberkék pedig játszi könnyedséggel menekültek el a vulkántól ha be akarta szippantani őket. Kézen fogva, körbe-körbe futkostak és sikítozták: „UTÁLLAK!”.
Szédülés fogott el, míg végül eltűntek a piros foltok és egy fekete terep került a helyükre, amin egy apró rózsaszín karika jelent meg. (A rózsaszínt még a pirosnál is jobban gyűlölöm.) A kör egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül egy nagy nulla kerekedett belőle, amiben saját magamat voltam kénytelen felismerni.
A nulla ellen is hadakozni próbált a fejem, mégpedig úgy, hogy kis játék katonákat küldött ellenük, olyanokat, amiket régebben volt divatos gyűjteni a fiúk körében. A nulla azonban fájdalmasan elsöprő sikert aratott fölöttük. Sikerének titka sajátos módszerében rejlett: a nulla a közelébe merészkedő kis zsoldosokra egyszerűen ráfeküdt és agyonnyomta őket. A többi katona rikoltozva menekült a feketeségbe…
Belül egy televízió hatalmas képernyője jelent meg, éppen reklám volt az RTL Klub csatornán. Számomra már ez is az elviselhetetlenség határát súrolta, de ami utána következett még rosszabb volt. Valkó Eszter tűnt föl a vásznon, aki a legújabb telefonálót várta a játékba. Nagy szemei mély csalódottságot és elképedést tükröztek, mert eddig még senki sem tudta kitalálni a megfejtést. Ez a keserű tény arra ösztönözte a műsorvezetőt, hogy megduplázzák a nyereményt. Ezután már számos telefon érkezett. Végül Béla Budapestről kitalálta, hogy a keresett öt betűs szó (amiből már négyet megadtak) a SENKI volt. Örült is nagyon a nyereménynek, azt mondta, hogy majd elmennek belőle nyaralni a családdal…
Az elképzelt történetek olyannyira életszerűnek hatottak, hogy majdnem azt hittem, hogy álmodom. Ekkor ismét megcsörrent a telefonom. Megint ő volt az, megint elmondta, hogy utál. Nem tudtam hallgatni. Letettem. Becsuktam a szemem. Senki vagyok… Senki vagyok?