Kincses sziget

Soha nem állt még senki ilyen közel hozzám. Akkor ő volt nekem a nappal és az éjszaka, minden, amit egy kislány csak álmodhat magának. Vele nem féltem, nem tudtam, mi az a sötétség. Onnantól, hogy megismertem őt, nem voltam olyan, mint a többi lány az iskolában. Nem érdekeltek a fodros szoknyák, a színes szalagok és a Barbie-babák sem. Csak a kaland, a kincs, a kutatás.

Még álmomban is csak mentem a sivatagban, és ástam a sárga műanyag homokozó lapátommal, és mindig felsikoltottam, ha kicsit keményebb volt a föld, hogy megvan a kincsesláda, amire annyit vártunk! Persze az álom folytatódott minden délután a parkban, ahol elterveztük, hogyha megtaláljuk a kisebb kincset, akkor elutazunk Afrikába, és elefánton lovagolva fogunk a sivatagba menni, ahol rábukkanunk az ősi kalózkincsre, a rengeteg aranyra és ékszerre, amit majd jó pénzért eladunk.

Már szinte eszembe sem jut, mire is kellett nekünk annyi pénz. Mindig mást akartunk mind a ketten; ő egy hajót szeretett volna, én egy lakókocsit. A cél persze egy volt: bejárni a világot, és felkutatni a többi kincskeresőt. Az érdeklődésünk is más volt. ő a cirkuszban szeretett a legjobban lenni, míg én mindig úszni vágytam. Neki a szőke hosszú hajú lányok tetszettek, én barna voltam és rövid hajú. Én utáltam a kék szemet, neki persze az volt. De szerettük a csokit, az elefántokat és a csillagos eget, így boldogan éltünk egymás mellett. De nem addig, amíg meg nem haltunk. Nem.

Csak ő ment el. És nem egy elefánt taposta agyon, hogy büszke is lehessek rá. Teltek-múltak az évek, sokáig nem láttunk egymást. Csak egy rongyos papírdarabot őrizgettem; a kincses sziget térképe, amit még ő rajzolt nyolcévesen. A szigetünkön rólam tavat akart elnevezni, magáról hegyet. De ma már senki nem tudja, hogy egyszer élt egy bátor legény, aki egyedül mászott volna fel az elefánt hátára, és leásott volna a legnagyobb kincsért is, csak hogy boldoggá tegyen. Ehelyett a gyászba, a szenvedésbe kergetett. Mert egyedül miatta volt érdemes élnem. Azt akartam, hogy a fiam is higgyen a mesében. Mint ahogy ő hitt, amikor csillogó szemű gyermek volt. Én meg rövid hajú rosszcsont, aki örökösen fára mászott, és fiúkkal verekedett. Most úgy érzem, gyönyörű idők voltak azok, és semmiért nem cserélném el a múltam. Talán csak a jövőmet, mert nélküle már nem tudok hinni a mesékben.