Minden napfelkelte új energiát és erőteljes indulást hoz a legtöbbek számára. Nehéz úgy kezdeni egy pergésnek eredt 24 órát, ha már a rajtnál elcsigázott az ember. Kipihentség nélküli ébredései évek óta tartó láncolatát monoton kattogással figyeli az ébresztőóra. Halálosan fáradtnak érzi magát, de ez természetes, hiszen ezúttal megölték álmában.
Ha nehezen is, de felkel. A fürdőszoba vizes padlócsempéin enyhén suta előadásban bemutat egy megcsúszott piruettet. Kába álmossága egy pillanat alatt rosszkedvű mosollyá alakul. Még jó, hogy nem látta senki. A bokája azonban érzi, nyilallva fejezi ki neheztelését.
Fél óra múlva már a szürke emberáradat – mint sűrű haltömeg egy tengeráramlatban – viszi, löki, taszigálja hol célja felé, hol éppen attól eltérítve. Az aluljáró családiasan összepréseli a dolgukra igyekvőket, csak a reklámpapír-osztogatók képeznek elkülönülő szigeteket a piszkos forgatagban, ők azonban agresszív halászokként próbálnak kiragadni a haladók közül olyanokat, akik elveszik tőlük frissen nyomtatott, tinta-büdös céduláikat. Harc; csak látszólag békés harc a túloldalra való eljutásért. Mire átvergődik a túlsó lépcsőig, néhány kék-zöld folttal biztosan gazdagabb lett. Futni ezek után már végképp nincsen energiája, a metrókocsi elsuhanó rozsdás kékségét csüggedten figyeli.
Egyetemi órája előtt sietősen meglátogatja a Központi Könyvtárat: természetesen a kölcsönözhetőnek jelölt, számára létfontosságú könyvek láthatatlanul lapítanak valamelyik szállítókocsiban, így dolgavégezetlenül lép ki a kapun. Nem várt áldás az égből, ömlő eső formájában. Megdicséri önmagát, hogy betette az esernyőt: magabiztosan feszíti ki ernyőjét, ami ugyanezzel a lendülettel el is repül. Megtorpan, egyre inkább átvizesedve rosszindulatúan mered a kezében éktelenkedő ernyőcsonkra.
Néhány lépés után már biztos lehet abban, hogy gumitalpú cipője tapintatosan észrevehetetlen repedésein át kezd alulról is beázni. Bosszús gondolataiból telefonja rezgése rázza fel; kutat utána, és megtörténik az elképzelhetetlen: legféltettebb kincse, a Szabó Lőrinc-díszkötet öngyilkos ívben hullik ki táskájából. Lassított felvételben peregnek szemei előtt a képkockák, ahogyan belecsapódik egy öblös pocsolya esővizébe. Megsemmisül. Átázott testileg, lelkileg egyaránt. Késve ér az egyetemre. Vizes talpa alatt csikorog a padló: a visszhang végigfut a folyosókon, mindenki ránéz, beteges szorongása vádlón kúszik szét benne. Mire felér a negyedik emeletre, a szíve (emlékeztetve gyermekkori gyengeségére) vadul dübörög mellkasának börtönében. Enyhe rosszullét kerülgeti, de már csak pár lépés van hátra. Bokája erősödő fájdalmával e táv is kihívás értékű.
„Az óra betegség miatt elmarad” – tudósít a célajtóra kifüggesztett papírszelet, mai egyetlen órájának helyszínén.
Remek. Miért is kelt ma fel?!
Időre van szüksége. Időre, hogy folytatódhasson a napja (ha már muszáj neki). Megpihen az egyik kihalt folyosóvégben, szárítkozik. Reménytelenül ráér. Ahogy babrálgatja a két darabra vált ernyőjét, közelgő lépteket hall. Egyik kedves tanára tart felé. Kapva az alkalmon, hogy éppen ő jár erre, megkéri, legyen a szakdolgozata témavezetője. Mosolyogva megegyeznek. Megkönnyebbült boldogsága ezermesterré avatja: kezeiben az esernyő újra épségben csukódik össze. Az események hatására megfeledkezett a telefonjáról; elolvassa az üzenetet: értesíti az antikváriumszolgálat, hogy az általa megrendelt ritka könyvpéldány (G. Szabó Lőrinc – azaz Lóci – könyve költőapja életének utolsó 305 percéről) megérkezett. El is megy a néhány sarokra lévő átvevőhelyre, és kezében az értékes szerzeménnyel a reggeli, borongósan önirónikus mosolya diadalmas sugarúvá válik.
Hazafelé menet betér a boltba; mindent kap, ami a listáján szerepel, ráadásul a trolin van ülőhely is. Amikor leszáll, az ajtóban az egyik évfolyamtársával veszik észre egymást, a lakótelepig sétálva hasznos vizsga-információkat cserélnek, majd elválnak. Estefelé még az a kellemes meglepetés éri, hogy édesanyja, munkahelyi könyvtárából hazahozza a délelőtt folyamán a Központi Könyvtárban fantomkönyvekké vált keresett szakirodalmat.És még mondja valaki, hogy az élet nevű kép nem apró bosszúságok és sikerek mozaikjából áll össze…!
Ha nehezen is, de felkel. A fürdőszoba vizes padlócsempéin enyhén suta előadásban bemutat egy megcsúszott piruettet. Kába álmossága egy pillanat alatt rosszkedvű mosollyá alakul. Még jó, hogy nem látta senki. A bokája azonban érzi, nyilallva fejezi ki neheztelését.
Fél óra múlva már a szürke emberáradat – mint sűrű haltömeg egy tengeráramlatban – viszi, löki, taszigálja hol célja felé, hol éppen attól eltérítve. Az aluljáró családiasan összepréseli a dolgukra igyekvőket, csak a reklámpapír-osztogatók képeznek elkülönülő szigeteket a piszkos forgatagban, ők azonban agresszív halászokként próbálnak kiragadni a haladók közül olyanokat, akik elveszik tőlük frissen nyomtatott, tinta-büdös céduláikat. Harc; csak látszólag békés harc a túloldalra való eljutásért. Mire átvergődik a túlsó lépcsőig, néhány kék-zöld folttal biztosan gazdagabb lett. Futni ezek után már végképp nincsen energiája, a metrókocsi elsuhanó rozsdás kékségét csüggedten figyeli.
Egyetemi órája előtt sietősen meglátogatja a Központi Könyvtárat: természetesen a kölcsönözhetőnek jelölt, számára létfontosságú könyvek láthatatlanul lapítanak valamelyik szállítókocsiban, így dolgavégezetlenül lép ki a kapun. Nem várt áldás az égből, ömlő eső formájában. Megdicséri önmagát, hogy betette az esernyőt: magabiztosan feszíti ki ernyőjét, ami ugyanezzel a lendülettel el is repül. Megtorpan, egyre inkább átvizesedve rosszindulatúan mered a kezében éktelenkedő ernyőcsonkra.
Néhány lépés után már biztos lehet abban, hogy gumitalpú cipője tapintatosan észrevehetetlen repedésein át kezd alulról is beázni. Bosszús gondolataiból telefonja rezgése rázza fel; kutat utána, és megtörténik az elképzelhetetlen: legféltettebb kincse, a Szabó Lőrinc-díszkötet öngyilkos ívben hullik ki táskájából. Lassított felvételben peregnek szemei előtt a képkockák, ahogyan belecsapódik egy öblös pocsolya esővizébe. Megsemmisül. Átázott testileg, lelkileg egyaránt. Késve ér az egyetemre. Vizes talpa alatt csikorog a padló: a visszhang végigfut a folyosókon, mindenki ránéz, beteges szorongása vádlón kúszik szét benne. Mire felér a negyedik emeletre, a szíve (emlékeztetve gyermekkori gyengeségére) vadul dübörög mellkasának börtönében. Enyhe rosszullét kerülgeti, de már csak pár lépés van hátra. Bokája erősödő fájdalmával e táv is kihívás értékű.
„Az óra betegség miatt elmarad” – tudósít a célajtóra kifüggesztett papírszelet, mai egyetlen órájának helyszínén.
Remek. Miért is kelt ma fel?!
Időre van szüksége. Időre, hogy folytatódhasson a napja (ha már muszáj neki). Megpihen az egyik kihalt folyosóvégben, szárítkozik. Reménytelenül ráér. Ahogy babrálgatja a két darabra vált ernyőjét, közelgő lépteket hall. Egyik kedves tanára tart felé. Kapva az alkalmon, hogy éppen ő jár erre, megkéri, legyen a szakdolgozata témavezetője. Mosolyogva megegyeznek. Megkönnyebbült boldogsága ezermesterré avatja: kezeiben az esernyő újra épségben csukódik össze. Az események hatására megfeledkezett a telefonjáról; elolvassa az üzenetet: értesíti az antikváriumszolgálat, hogy az általa megrendelt ritka könyvpéldány (G. Szabó Lőrinc – azaz Lóci – könyve költőapja életének utolsó 305 percéről) megérkezett. El is megy a néhány sarokra lévő átvevőhelyre, és kezében az értékes szerzeménnyel a reggeli, borongósan önirónikus mosolya diadalmas sugarúvá válik.
Hazafelé menet betér a boltba; mindent kap, ami a listáján szerepel, ráadásul a trolin van ülőhely is. Amikor leszáll, az ajtóban az egyik évfolyamtársával veszik észre egymást, a lakótelepig sétálva hasznos vizsga-információkat cserélnek, majd elválnak. Estefelé még az a kellemes meglepetés éri, hogy édesanyja, munkahelyi könyvtárából hazahozza a délelőtt folyamán a Központi Könyvtárban fantomkönyvekké vált keresett szakirodalmat.És még mondja valaki, hogy az élet nevű kép nem apró bosszúságok és sikerek mozaikjából áll össze…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése