Halottnak látszott. Élettelen mozdulatlanságba dermedve. Ezt a természetellenes merevséget még inkább hangsúlyozta a víz lágy, békét sugárzó ringatása. Apró, sima hullámok vitték szelíden hajló hátukon. Valahova. Vagy valahonnan. Mióta utazik? Esetleg van úti célja? Vagy már… meg is érkezett oda. Oda, arra a Túlsó Partra.
A légy holt utasnak tűnt egyszerű levél-tutaján. Talán csak a Velencei-tó vizének bódító fodrozódása altatta el. Talán túl messziről érkezett a repülő vándor, és elfáradt élményeitől. Ahogy figyeltem lassú sodródását, miniatűr vízgyöngyök csillantak meg szárnyain. A nap ezekbe a parányi gömbökbe világított, és ezerszínű fénygomolyaggal töltötte meg őket. A vízcseppek szappanbuborék-testvérek – tűnődtem. A legyet látszólag nem rázta fel, hogy milyen természetes csoda játszódik le rajta. Ő csak feküdt, szárnyai hozzálapultak rovartestéhez, mintha esőkabát gyanánt védekezne a folyékony, iszap-zöld halál ellen. Talán megfulladt. Tenyereim óvatosan a levél alá siklattam és kiemeltem a vízből. Pillanatok törtrésze alatt éveket csúsztam vissza az időben: kislányként tucatszám mentettem ki katicabogarakat, darazsakat és egyéb, fuldokló teremtményeket életmentő-gumimatracommal.
A légy megmozdult. Élt! Élt, és én megkönnyebbülő lélekkel tartottam a szárazföld felé, tenyeremben a túlélővel. Az emberek olyan figyelmetlenek: fröcskölnek, labdáznak, tolongnak a határtalannak tűnő tóban, éppen a közelemben, amikor én olyan fontos küldetéssel vagyok megbízva…! Mire kiértem a partra, a légy már átázott szárnyait fejtette le nedves testéről. Szárítgatta új utak felé. Élete folytatódott. Ilyen körülmények között nem is róhatom fel neki, hogy egy köszönöm-zümmögést sem hallatott felém. Ennek az alig egy centiméteres lénynek fogalma sem lehetett arról, hogy valaki megmentette az életét (vagy csak hősnek akarja magát érezni, és nem a levél óvó csónakjának adja ezt a címet). Nem tudja, hogy majdnem-halála által a délutánomat ezek után halvány dicsőség-mámorban fogom tölteni. Hogy a töredéknyi élettelensége által – a megmentés kegyes cselekedete révén – talán további életekre elegendő erényt gyűjtöttem, amit gondosan feljegyeznek abban a bizonyos Nagykönyvben. Haldoklásával életlehetőséget adott; egy légy, egy általában undorral kezelt állatfaj, ami mégcsak nem is szolgálatkész, vagy hű az emberhez, mint például a kutya. És azt végképp nem is sejtheti ez a második életét kezdő rovar (lehet, hogy előző életében macska volt?), hogy ihletadó lett. Ő már biztosan millió ilyen-olyan helyszínt körüllegyeskedett, végigrepdesett és -futkosott emléktelenül azóta; én pedig sebes mozdulatokkal írok, felidézve minden apró momentumot és érzést. Felidézem és írok, hogy megmaradjon e találkozás története. Írok egy olyan nyárról, amelyben újjászületett egy légy.
A légy holt utasnak tűnt egyszerű levél-tutaján. Talán csak a Velencei-tó vizének bódító fodrozódása altatta el. Talán túl messziről érkezett a repülő vándor, és elfáradt élményeitől. Ahogy figyeltem lassú sodródását, miniatűr vízgyöngyök csillantak meg szárnyain. A nap ezekbe a parányi gömbökbe világított, és ezerszínű fénygomolyaggal töltötte meg őket. A vízcseppek szappanbuborék-testvérek – tűnődtem. A legyet látszólag nem rázta fel, hogy milyen természetes csoda játszódik le rajta. Ő csak feküdt, szárnyai hozzálapultak rovartestéhez, mintha esőkabát gyanánt védekezne a folyékony, iszap-zöld halál ellen. Talán megfulladt. Tenyereim óvatosan a levél alá siklattam és kiemeltem a vízből. Pillanatok törtrésze alatt éveket csúsztam vissza az időben: kislányként tucatszám mentettem ki katicabogarakat, darazsakat és egyéb, fuldokló teremtményeket életmentő-gumimatracommal.
A légy megmozdult. Élt! Élt, és én megkönnyebbülő lélekkel tartottam a szárazföld felé, tenyeremben a túlélővel. Az emberek olyan figyelmetlenek: fröcskölnek, labdáznak, tolongnak a határtalannak tűnő tóban, éppen a közelemben, amikor én olyan fontos küldetéssel vagyok megbízva…! Mire kiértem a partra, a légy már átázott szárnyait fejtette le nedves testéről. Szárítgatta új utak felé. Élete folytatódott. Ilyen körülmények között nem is róhatom fel neki, hogy egy köszönöm-zümmögést sem hallatott felém. Ennek az alig egy centiméteres lénynek fogalma sem lehetett arról, hogy valaki megmentette az életét (vagy csak hősnek akarja magát érezni, és nem a levél óvó csónakjának adja ezt a címet). Nem tudja, hogy majdnem-halála által a délutánomat ezek után halvány dicsőség-mámorban fogom tölteni. Hogy a töredéknyi élettelensége által – a megmentés kegyes cselekedete révén – talán további életekre elegendő erényt gyűjtöttem, amit gondosan feljegyeznek abban a bizonyos Nagykönyvben. Haldoklásával életlehetőséget adott; egy légy, egy általában undorral kezelt állatfaj, ami mégcsak nem is szolgálatkész, vagy hű az emberhez, mint például a kutya. És azt végképp nem is sejtheti ez a második életét kezdő rovar (lehet, hogy előző életében macska volt?), hogy ihletadó lett. Ő már biztosan millió ilyen-olyan helyszínt körüllegyeskedett, végigrepdesett és -futkosott emléktelenül azóta; én pedig sebes mozdulatokkal írok, felidézve minden apró momentumot és érzést. Felidézem és írok, hogy megmaradjon e találkozás története. Írok egy olyan nyárról, amelyben újjászületett egy légy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése