Előjáték

Amikor egy reggel Gregor S. nyugtalan álmából felébredt, házi léggyé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, összetett szemeivel meglátta domború, barna, ív alakú, a többi bogarakénál kevésbé kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Három pár, testének egyéb méretéhez képest mulatságosan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.

„Mi történt velem?” – gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, tágas és világos emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az asztalon kicsomagolt posztóminta-gyűjtemény hevert szanaszét – S. utazó ügynök volt –, fölötte pedig ott lógott egy kép, amelyet barátja, Oskar K., a hírneves festő ajándékozott neki ,és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Egy ifjú, szőke hölgyet ábrázolt, aki kissé balra dőlt fejjel, kibontott hajjal édesdeden aludt.

Gregor tekintete ezután az ablakra vetődött, és a szelíd, csiklandozó napsütéstől – hallani lehetett, amint vidám madarak csivitelnek a párkány bádoglapján – egészen jókedvűvé vált. „Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az őrültséget?” – gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt, mert megszokta, hogy jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott oldalára fordulni. Bármekkora erővel lódította is magát a jobb oldalára, mindig visszagurult a hátára. Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta szemét, hogy ne kelljen rugdalózó lábait látnia, és csak akkor hagyta abba, amikor eddig soha nem tapasztalt, könnyű, tompa fájdalmat érzett az oldalában.

Két pazar, hártyás, selyempapírra emlékeztető szárnya sajgott, aminő nem volt semmilyen más állatnak: kizárólag a kétszárnyúak rendjébe tartozóknak. De sem a karcsú muslicákon, sem a zömök böglyökön nem állottak ily fejedelmien a pompás röpülőszervek, mint őrajta, légyen. E megnyugtató gondolat álomba ringatta.

Amikor felébredt, enyhe viszketést érzett fenn a hasán; lassan közelebb csúszott a hátán az ágydeszkához, hogy jobban fölemelhesse a fejét; megtalálta a viszkető helyet, amelyet csupa kis fehér pontocska borított, és nem tudta, mire vélje őket; egyik lábával meg akarta tapogatni a viszkető helyet, de nyomban vissza is húzta, mert ahogyan megérintette, megborzongott.

Ránézett az ébresztőórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett. „Mennybéli Úristen!” – gondolta.

Gregor S. nyugtalan álmából ébredve szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.