Tavasz. Élénkülő napsugarak, gomolygó felhőjáték, nyújtózó természet, friss széláramlatok. Szarkacserregés, galambok búgása, suhogó szárnyak, gurgulázó fényfürdőzés. A reggelek madárhangú nyitányai, a délután csiripelő melege, az este köszöntése a piciny torkok által.
És valami mélyen süppedő fájdalom. Hajlamos lennék arra, hogy megszokásból szoruljon el a szívem; hogy ne figyeljem a furcsa ellentmondást a tavaszi természet-ünnep, és a bennem lappangva, kényelmetlenül zsibbadó érzés között. Hajlamos lennék, hiszen életem eddigi 24 éve alatt hozzászoktam éles érzékenységemhez, túlzottan tisztán működő empátiámhoz. De a psziché mélyrétegei visszavezetik a szálakat. Vissza, pontosan az egy évvel ezelőtti tavaszig...
Amikor megtörtént, tudtam, hogy örökre belém rögzül a jelenet. A hangok, a színek, az illatok, az éledő világ zsibongó öröme valahogy megmerevedett számomra. Mint egy diakép, amit megvilágít az elme fénye, és kivetít a lélek finomszövetű falára – ma is úgy látom azt a pár pillanatba belesűrített végzetet. Egyedüli tanúja vagyok.
A galamb még nem tudta. Még nem tudtam én sem. És nem tudta a sötét autó sofőrje sem. Egyetlen rövid lélegzetnyi idő volt csupán, és pontosan ez a lélegzetvétel akadt el bennem. A madár kinyitotta szárnyait, felemelkedett a betonról. De a kerék valahogy visszarántotta. Bezúzta. Képtelen vagyok elnémítani magamban azt a reccsenő hangot. A lélek elválását a testtől. Nem tudom kivetni a megőrződött képet a kemény, szürke betonon fekvő puha, összetörött testről. Forrása egy kicsi, szinte jelentéktelen vérpataknak. Az ártatlan-fehér, pihés tollak felijedt kavargását. A megadón széttárt szürke-fekete szárnyakat. A becsukódott apró szemeket. A Halált. Előttem mindössze két lépésre.
Járásom megroggyant, a világ valamilyen szürreális zsongássá sűrűsödött körülöttem: az egyetem épülete, az élet-gyilkos dohányzók lármája, a fák által megszűrt fénysugarak szórása.
A galamb halott volt. És senki sem látta rajtam kívül. Talán még a kocsi vezetője se vette észre, túlontúl fontos ügyet tárgyalhatott a mobiltelefonján. A mozdulatsorok összezavarodtak bennem: megálljak? Eltemessem? A bénultság elmúltával sírhatok? Bezúzzam az autó sötétített, külvilágot kirekesztő üvegablakát? És egyáltalán: mit csináljak most én?! Hogyan ne pörgesse a sokk a fejemben mindazt, aminek tanúja lettem?
Valamiképp az élet megtalálja a megfelelő nézőket színjátéka számára. Egyfajta eleve elrendeltségszerű kiválasztódással mindig vannak szemtanúi a szinte mellékes csodáknak, kisszerű gyönyörűségeknek, leplezett emberi és állati szenvedésnek, valamint a senkit sem érdeklő születéseknek és haláloknak. A világban százszámra sétálnak szűrők, akik ezeket a magukban felfogott élményeket hordozzák, megérlelik, majd kiujjongják vagy kifájják lelkükből, különféle művészeti formákban. Tudom, hogy a tavaszi gerlebúgás sohasem a romantikát fogja felidézni bennem. És azt is, hogy a mindennapi egyetemi körutaimon, valahányszor végighaladok a sorompóba torkolló úton, mindig pontosan fel fogom ismerni a jelöletlen sírt.
Jeltelensége most e sorokban oldódott fel…
És valami mélyen süppedő fájdalom. Hajlamos lennék arra, hogy megszokásból szoruljon el a szívem; hogy ne figyeljem a furcsa ellentmondást a tavaszi természet-ünnep, és a bennem lappangva, kényelmetlenül zsibbadó érzés között. Hajlamos lennék, hiszen életem eddigi 24 éve alatt hozzászoktam éles érzékenységemhez, túlzottan tisztán működő empátiámhoz. De a psziché mélyrétegei visszavezetik a szálakat. Vissza, pontosan az egy évvel ezelőtti tavaszig...
Amikor megtörtént, tudtam, hogy örökre belém rögzül a jelenet. A hangok, a színek, az illatok, az éledő világ zsibongó öröme valahogy megmerevedett számomra. Mint egy diakép, amit megvilágít az elme fénye, és kivetít a lélek finomszövetű falára – ma is úgy látom azt a pár pillanatba belesűrített végzetet. Egyedüli tanúja vagyok.
A galamb még nem tudta. Még nem tudtam én sem. És nem tudta a sötét autó sofőrje sem. Egyetlen rövid lélegzetnyi idő volt csupán, és pontosan ez a lélegzetvétel akadt el bennem. A madár kinyitotta szárnyait, felemelkedett a betonról. De a kerék valahogy visszarántotta. Bezúzta. Képtelen vagyok elnémítani magamban azt a reccsenő hangot. A lélek elválását a testtől. Nem tudom kivetni a megőrződött képet a kemény, szürke betonon fekvő puha, összetörött testről. Forrása egy kicsi, szinte jelentéktelen vérpataknak. Az ártatlan-fehér, pihés tollak felijedt kavargását. A megadón széttárt szürke-fekete szárnyakat. A becsukódott apró szemeket. A Halált. Előttem mindössze két lépésre.
Járásom megroggyant, a világ valamilyen szürreális zsongássá sűrűsödött körülöttem: az egyetem épülete, az élet-gyilkos dohányzók lármája, a fák által megszűrt fénysugarak szórása.
A galamb halott volt. És senki sem látta rajtam kívül. Talán még a kocsi vezetője se vette észre, túlontúl fontos ügyet tárgyalhatott a mobiltelefonján. A mozdulatsorok összezavarodtak bennem: megálljak? Eltemessem? A bénultság elmúltával sírhatok? Bezúzzam az autó sötétített, külvilágot kirekesztő üvegablakát? És egyáltalán: mit csináljak most én?! Hogyan ne pörgesse a sokk a fejemben mindazt, aminek tanúja lettem?
Valamiképp az élet megtalálja a megfelelő nézőket színjátéka számára. Egyfajta eleve elrendeltségszerű kiválasztódással mindig vannak szemtanúi a szinte mellékes csodáknak, kisszerű gyönyörűségeknek, leplezett emberi és állati szenvedésnek, valamint a senkit sem érdeklő születéseknek és haláloknak. A világban százszámra sétálnak szűrők, akik ezeket a magukban felfogott élményeket hordozzák, megérlelik, majd kiujjongják vagy kifájják lelkükből, különféle művészeti formákban. Tudom, hogy a tavaszi gerlebúgás sohasem a romantikát fogja felidézni bennem. És azt is, hogy a mindennapi egyetemi körutaimon, valahányszor végighaladok a sorompóba torkolló úton, mindig pontosan fel fogom ismerni a jelöletlen sírt.
Jeltelensége most e sorokban oldódott fel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése