A hízelgő

Örökké létező ember, aki szavaival az álönbecsülés édes álmába ringatja a gyengéket, és visszatetszést provokál az öntudatosokban. A hízelgő arc nélküli ember, vonásait eltakarják szavainak altatva fojtogató láncai, amelyek egész testét körbetekerik, és mindenhová elkísérik. Rutinos mozdulatokkal fojtják meg áldozatát, és közben észrevétlenül önmagát is. A személyisége elveszett a szabad perceiben nagy műgonddal kitalált bókok és dicséretek között, amelyek émelyítőek, mint a krémes torta, amelyen túl sűrű a cukormáz. A cukormázas láncok szétáradnak róla, ha belép valahová. Ezek nélkül senki nem venné észre; jelentéktelen, szürke. Csak egy másik emberen keresztül tud létezni a világban. A másik ember egy majdnem tökéletes személyiség, akit ő akar tökéletessé tenni. Elhiteti magával és az áldozattal, hogy az nem létező erények birtokában van. Naponta súgja a fülébe, reggel, délben, este halmozza el bókokkal, még ha gyötrelem is ez mindkettőjüknek. Lassan csavarja rá a cukormázas láncokat. Az áldozat, ha egyszerre követnék el rajta ezt a torzító erőszakot, menekülne. De a fokozatosság elbódítja. Ő maga is elhiszi, hogy tökéletes. Napról napra gyönyörűbb, okosabb, jobb. Lassan függeni kezd a hízelgőtől. A cukor megteszi hatását, valódi addikció alakul ki. A hízelgő pedig egyre boldogabb, lassan eléri célját. Az áldozat egyre tökéletesebb lesz, ő maga pedig szintén. Hiszen ő egy az áldozattal. A tökéletes személyiséget szeretné elérni. Aztán történik valami kiábrándító. Az áldozat föleszmél, és küzdeni kezd kötelékei ellen, a cukor részegítő hatása megszűnik. Eltaszítja magától a hízelgőt. A köldökzsinórrá alakult láncok elszakadnak, mély fájdalmat okozva mindkettőjüknek. A hízelgő visszatekeri magára a láncokat, és csalódottan távozik. De aztán megint felébred a remény; ismét találkozik egy csiszolatlan gyémánttal. Egy újabb áldozattal. De mi történik a régi áldozattal? Ő mihez kezd a megszokott mentális cukor nélkül? Talán megpróbál emlékezni, talán megtart egy kis csillogó darabot a cukorból, hogy felismerje, ha legközelebb látja. Hogy felismerje, és fejvesztve meneküljön.

Egy emlék

Csípős idő volt. Akaratlanul is beljebb húztam a nyakam, így a sálam már az orromig ért. Az apró pihék csiklandoztak, ahogy belélegeztem a zeneszóval keveredett levegőt. Ezen a hídon állítólag mindig zenél valaki. Most éppen a cipősarkam kopogásának ritmusát utánozza. Örökre élmény a zajos, réztábláktól szagos levegő érintése az arcomon. Festők színes tájképei jöttek szemben tömegével; naplemente, tornyok, téli hó, nyári lombok. Elszálltak mellettem, ahogy haladtam előre az emberek és színek tengerében. A híd szélén unatkozó szobrok nyújtóztak a késő kobaltkék ég felé, közben furcsán méregetve az őket fotózó halandókat. A folyó túloldalán várt az okkersárgában játszó élet. A Nap utolsó sugarai még megvilágították az ezernyi, elegáns torony csúcsát, azok pedig irigykedve szívták magukba a meleg utolsó csillogó foszlányait. Magam mögött hagytam a hűvös, vízszagú, egyre halódó zenebonát. A híd utolsó kopott köveinél a sötéttől fakult színű nosztalgikus épületek köszöntöttek. Vakuk fényei öltöztették fel őket újra és újra, ám csupán mesterkélt színű kabátokat adhattak rájuk. A cipőm ritmikus kopogása elhalt a fülemben, ahogy csatlakoztam a főtér felé haladó vibráláshoz. Ma sem tudom, hogyan csúsztam át az éjszakába az egész várossal együtt. A sötétség kasmírsálként tekeredett minden köré, csak a főtér fekete tornyai szúrták át. A lyukakon kiszöktek a sör és sült csülök ízű, narancsszínű, klasszicista és neogótikus világ képei. A hideg ekkorra már régen a kabátom alá kúszott, a sültek illatával együtt. Egy eszményi este. Valami hiányzott. Egy kis utca felé vettem az irányt, a meleg áramlatokat és aromákat követve. A sikátorban ismét sárgán világítottak a macskakövek, a házak mintha fölém borultak volna, hogy átmelegítsenek. És ott volt a kis bolt. Öreg bácsi a pultnál, aki fűszerek illatát ontotta. Sosem volt természetesebb a pirított mandulás zacskó érintése, és forralt bor aromája, amely az orrom körül tekergőzött. Az illat és kisbolt képe elkísért aznap este. Ha nagyon fázom, felidézem a barnacukor szemcséket a manduláról. Akaratlanul is beljebb húzom a nyakam, a sálam az orromig ér, az apró pihék csiklandoznak…

Egy légyről

Egy forró piaci reggel volt, július 26-a. A citromok sárgán kiabáltak felém a standokról, ahogy elhaladtunk mellettük nagyival. A paradicsomok szintúgy, csak élén pirosan. Micsoda hangos hely ez a piac! Álltunk sorban a megszokott helyen a megszokott zöldséges néninél a megszokott töredezett kezével. A napon eggyé vibrálódtak össze a zöldek, narancsok, sárgák és lilák. A piaci portéka-szivárvány. És nem ez az egyetlen. Már várom, mikor érkezik a többi. Aztán egy csak utolér. Léha zümmögéssel landol a zellereken. A nap átsüt hártyás szárnyán, és a zelleren új szivárvány születik. De ezt a szivárványt az emberek, ha látják is, nem szeretik. Mert emlékeztető. Bizony, a légy jött emlékeztetni. Az élet örök körforgásának mementója lábainak könnyed mozdulatával tisztogatja a fejét. Mindenkit kiráz a hideg. Hiszen tudjuk honnan jött: anyáink riogattak vele épp elégszer. A filozófus szerint persze ez is a körforgás része. „Körforogjon máshol!” Gondolják sokan. De hát mindenhol ezt teszi. Így kerek a világ. A légy mindenhova eljut, ahová az ember még csak nem is vágyik: titkok tudója. A titkai pedig undort keltenek, amerre jár. Undort, mely karöltve jár a félelemmel. Az ember nevetséges félelme légycsapóban és légyirtó spray-ben manifesztálódik. Bár tulajdonképpen illik is félni tőle. Elvégre ő mégiscsak egy mementó! A világ kerekségének ízeltlábú példája. Ugyan keveseket izgat, hogy a világ kerek. Talán magát a legyet sem. Teszi a dolgát és továbbrepül. Éppen nagyi karjára. A szivárvány átkerült a napbarnított öreg bőrre. Új árnyalatok, új jelentések, új gondolatok.
-Nézd már a szemtelenjét!- rikolt nagyi, és a légy a másodperc töredéke alatt önmaga emlékévé válik. Egy léggyel kevésbé kerek a világ. Vajon észrevette valaki a szivárványok kavalkádjában?

Egy légyről

Egy forró piaci reggel volt, július 26-a. A citromok sárgán kiabáltak felém a standokról, ahogy elhaladtunk mellettük nagyival. A paradicsomok szintúgy, csak élén pirosan. Micsoda hangos hely ez a piac! Álltunk sorban a megszokott helyen a megszokott zöldséges néninél a megszokott töredezett kezével. A napon eggyé vibrálódtak össze a zöldek, narancsok, sárgák és lilák. A piaci portéka-szivárvány. És nem ez az egyetlen. Már várom, mikor érkezik a többi. Aztán egy csak utolér. Léha zümmögéssel landol a zellereken. A nap átsüt hártyás szárnyán, és a zelleren új szivárvány születik. De ezt a szivárványt az emberek, ha látják is, nem szeretik. Mert emlékeztető. Bizony, a légy jött emlékeztetni. Az élet örök körforgásának mementója lábainak könnyed mozdulatával tisztogatja a fejét. Mindenkit kiráz a hideg. Hiszen tudjuk honnan jött: anyáink riogattak vele épp elégszer. A filozófus szerint persze ez is a körforgás része. „Körforogjon máshol!” Gondolják sokan. De hát mindenhol ezt teszi. Így kerek a világ. A légy mindenhova eljut, ahová az ember még csak nem is vágyik: titkok tudója. A titkai pedig undort keltenek, amerre jár. Undort, mely karöltve jár a félelemmel. Az ember nevetséges félelme légycsapóban és légyirtó spray-ben manifesztálódik. Bár tulajdonképpen illik is félni tőle. Elvégre ő mégiscsak egy mementó! A világ kerekségének ízeltlábú példája. Ugyan keveseket izgat, hogy a világ kerek. Talán magát a legyet sem. Teszi a dolgát és továbbrepül. Éppen nagyi karjára. A szivárvány átkerült a napbarnított öreg bőrre. Új árnyalatok, új jelentések, új gondolatok.
-Nézd már a szemtelenjét!- rikolt nagyi, és a légy a másodperc töredéke alatt önmaga emlékévé válik. Egy léggyel kevésbé kerek a világ. Vajon észrevette valaki a szivárványok kavalkádjában?

Kincses sziget

Soha nem állt még senki ilyen közel hozzám. Akkor ő volt nekem a nappal és az éjszaka, minden, amit egy kislány csak álmodhat magának. Vele nem féltem, nem tudtam, mi az a sötétség. Onnantól, hogy megismertem őt, nem voltam olyan, mint a többi lány az iskolában. Nem érdekeltek a fodros szoknyák, a színes szalagok és a Barbie-babák sem. Csak a kaland, a kincs, a kutatás.

Még álmomban is csak mentem a sivatagban, és ástam a sárga műanyag homokozó lapátommal, és mindig felsikoltottam, ha kicsit keményebb volt a föld, hogy megvan a kincsesláda, amire annyit vártunk! Persze az álom folytatódott minden délután a parkban, ahol elterveztük, hogyha megtaláljuk a kisebb kincset, akkor elutazunk Afrikába, és elefánton lovagolva fogunk a sivatagba menni, ahol rábukkanunk az ősi kalózkincsre, a rengeteg aranyra és ékszerre, amit majd jó pénzért eladunk.

Már szinte eszembe sem jut, mire is kellett nekünk annyi pénz. Mindig mást akartunk mind a ketten; ő egy hajót szeretett volna, én egy lakókocsit. A cél persze egy volt: bejárni a világot, és felkutatni a többi kincskeresőt. Az érdeklődésünk is más volt. ő a cirkuszban szeretett a legjobban lenni, míg én mindig úszni vágytam. Neki a szőke hosszú hajú lányok tetszettek, én barna voltam és rövid hajú. Én utáltam a kék szemet, neki persze az volt. De szerettük a csokit, az elefántokat és a csillagos eget, így boldogan éltünk egymás mellett. De nem addig, amíg meg nem haltunk. Nem.

Csak ő ment el. És nem egy elefánt taposta agyon, hogy büszke is lehessek rá. Teltek-múltak az évek, sokáig nem láttunk egymást. Csak egy rongyos papírdarabot őrizgettem; a kincses sziget térképe, amit még ő rajzolt nyolcévesen. A szigetünkön rólam tavat akart elnevezni, magáról hegyet. De ma már senki nem tudja, hogy egyszer élt egy bátor legény, aki egyedül mászott volna fel az elefánt hátára, és leásott volna a legnagyobb kincsért is, csak hogy boldoggá tegyen. Ehelyett a gyászba, a szenvedésbe kergetett. Mert egyedül miatta volt érdemes élnem. Azt akartam, hogy a fiam is higgyen a mesében. Mint ahogy ő hitt, amikor csillogó szemű gyermek volt. Én meg rövid hajú rosszcsont, aki örökösen fára mászott, és fiúkkal verekedett. Most úgy érzem, gyönyörű idők voltak azok, és semmiért nem cserélném el a múltam. Talán csak a jövőmet, mert nélküle már nem tudok hinni a mesékben.

A légy

Bevallom, kicsit gonosznak érzem magam, ahogy itt állok, és kárörvendően vigyorgok. Persze mi mást tehetnék, mikor állandóan az agyamra megy?

Nincs tőle az embernek egy nyugodt perce sem, még a legszebb vasárnap délutánt is tönkreteheti. Ez az átkozott légy! Felháborító, amikor az a családi program, hogy legyet hajkurászunk összegöngyölt tévéújsággal, hogy utána ténylegesen belefogjunk a közös kártyázásba, vagy amikor nem tálalhatom fel otthon a süteményt, mert a légy rögtön rászáll. Természetesen úgy, hogy előtte a szemeteskukán mászkált. Pfúj! Na, akkor aztán tényleg a pokolba kívánom!

De hát most?! Inkább csak állok itt előtte, és kuncogok. Mit kuncogok? Inkább élvezem, hogy szenved! Mégis miért szánnám? Miért kellene megsajnálnom, és segítenem rajta? Ő annyi bosszúságot okozott nekem, hogy akkor is melegség öntené el a szívem, ha egy úthenger vasalná ki! Csúnya kis dög, annyi szent. Ott kuksol a lábas szélén az óriási gülüszemeivel, és az a szörnyen zizegő szárnya… én mindjárt sikítok! Miért nem lehet nyugtom a saját házamban, konyhámban, kertemben?

Csak azt tudnám, mire jó a légy? Van-e valami haszna? Azon kívül, hogy a békák megeszik – hozzáteszem, az én legnagyobb örömömre. Mert akárhogy is nézzük, ott van a kutya, aki távol tartja a macskát (és a betörőt); a macska megkergeti (vagy rosszabb esetben megeszi) az egeret; na de a légy? Még az ember legszebb napját, kedvenc tévéműsorát és álmát is megzavarja. Vagy berepül az ember szájába. Az nagyon rossz lehet. Ahogy repked egyre beljebb, először csak a nyelőcsövet csiklandozza a szárnyaival, majd a gyomorfalat, aztán végigmegy az ember belsőjében, mint egy titokzatos utazó. De még ebből sem származik hasznunk, mert nem küldhetünk be vele egy mikrokamerát, ami azért orvosi szempontból egész kézenfekvő és hatékony megoldás lenne mindaddig, amíg a légy el nem fárad vagy meg nem döglik.

De akárhogy is gondolkodom, nem találok semmi okot arra, hogy szánjam, hogy segítsek rajta, hogy könnyítsek a szenvedésén. Tudom, gyerekes vagyok, hiszen nemsoká úgyis jön egy másik, aztán a következő száz; de most ő az az egy, akin bosszút állok az összes többi légy bűne miatt. Akárcsak Krisztus, ő is megválthatja bűnös légytársait, ahogy az utolsókat rúgja itt, a légypapírra ragadva. Én meg csak állok, nézem, és vigyorgok, ahogy azt illik.

Felezőnap (E/3)

Minden napfelkelte új energiát és erőteljes indulást hoz a legtöbbek számára. Nehéz úgy kezdeni egy pergésnek eredt 24 órát, ha már a rajtnál elcsigázott az ember. Kipihentség nélküli ébredései évek óta tartó láncolatát monoton kattogással figyeli az ébresztőóra. Halálosan fáradtnak érzi magát, de ez természetes, hiszen ezúttal megölték álmában.
Ha nehezen is, de felkel. A fürdőszoba vizes padlócsempéin enyhén suta előadásban bemutat egy megcsúszott piruettet. Kába álmossága egy pillanat alatt rosszkedvű mosollyá alakul. Még jó, hogy nem látta senki. A bokája azonban érzi, nyilallva fejezi ki neheztelését.
Fél óra múlva már a szürke emberáradat – mint sűrű haltömeg egy tengeráramlatban – viszi, löki, taszigálja hol célja felé, hol éppen attól eltérítve. Az aluljáró családiasan összepréseli a dolgukra igyekvőket, csak a reklámpapír-osztogatók képeznek elkülönülő szigeteket a piszkos forgatagban, ők azonban agresszív halászokként próbálnak kiragadni a haladók közül olyanokat, akik elveszik tőlük frissen nyomtatott, tinta-büdös céduláikat. Harc; csak látszólag békés harc a túloldalra való eljutásért. Mire átvergődik a túlsó lépcsőig, néhány kék-zöld folttal biztosan gazdagabb lett. Futni ezek után már végképp nincsen energiája, a metrókocsi elsuhanó rozsdás kékségét csüggedten figyeli.
Egyetemi órája előtt sietősen meglátogatja a Központi Könyvtárat: természetesen a kölcsönözhetőnek jelölt, számára létfontosságú könyvek láthatatlanul lapítanak valamelyik szállítókocsiban, így dolgavégezetlenül lép ki a kapun. Nem várt áldás az égből, ömlő eső formájában. Megdicséri önmagát, hogy betette az esernyőt: magabiztosan feszíti ki ernyőjét, ami ugyanezzel a lendülettel el is repül. Megtorpan, egyre inkább átvizesedve rosszindulatúan mered a kezében éktelenkedő ernyőcsonkra.
Néhány lépés után már biztos lehet abban, hogy gumitalpú cipője tapintatosan észrevehetetlen repedésein át kezd alulról is beázni. Bosszús gondolataiból telefonja rezgése rázza fel; kutat utána, és megtörténik az elképzelhetetlen: legféltettebb kincse, a Szabó Lőrinc-díszkötet öngyilkos ívben hullik ki táskájából. Lassított felvételben peregnek szemei előtt a képkockák, ahogyan belecsapódik egy öblös pocsolya esővizébe. Megsemmisül. Átázott testileg, lelkileg egyaránt. Késve ér az egyetemre. Vizes talpa alatt csikorog a padló: a visszhang végigfut a folyosókon, mindenki ránéz, beteges szorongása vádlón kúszik szét benne. Mire felér a negyedik emeletre, a szíve (emlékeztetve gyermekkori gyengeségére) vadul dübörög mellkasának börtönében. Enyhe rosszullét kerülgeti, de már csak pár lépés van hátra. Bokája erősödő fájdalmával e táv is kihívás értékű.
„Az óra betegség miatt elmarad” – tudósít a célajtóra kifüggesztett papírszelet, mai egyetlen órájának helyszínén.
Remek. Miért is kelt ma fel?!
Időre van szüksége. Időre, hogy folytatódhasson a napja (ha már muszáj neki). Megpihen az egyik kihalt folyosóvégben, szárítkozik. Reménytelenül ráér. Ahogy babrálgatja a két darabra vált ernyőjét, közelgő lépteket hall. Egyik kedves tanára tart felé. Kapva az alkalmon, hogy éppen ő jár erre, megkéri, legyen a szakdolgozata témavezetője. Mosolyogva megegyeznek. Megkönnyebbült boldogsága ezermesterré avatja: kezeiben az esernyő újra épségben csukódik össze. Az események hatására megfeledkezett a telefonjáról; elolvassa az üzenetet: értesíti az antikváriumszolgálat, hogy az általa megrendelt ritka könyvpéldány (G. Szabó Lőrinc – azaz Lóci – könyve költőapja életének utolsó 305 percéről) megérkezett. El is megy a néhány sarokra lévő átvevőhelyre, és kezében az értékes szerzeménnyel a reggeli, borongósan önirónikus mosolya diadalmas sugarúvá válik.
Hazafelé menet betér a boltba; mindent kap, ami a listáján szerepel, ráadásul a trolin van ülőhely is. Amikor leszáll, az ajtóban az egyik évfolyamtársával veszik észre egymást, a lakótelepig sétálva hasznos vizsga-információkat cserélnek, majd elválnak. Estefelé még az a kellemes meglepetés éri, hogy édesanyja, munkahelyi könyvtárából hazahozza a délelőtt folyamán a Központi Könyvtárban fantomkönyvekké vált keresett szakirodalmat.És még mondja valaki, hogy az élet nevű kép nem apró bosszúságok és sikerek mozaikjából áll össze…!

Felezőnap (E/1)

Minden napfelkelte új energiát és erőteljes indulást hoz a legtöbbek számára. Nehéz úgy kezdeni egy pergésnek eredt 24 órát, ha már a rajtnál elcsigázott az ember. Kipihentség nélküli ébredéseim évek óta tartó láncolatát monoton kattogással figyeli az ébresztőóra. Halálosan fáradt vagyok, de ez természetes, hiszen ezúttal megöltek álmomban.
Ha nehezen is, de felkelek. A fürdőszoba vizes padlócsempéin enyhén suta előadásban bemutatok egy megcsúszott piruettet. Kába álmosságom egy pillanat alatt rosszkedvű mosollyá alakul. Még jó, hogy nem látta senki. A bokám azonban érzi, nyilallva fejezi ki neheztelését.
Fél óra múlva már a szürke emberáradat – mint sűrű haltömeg egy tengeráramlatban – visz, lök, taszigál hol célom felé, hol éppen attól eltérítve. Az aluljáró családiasan összeprésel minket, csak a reklámpapír-osztogatók képeznek elkülönülő szigeteket a piszkos forgatagban, ők azonban agresszív halászokként próbálnak kiragadni közülünk olyanokat, akik elveszik tőlük frissen nyomtatott, tinta-büdös céduláikat. Harc; csak látszólag békés harc a túloldalra való eljutásért. Mire átvergődök a túlsó lépcsőig, néhány kék-zöld folttal biztosan gazdagabb lettem. Futni ezek után már végképp nincsen energiám, a metrókocsi elsuhanó rozsdás kékségét csüggedten figyelem.
Egyetemi órám előtt sietősen meglátogatom a Központi Könyvtárat: természetesen a kölcsönözhetőnek jelölt, számomra létfontosságú könyvek láthatatlanul lapítanak valamelyik szállítókocsiban, így a kudarc tapasztalatával lépek ki a kapun. Nem várt áldás az égből, ömlő eső formájában. Megdicsérem önmagam, hogy betettem az esernyőt: magabiztosan feszítem ki ernyőjét, ami ugyanezzel a lendülettel el is repül. Megtorpanok, egyre inkább átvizesedve rosszindulatúan meredek a kezemben éktelenkedő ernyőcsonkra.
Néhány lépés után már biztos lehetek abban, hogy gumitalpú cipőm tapintatosan észrevehetetlen repedésein át kezdek alulról is beázni. Bosszús gondolataimból telefonom rezgése ráz fel; kutatok utána, és megtörténik az elképzelhetetlen: legféltettebb kincsem, a Szabó Lőrinc-díszkötet öngyilkos ívben hullik ki táskámból. Lassított felvételben peregnek szemeim előtt a képkockák, ahogyan belecsapódik egy öblös pocsolya esővizébe. Megsemmisülök. Átáztam testileg, lelkileg egyaránt. Késve érek az egyetemre. Vizes talpam alatt csikorog a padló: a visszhang végigfut a folyosókon, mindenki rámnéz, beteges szorongásom vádlón kúszik szét bennem. Mire felérek a negyedik emeletre, a szívem (emlékeztetve gyermekkori gyengeségére) vadul dübörög mellkasom börtönében. Enyhe rosszullét kerülget, de már csak pár lépés van hátra. Bokám erősödő fájdalmával e táv is kihívás értékű.
„Az óra betegség miatt elmarad” – tudósít a célajtóra kifüggesztett papírszelet, mai egyetlen órám helyszínén.
Remek. Miért is keltem ma fel?!
Időre van szükségem. Időre, hogy folytatódhasson a napom (ha már muszáj neki). Megpihenek az egyik kihalt folyosóvégben, szárítkozok. Reménytelenül ráérek. Ahogy babrálgatom a két darabra vált ernyőmet, közelgő lépteket hallok. Egyik kedves tanárom tart felém. Kapva az alkalmon, hogy éppen ő jár erre, megkérem, legyen a szakdolgozatom témavezetője. Mosolyogva megegyezünk. Megkönnyebbült boldogságom ezermesterré avat: kezeimben az esernyő újra épségben csukódik össze. Az események hatására megfeledkeztem a telefonomról; elolvasom az üzenetet: értesít az antikváriumszolgálat, hogy az általam megrendelt ritka könyvpéldány (G. Szabó Lőrinc – azaz Lóci – könyve költőapja életének utolsó 305 percéről) megérkezett. El is megyek a néhány sarokra lévő átvevőhelyre, és kezemben az értékes szerzeménnyel a reggeli, borongósan önirónikus mosolyom diadalmas sugarúvá válik.
Hazafelé menet betérek a boltba; mindent kapok, ami a listámon szerepel, ráadásul a trolin van ülőhely is. Amikor leszállok, az ajtóban az egyik évfolyamtársammal vesszük észre egymást, a lakótelepig sétálva hasznos vizsga-információkat cserélünk, majd elválunk. Estefelé még az a kellemes meglepetés ér, hogy édesanyám, munkahelyi könyvtárából hazahozza a délelőtt folyamán a Központi Könyvtárban fantomkönyvekké vált keresett szakirodalmat.És még mondja valaki, hogy az élet nevű kép nem apró bosszúságok és sikerek mozaikjából áll össze…!

Emlék

Letettem a telefont. Olyan ez, mint mikor valakit fejbe vágnak és zúgnak a fülei, meg homályosan lát a bekönnyezett szemétől. Én még azelőtt ilyet soha nem éreztem. Ültem az ágyon és hallgattam az utcáról beszűrődő lármát. Az újévet ünneplők egészen hajnalig kitartottak. Aztán valahogy csönd lett belül.
Rossz szokásom, hogy ha valami bajom van vagy szélsőséges hangulatba kerülök, elképzelem magam belülről. Ez amolyan fantázia. Most úgy állt a helyzet, hogy a fejemen belül az agyam olyan, mint egy nagy vulkán fortyogó ürege. A vulkán peremén sok kis piros ruhás emberke áll nagy hangszóróval a kezükben. (Nagyon irritál a piros szín az embereken.) Odahajolnak közel a vulkán széléhez és beleordítanak a hangszóróba: „Te egy senki vagy! Ki vagy te nekem? Egy nagy nulla vagy! Utállak!”...
Nagy robaj; a vulkán beszippantott egy emberkét. Ezután enyhén kínos jelenet következett be: a piros emberekből dupla annyi lett, mint volt, így most más kétszeres hangerővel szóltak az elmondottak, vagy nagy sajnálatomra úgy is hívhatnám: az igazság. A zsivaj, a kiáltozás hangereje elviselhetetlen mértékűre duzzadt, az emberkék pedig játszi könnyedséggel menekültek el a vulkántól ha be akarta szippantani őket. Kézen fogva, körbe-körbe futkostak és sikítozták: „UTÁLLAK!”.
Szédülés fogott el, míg végül eltűntek a piros foltok és egy fekete terep került a helyükre, amin egy apró rózsaszín karika jelent meg. (A rózsaszínt még a pirosnál is jobban gyűlölöm.) A kör egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül egy nagy nulla kerekedett belőle, amiben saját magamat voltam kénytelen felismerni.
A nulla ellen is hadakozni próbált a fejem, mégpedig úgy, hogy kis játék katonákat küldött ellenük, olyanokat, amiket régebben volt divatos gyűjteni a fiúk körében. A nulla azonban fájdalmasan elsöprő sikert aratott fölöttük. Sikerének titka sajátos módszerében rejlett: a nulla a közelébe merészkedő kis zsoldosokra egyszerűen ráfeküdt és agyonnyomta őket. A többi katona rikoltozva menekült a feketeségbe…
Belül egy televízió hatalmas képernyője jelent meg, éppen reklám volt az RTL Klub csatornán. Számomra már ez is az elviselhetetlenség határát súrolta, de ami utána következett még rosszabb volt. Valkó Eszter tűnt föl a vásznon, aki a legújabb telefonálót várta a játékba. Nagy szemei mély csalódottságot és elképedést tükröztek, mert eddig még senki sem tudta kitalálni a megfejtést. Ez a keserű tény arra ösztönözte a műsorvezetőt, hogy megduplázzák a nyereményt. Ezután már számos telefon érkezett. Végül Béla Budapestről kitalálta, hogy a keresett öt betűs szó (amiből már négyet megadtak) a SENKI volt. Örült is nagyon a nyereménynek, azt mondta, hogy majd elmennek belőle nyaralni a családdal…
Az elképzelt történetek olyannyira életszerűnek hatottak, hogy majdnem azt hittem, hogy álmodom. Ekkor ismét megcsörrent a telefonom. Megint ő volt az, megint elmondta, hogy utál. Nem tudtam hallgatni. Letettem. Becsuktam a szemem. Senki vagyok… Senki vagyok?

A rémhírterjesztő ember


A rémhírterjesztő ember sokrétű személyiség. Magabiztosnak, megingathatatlannak tünteti föl magát, valójában azonban az ilyen emberek pesszimisták, bizonytalanok és gyanakvóak. Szeretnek pletykákat, híreket hallani, hogy azután ezeket saját kedvük szerint eltorzítva adják át másoknak. Az ilyen ember bármilyen jelentéktelen ügyből képes katasztrófát kovácsolni, úgymond bolhából elefántot formálni. Kitalált, átfigurázott történeteibe saját félelmeit szövi bele, de úgy, hogy ez mások számára is ijesztő, elrettentő legyen. Történeteit gyakran a nagyobb hatás kedvéért fiktív elemekkel gazdagítja. Ilyenkor élvezi az emberek arcán tükröződő félelmet, rettegést és bizonytalanságot. Erőssége, hogy a kételkedőket is könnyűszerrel képes meggyőzni, mivel magát biztos hírforrásként, mindent tudó emberként jeleníti meg, hogy kétség se férhessen mondanivalója hitelességéhez. Bizonyos szemszögből kétszínű ember is, hiszen úgy adja elő történeteit, mintha maga sem akarná, hogy bekövetkezzenek, mintha maga is félne az általa elmondottaktól. Így látszólag közösséget vállal azokkal, akiket riogat, ám valójában őt az események kimenetele nem érdekli.
A rémhírterjesztő árulkodó jele a nyelvi megnyilvánulás és a tipikus magatartás lehet. Beszédére jellemző az egyszerű, tényszerű közlésmód, így ritkán ecseteli az eseményeket aprólékosan. Számára nem az események választékos ábrázolása, hanem a hitelességről való meggyőzés a fontos. A bizonytalan emberekkel szemben fölényeskedő hangnemet enged meg magának, a kételkedők számára pedig gyakorlatilag az érvek bármilyen típusát képes előállítani.
Ha ilyen jegyek alapján sikerül felismernünk a rémhírterjesztő embert, viselkedjünk vele távolságtartóan és ne vegyük készpénznek minden szavát. Ha mégis félelmet keltett bennünk, akkor önmagunk megnyugtatása érdekében inkább nézzünk utána a valóságnak. Kérdéseit, mondandóját ne kommentáljuk, hiszen számára az a legnagyobb csapás, ha bizonytalanságban hagyjuk. Ha pedig egyszer már sikerült velünk elbánnia, reménykedjünk benne, hogy egyszer a rémhírterjesztő olyan ellenfelet talál, aki hozzá hasonló, és akkor kezdetét veheti az egymást való túllicitálás.

A légy

A biológiai témájú műveket leszámítva kevés írás született a legyekről. Vannak irodalmi alkotások és filmek, melyekben különböző állatok igen nagy szerepet kapnak, de a legyeket eddig száműzték erről a területről. (Mozivásznon is legfeljebb valamilyen horrorfilm keretein belül láthattuk őket.) Ez a száműzetés némiképp indokolatlannak tűnhet, hiszen nincs ember a világon, akinek ne lenne valamilyen élménye, személyes tapasztalata a léggyel.
Saját emlékeim a légyről példaértékű mintát adnak a kisgyermekek szokásos viselkedéséről és szemléletéről. Emlékszem, hogy mikor nyaranta strandra mentünk nyaralni a strand egész területe, a medencéktől kezdve a büfékig, hemzsegett a legyektől. Ez a roppant idegesítő jelenlét nem egyszer tette tönkre a vízben pancsolást, ebédelést vagy a nyugodt alvást, ugyanis úgy látszott, a legyektől lehetetlen megszabadulni. Határozott elképzelésem volt, hogy a légynek van egy bizonyos érzéke, mellyel képes kifürkészni, hogy az ember mikor nem számít a jelenlétére, és ezt kihasználva a légy szinte csak ilyen pillanatokban jelent meg körülöttem. Felháborodásomat tetézte, hogy iszonyúan irtóztam attól, hogy a légy rám szállva valamilyen betegséget vagy fertőzést hoz a nyakamra, amelyet a világ másik végéről hurcolt el idáig. Belegondoltam, hogy ez az állat csak az elmúlt fél órában hány helyen fordult meg. Ha a kedvenc tartózkodási helyeit figyelembe vettem, minimum három vagy négy eshetőség jöhetett szóba. Ilyen például a szemetes környéke, a büfék ételei, italai és a legfontosabb: más emberek teste. Ez a mérhetetlen undor aztán arra késztetett, hogy gyilkoljam a legyeket, természetesen a lehető legbrutálisabb módszerekkel. Volt amikor egyszerűen csak kilestem és agyoncsaptam, de gyakrabban próbáltam úgy elkapni, hogy élve kerüljön a kezeim közé. Ilyenkor a különböző eszközök valóságos tárházát vonultattam fel a légy megkínzása érdekében. Néha üres üvegbe dobtam és addig rázogattam, amíg a zümmögése hallatszott. Természetesen a klasszikus módszer, a lábkitépkedés sem hiányozhatott módszereim közül. De olyanra is emlékszem, hogy egy félig égő csikkel halálra sütöttem a legyet. Az élvezetes gyilkolászás után elégedettség és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. A kiszáradt, döglött legyek látványa azt a felemelő érzést keltette bennem, hogy legyőztem őt. Ez az érzés később annyira megváltozott, hogy már sajnálni kezdem a legyeket, míg végül feladtam a gyilkolási szokásaimmal.
Gondolom viselkedésemet a velem egykorú gyermekek többsége osztotta. Jobban elgondolkodva azonban rájöttem, hogy a légy nem csak idegesítő lehet, sőt merem állítani, hogy a légynek pozitív tulajdonságai vannak. Például az, hogy pontosan idegesítő és undorító volta miatt az ember képes lehet leküzdeni bizonyos dolgokat, amelyeket szemében a légy képvisel. A légy jelenlétének való ellenállás fontos dologra nevel; arra, hogy az ember uralkodjon magán és kizárja fejéből a zavaró tényezőket. Megemlítenék még egy pozitív dolgot a léggyel kapcsolatban; nevezetesen, hogy a tavasz eljötte nem máshoz köthető, mint a legyek előbukkanásához. A fáknak még eszükben sincs rügyezni, a madaraknak meg csicseregni, mikor a legyek már ébredeznek fészkeikben.
Miután kifejtettem gondolataimat a léggyel kapcsolatban, nem maradt más hátra, minthogy ezt a jelentéktelennek tűnő kis férget összehasonlítsam a kutyával. Közös tulajdonságuk (azon kívül, hogy állatok) nem sok van, különbség viszont akad. A kutya, mint hűséges társa az embernek, irányítható és valamilyen módon befolyásolható. Ezzel szemben a légyre semmilyen hatással nincs az emberi akarat. A légy önálló, független lény. Ez az idegesítő benne. Ezért ölik meg az emberek. Bár némely ember a kutyáját is képes megölni, úgyhogy ez rossz példa volt.

Mami háza

A ház már nem áll a helyén az utcánkban. De ha behunyom a szemem, látom magam előtt, amikor még vakító fehér volt a ház fala és a sötétzöld ablakkeret őrizte a mindig tisztára mosott ablakokat. Az üveg mögött csipkefüggöny, mögötte zajlott az élet. A hely egyszerre volt dzsungel és kincsekkel teli várkastély. Hatalmas kovácsoltvas kapun lehetett belépni, amit kopott, alkarnyi kulcs nyitott. Már akinek, aki nem bizonyult méltónak, az sosem bírta kinyitni a kaput. A kerítésvasak között három fehér, lapos tetejű oszlop állt, olyanok, mint egy bástya, gyerekként egyszerre szemmel tarthattuk onnan az utcát és az udvart. A kertben orgonabokrok, tűzliliom és ringló nőtt vad szabadságban, de a nagymamámtól tanultam a grupp szót is, mint a nem-mehetsz-bele-mert-ott-virágok-vannak szinonimáját. Diófából több volt a kelleténél, főként ősszel, amikor négykézláb napokig kellett keresgélnünk a diót az vastag avarban. Az udvar közepén a fenyőfa öregebb volt, mint a ház és sokkal magasabb is. A gyökerei alulról széttörték a veranda kőlapjait, a ház nem tudott ellenállni a kert ősi erejének. A fenyő alatt állt a hinta, amit apu épített, azt hiszem élete főműve, se előtte, se utána nem próbálkozott ilyesmivel. Fénykorában is nyikorgott és a leglehetetlenebb helyeken azonosíthatatlan fémdarabok álltak ki belőle. Volt házi homokozónk is, amibe a húsvéti nyulaink belebogyóztak, míg meg nem ettük őket. Akkor Mami azt mondta, csirkepörköltet ebédelünk vigaszdíjként, mert a nyuszik megszöktek.
A ház méltó volt az udvarához, és tökéletesen magán viselte mami egyéniségének a lenyomatát. Hatalmas volt, ódon és bohém egy kicsit. Sosem volt a fürdőszobában rendes kád és mosdó, de volt egy zongora, egy igazi nagy versenyzongora. Rég nem szólt, de alatta és felette zsákok és dobozok gyűltek fel. Senki sem tudta, mi van bennük. Nem is érdekelt senkit, csak minket. Valódi expedíciókat szerveztünk, egy rongydarab, rovarirtó és zseblámpa volt a felszerelésünk, a sötét, a por és a pókok az ellenségeink. Többnyire persze nem találtunk semmit, de a kaland értékesebb volt minden kincsnél. Pedig egyszer találtunk egy ezüst merőkanalat. 1596-os dátum volt belegravírozva a nyelébe. Tökéletes nap volt.
Jól belegondolva talán jobb is, hogy mami eladta a házat, amikor tizenévesek lettünk. Most itt állok és nézem a telket, ahogy már mások építkeznek rajta. De nekünk így örökre tökéletes maradt. Nekem ez a ház volt Micimackó, a gyermekkoromhoz tartozott, és ha felnőve nincs is szükségem rá az agyam egy rejtett zugában mindig lesz neki hely.

by
Éva

A légy

A ház ablaka a földdel volt egy magasságban. Ha kinyitottuk behajolt rajta a csipkebogyóbokor, madarak gyűjtögették a fűszálakat a szemünk láttára. De hátránya is volt: a pókok, hangyák és bogarak számára az ablakpárkány nem jelentett akadályt. Jöttek télen-nyáron, meg kellett szoknunk őket. Egy nap azonban egy légy tévedt be a szobába. Pici volt, kopottas barna és csak kóválygott a levegőben, de újdonság volt. Az első tavaszi legyünk az albérletben. Azt hiszem, ha nagy és fényes zöld lett volna, rögtön agyoncsapjuk, de így beengedtük az életünkbe. Sokféle állatunk volt már: pár napos kismadár, pár hetes kiscica, de azt hiszem legyecskével volt a legtöbb baj. Zümmögött minden éjszaka és unatkozva röpdösött fel-alá a szobában, csak néha pillanatokra pihent meg egy-egy könyvön, szerette a könyveket. Azt hiszem, előttünk egy bagoly természetű írónál lakhatott egy csöppnyi padlásszobában, millió könyv között. Aztán az író befutott és tellett szép kertes házra szúnyoghálóval, így a legyecskének mennie kellett. Az biztos, hogy úgy érezte nálunk nagyszerű új otthonra talált. Szemtelenedett is az idő múlásával. Először is elmúlt ez egészséges félelme tőlünk. A sima és lapos felületeket kinézte magának, az orr és a váll hivatalosan is leszállópálya lett. Aztán már jöttek a barátai is, apró, barna legyek, mint ő maga. Több vendéget hívott, mint mi és bulizott helyettünk, hisz minket addigra lefoglalt a vizsgaidőszak. Addigra irigyeltük, ahogy az ember csak azt irigyli, aki közel áll hozzá. Kibeszéltük a háta mögött: micsoda légy ez, hogy nem csinál semmit, naphosszat csak lézeng a lakásban?Sajnos azt már nem éltük meg, hogy együtt csak úgy töltsük az időt, beütött a nyár és mindenki elment az albérletből haza. Otthon mindenki döbbenten nézett, mindig rögtön elmosogattuk az edényeket, és sosem hagytunk elől ételt. Akkor jöttünk rá, milyen nagy hatással volt legyecske az életünkre. rendesebbek lettünk! Őszre a legyecske nem volt az albiban. Elment, talán segít másnak is. Még az is lehet, hogy az író is egy Légy című novellának köszönhette a sikerét.


by
Éva

A hízelgő

A hízelgő szava a bennünk rejtőző ego visszhangja. A személyiségtípusok ezen képviselője a minden emberben (hol mélyen, hol kevésbé mélyen) szunnyadó hiúság felébresztője, aki a dicséret iránti vágyat használja ki. Céljai, tervei megvalósításához embertársai önképe segíti hozzá: éleslátással puhatolja ki másokban azt, ami őket leginkább értékessé teszi a saját, és szerencsésebb esetben a környezetük szemében, majd ezeket a tulajdonságokat ajnározza, legtöbbször szemtől szembe. Természetbeli mestere a macska, mely egy-egy finom falatért meggyőzően képes bedorombolni magát a szívünkbe, majd lakomája végeztével hajlamos odébb állni.
Többféle kategóriába sorolható a hízelgők népes tábora: vannak a gátlástalanul-nagy-vehemenciával-nyalizók, akadnak szép számmal kedves-már-már-alig-feltűnő-modorban-behízelgők, a legkifinomultabb réteget pedig a diplomatikusság-álcájába-burkolva-hajbókolók egyedei alkotják. A hízelgő leleményessége szinte határtalan; pontosan célzott nyájaskodása éppen ott hat, ahol a leginkább célravezető: állhat a középpontban belső tulajdonság, külcsín, tevékenység, tervezési ötlet – bármi, ami az embert önmaga és a külvilág számára meghatározza. Kitartását és elszántságát bizonyítja, hogy ha a szükség megkívánja, akár több rohamra is vállalkozik: ilyen esetben fokozással, vagy a célpont különféle jellemzőinek (pl. külső megjelenés és belbecs) együttes dicséretével próbál érvényesülni. Megnyilvánulásai nem feltétlenül csak saját érdekei előmozdítására szolgálnak. Előfordulhat, hogy természetéből kifolyólag helyez másokat maga elé, és semmiféle irigység nem gátolja abban, hogy ki is mondja kedvező véleményét. Ez utóbbi típus azonban nagyon rikta, és csak érintőlegesen hozható kapcsolatba a szóban forgó személyiségtípussal.
Az igazán gyakorlottak számára a legfőbb szabály: csak mértékkel! Ugyanis megnyilvánulásaik hatásossága éppen az őszinteség látszatában rejlik; ha túlzott lelkesedéssel alakítják szerepüket, gyanút kelthetnek, visszatetszést válthatnak ki a célszemélyből, ami rájuk nézve végzetes hitelvesztéssel járhat.
Ebben a sikerorientált világban bizonyára sokunk megtépázott önbecsülésének jól esik időnként némi kedveskedő hízelgés, azonban az emberi kapcsolatok működtető motorja az őszinteség. E nélkülözhetetlen jellemző pedig nem sorolható a bemutatott személyiségtípust meghatározó tulajdonságok közé…

A rémhírterjesztő

Az embertípusok palettáján, félúton a pletykafészek és a vészmadár között találjuk a rémhírterjesztőt. Legfőbb tevékenysége a különféle, borzongást keltő események elbeszélésében rejlik. „Hivatása” iránti elkötelezettségét bizonyítja, hogy a mások számára (félelmetességük miatt) tabuként kezelt témákkal előszeretettel foglalkozik; dédelgeti, kiegészíti őket, a megfelelő hatás elérése érdekében egyes momentumokat felerősít bennük. Átélési, színészi képességei lenyűgözőek. Lelkiismeretesen dolgozik azon, hogy hírei személyről személyre való vándorlása a lehető legtökéletesebb láncolatot mutassa: senki se maradjon ki egy kis egészséges (?) ijedelemből. A rettegés ugyanis jót tesz az idegrendszernek – gondolja –, hiszen korunk borzalmai közepette elengedhetetlen, hogy időnként tornáztassuk libabőrképző mechanizmusunkat, a hátunkon felálló szőröket, és egyáltalán, a vérnyomásunknak is jót tesz egy kis változatosság. Számára érthetetlen, hogy eme jótékony edzés szükségességét a többi ember miért nem ismeri fel? Vagy ha már ennyire gondatlanok saját szervezetük tekintetében, akkor legalább őt fogadhatnák jó szívvel; őt, aki figyelmes a környezetében élőkkel. De nem – a rémhírterjesztő egy meg nem értett és el nem ismert személy; fontosságát tevékenységével próbálja érzékeltetni. Igyekszik a figyelem középpontjába kerülni.
A múlt századoktól kezdve kézenfogva jár a történelmi rémtettekkel. Napjainkban igen elterjedt személyiségforma; hogy nemcsak megtűrt típus, hanem kifejezetten helye van társadalmunkban, mi sem bizonyítja ékesebben, mint a horrorművészet (filmek, könyvek) újszerű diadalmenete.
Életünk során mindannyian találkozhattunk már a rémhírterjesztő típuspéldányával, amint az izgatottságtól feldúlt arccal odafontoskodik közelünkbe, és fojtott suttogással vagy (ha a téma megkívánja) hallgatóságot toborzó fennhangon bekezd: „Rettenetes! Hallottátok már, hogy…?!”; esetleg: „Édes Istenem, ez borzasztó! Az történt, hogy…”.
Lehetséges, hogy az idegrendszer-továbbképzés szempontjából létfontosságú személy, azonban kinek van szüksége a Híradóban látottaknál több borzongásra? (A jelentkezőket megtalálhatjuk bármely, horrorfilmet műsorára tűző mozi széksoraiban). Minden jóindulatú ember óvakodik attól, hogy másoknak felesleges nyugtalanságot, álmatlan éjjeleket okozzon. Ez utóbbiakhoz, sajnos, a világ alakulása éppen elég, terjesztői közreműködés nélkül is…

Requiem

Tavasz. Élénkülő napsugarak, gomolygó felhőjáték, nyújtózó természet, friss széláramlatok. Szarkacserregés, galambok búgása, suhogó szárnyak, gurgulázó fényfürdőzés. A reggelek madárhangú nyitányai, a délután csiripelő melege, az este köszöntése a piciny torkok által.
És valami mélyen süppedő fájdalom. Hajlamos lennék arra, hogy megszokásból szoruljon el a szívem; hogy ne figyeljem a furcsa ellentmondást a tavaszi természet-ünnep, és a bennem lappangva, kényelmetlenül zsibbadó érzés között. Hajlamos lennék, hiszen életem eddigi 24 éve alatt hozzászoktam éles érzékenységemhez, túlzottan tisztán működő empátiámhoz. De a psziché mélyrétegei visszavezetik a szálakat. Vissza, pontosan az egy évvel ezelőtti tavaszig...
Amikor megtörtént, tudtam, hogy örökre belém rögzül a jelenet. A hangok, a színek, az illatok, az éledő világ zsibongó öröme valahogy megmerevedett számomra. Mint egy diakép, amit megvilágít az elme fénye, és kivetít a lélek finomszövetű falára – ma is úgy látom azt a pár pillanatba belesűrített végzetet. Egyedüli tanúja vagyok.
A galamb még nem tudta. Még nem tudtam én sem. És nem tudta a sötét autó sofőrje sem. Egyetlen rövid lélegzetnyi idő volt csupán, és pontosan ez a lélegzetvétel akadt el bennem. A madár kinyitotta szárnyait, felemelkedett a betonról. De a kerék valahogy visszarántotta. Bezúzta. Képtelen vagyok elnémítani magamban azt a reccsenő hangot. A lélek elválását a testtől. Nem tudom kivetni a megőrződött képet a kemény, szürke betonon fekvő puha, összetörött testről. Forrása egy kicsi, szinte jelentéktelen vérpataknak. Az ártatlan-fehér, pihés tollak felijedt kavargását. A megadón széttárt szürke-fekete szárnyakat. A becsukódott apró szemeket. A Halált. Előttem mindössze két lépésre.
Járásom megroggyant, a világ valamilyen szürreális zsongássá sűrűsödött körülöttem: az egyetem épülete, az élet-gyilkos dohányzók lármája, a fák által megszűrt fénysugarak szórása.
A galamb halott volt. És senki sem látta rajtam kívül. Talán még a kocsi vezetője se vette észre, túlontúl fontos ügyet tárgyalhatott a mobiltelefonján. A mozdulatsorok összezavarodtak bennem: megálljak? Eltemessem? A bénultság elmúltával sírhatok? Bezúzzam az autó sötétített, külvilágot kirekesztő üvegablakát? És egyáltalán: mit csináljak most én?! Hogyan ne pörgesse a sokk a fejemben mindazt, aminek tanúja lettem?
Valamiképp az élet megtalálja a megfelelő nézőket színjátéka számára. Egyfajta eleve elrendeltségszerű kiválasztódással mindig vannak szemtanúi a szinte mellékes csodáknak, kisszerű gyönyörűségeknek, leplezett emberi és állati szenvedésnek, valamint a senkit sem érdeklő születéseknek és haláloknak. A világban százszámra sétálnak szűrők, akik ezeket a magukban felfogott élményeket hordozzák, megérlelik, majd kiujjongják vagy kifájják lelkükből, különféle művészeti formákban. Tudom, hogy a tavaszi gerlebúgás sohasem a romantikát fogja felidézni bennem. És azt is, hogy a mindennapi egyetemi körutaimon, valahányszor végighaladok a sorompóba torkolló úton, mindig pontosan fel fogom ismerni a jelöletlen sírt.
Jeltelensége most e sorokban oldódott fel…

A légy

Halottnak látszott. Élettelen mozdulatlanságba dermedve. Ezt a természetellenes merevséget még inkább hangsúlyozta a víz lágy, békét sugárzó ringatása. Apró, sima hullámok vitték szelíden hajló hátukon. Valahova. Vagy valahonnan. Mióta utazik? Esetleg van úti célja? Vagy már… meg is érkezett oda. Oda, arra a Túlsó Partra.
A légy holt utasnak tűnt egyszerű levél-tutaján. Talán csak a Velencei-tó vizének bódító fodrozódása altatta el. Talán túl messziről érkezett a repülő vándor, és elfáradt élményeitől. Ahogy figyeltem lassú sodródását, miniatűr vízgyöngyök csillantak meg szárnyain. A nap ezekbe a parányi gömbökbe világított, és ezerszínű fénygomolyaggal töltötte meg őket. A vízcseppek szappanbuborék-testvérek – tűnődtem. A legyet látszólag nem rázta fel, hogy milyen természetes csoda játszódik le rajta. Ő csak feküdt, szárnyai hozzálapultak rovartestéhez, mintha esőkabát gyanánt védekezne a folyékony, iszap-zöld halál ellen. Talán megfulladt. Tenyereim óvatosan a levél alá siklattam és kiemeltem a vízből. Pillanatok törtrésze alatt éveket csúsztam vissza az időben: kislányként tucatszám mentettem ki katicabogarakat, darazsakat és egyéb, fuldokló teremtményeket életmentő-gumimatracommal.
A légy megmozdult. Élt! Élt, és én megkönnyebbülő lélekkel tartottam a szárazföld felé, tenyeremben a túlélővel. Az emberek olyan figyelmetlenek: fröcskölnek, labdáznak, tolongnak a határtalannak tűnő tóban, éppen a közelemben, amikor én olyan fontos küldetéssel vagyok megbízva…! Mire kiértem a partra, a légy már átázott szárnyait fejtette le nedves testéről. Szárítgatta új utak felé. Élete folytatódott. Ilyen körülmények között nem is róhatom fel neki, hogy egy köszönöm-zümmögést sem hallatott felém. Ennek az alig egy centiméteres lénynek fogalma sem lehetett arról, hogy valaki megmentette az életét (vagy csak hősnek akarja magát érezni, és nem a levél óvó csónakjának adja ezt a címet). Nem tudja, hogy majdnem-halála által a délutánomat ezek után halvány dicsőség-mámorban fogom tölteni. Hogy a töredéknyi élettelensége által – a megmentés kegyes cselekedete révén – talán további életekre elegendő erényt gyűjtöttem, amit gondosan feljegyeznek abban a bizonyos Nagykönyvben. Haldoklásával életlehetőséget adott; egy légy, egy általában undorral kezelt állatfaj, ami mégcsak nem is szolgálatkész, vagy hű az emberhez, mint például a kutya. És azt végképp nem is sejtheti ez a második életét kezdő rovar (lehet, hogy előző életében macska volt?), hogy ihletadó lett. Ő már biztosan millió ilyen-olyan helyszínt körüllegyeskedett, végigrepdesett és -futkosott emléktelenül azóta; én pedig sebes mozdulatokkal írok, felidézve minden apró momentumot és érzést. Felidézem és írok, hogy megmaradjon e találkozás története. Írok egy olyan nyárról, amelyben újjászületett egy légy.

Előjáték

Amikor egy reggel Gregor S. nyugtalan álmából felébredt, házi léggyé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, összetett szemeivel meglátta domború, barna, ív alakú, a többi bogarakénál kevésbé kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Három pár, testének egyéb méretéhez képest mulatságosan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.

„Mi történt velem?” – gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, tágas és világos emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az asztalon kicsomagolt posztóminta-gyűjtemény hevert szanaszét – S. utazó ügynök volt –, fölötte pedig ott lógott egy kép, amelyet barátja, Oskar K., a hírneves festő ajándékozott neki ,és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Egy ifjú, szőke hölgyet ábrázolt, aki kissé balra dőlt fejjel, kibontott hajjal édesdeden aludt.

Gregor tekintete ezután az ablakra vetődött, és a szelíd, csiklandozó napsütéstől – hallani lehetett, amint vidám madarak csivitelnek a párkány bádoglapján – egészen jókedvűvé vált. „Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az őrültséget?” – gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt, mert megszokta, hogy jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott oldalára fordulni. Bármekkora erővel lódította is magát a jobb oldalára, mindig visszagurult a hátára. Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta szemét, hogy ne kelljen rugdalózó lábait látnia, és csak akkor hagyta abba, amikor eddig soha nem tapasztalt, könnyű, tompa fájdalmat érzett az oldalában.

Két pazar, hártyás, selyempapírra emlékeztető szárnya sajgott, aminő nem volt semmilyen más állatnak: kizárólag a kétszárnyúak rendjébe tartozóknak. De sem a karcsú muslicákon, sem a zömök böglyökön nem állottak ily fejedelmien a pompás röpülőszervek, mint őrajta, légyen. E megnyugtató gondolat álomba ringatta.

Amikor felébredt, enyhe viszketést érzett fenn a hasán; lassan közelebb csúszott a hátán az ágydeszkához, hogy jobban fölemelhesse a fejét; megtalálta a viszkető helyet, amelyet csupa kis fehér pontocska borított, és nem tudta, mire vélje őket; egyik lábával meg akarta tapogatni a viszkető helyet, de nyomban vissza is húzta, mert ahogyan megérintette, megborzongott.

Ránézett az ébresztőórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett. „Mennybéli Úristen!” – gondolta.

Gregor S. nyugtalan álmából ébredve szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.

A légy

A légy, mely a fejem körül zümmög. Zzzzzzzzzzzzzz… Rettentően idegesít. Zzzzzzzzzzzz… Zümmögése egészen az agyamig hatol, mintha legbelső gondolataimat próbálná kifürkészni. Vagy csak az épp elfogyasztott májkrémem szagát érzi? Szerintem rájött, hogy egy újabb májkrémes kenyérre gondolok.
Nem szeretem a legyet, mert hangosan zümmög, betegségeket terjeszt, kicsi és még csúnya is. Egy haszna azért mégis van: a béka eledele. Ha nem lenne légy, nem lenne béka sem, a béka pedig egy aranyos és hasznos állat, így tehát a légyre is szükség van. Ezért is meg kell próbálnom szeretni a legyet, de nem megy. Ha a legyet nem is, azért biztos van most a szobában olyan élőlény, akit szeretek. Persze, hisz itt fekszik Morzsi, az öleb. Őt szeretem. Morzsi pedig szereti a legyet…bekapni. Most is épp arra készül, hogy szeretett gazdáját megszabadítsa a légytől. Nagy harc kezdődik épp kettejük között, de vajon ki lesz a győztes? Ennek kikalkulálására össze kell hasonlítanunk a kutyát a léggyel.
Mi a különbség egy kutya, és egy légy között? Végül is mindkettő állat. Az egyik rovar, a másik emlős. E tulajdonságkülönbség nem javít vagy ront az esélyeken. A légy tud repülni, Morzsi viszont nem. Egy pont a légynek. A kutya jóval nagyobb mint a légy, még ha egy pincsiről is van szó, tehát termetéből kifolyólag erősebb is a légynél. Morzsi szájában könnyen elfér egy légy, fordítva viszont ez egy kissé nehézkes. Tehát megállapítom, hogy Morzsi esélyesebb a győzelemre, én egyébként is neki drukkolok, hisz a kutyánál hasznosabb állat nincs is. Hűséges, megvéd a betolakodóktól, mindennél jobban szereti a gazdáját és még a reggeli újságot, vagy a telefont is idehozza nekem. A légy semmi jót nem tett még értem, csak hívatlanul beállított a lakásomba és idegesítően zümmögött. Ebben a pillanatban Morzsi kutyám bekapta a legyet. Jaj, de örülök neki. De furcsa érzésem van, hisz egy léggyel kevesebb lett a világon. Azért egy kicsit sajnálom szegényt.

Üdvözlet

Kedves Kreatívan Író Társak!

Üdvözlök mindenkit a Kreatív Írás csoport blogján! Mostantól jöhetnek ide az írások...

F.B. Ilona
Frenchy