olvasói bejegyzés

Markó Róbert „(Tisztelt Cím...)” írásához:

sajátos. már a cím felébreszti a figyelmet. aztán csak mesél, mesél, semmi nem szokványos benne. ahogyan mesél, amit mesél még csak csak, de a nyelv. úgy van benne a szerző, hogy nincs benne, csak ott, mint néző. tárgyilagosan kezel, objektíven, kívülről mozgat. de fontos hogy kezében tartja a szöveget, a nyelvével, mely matériát ő formált meg, valami olyan ami szerzői nyelv. nem szokványos, elkopott közös nyelvet használ ami mindennapi, ami már nem tud újat mondani, de nem is modorosat vagy ünnepit, hanem egy irónikus absztrakciót használ, ami nyers önmagában is, és az olvasót is képes magához idomítani. hihető nyelv, hamis mellékzöngés kihallások nélkül. ez legfőbb erénye. hogy hatni tud. a szöveg tehát (itt és most egyszeri módon?) hordozója, nyelve által izgalmas, és ez legtöbb mi egy szöveggel jó történhet. szóval grat. valami ilyesmi.

(becseyzsuzsa)

- Kisasszony, megérkezett az orvos, akit a szülei hívtak Önhöz. Beengedhetem?
Semmi válasz. Lizzy gondolta, hogy ez lesz. Kisvártatva kopogott az ajtón, majd benyitott a szobába. Szemének szokatlan volt a sötétség, mely a helyiség minden zugát beborította. A vastag függönyöket még senki sem húzta el, pedig már majdnem dél volt, és Ann is még éjszakai hálóruháját viselte.
- Nem gondolja, hogy ideje lenne átöltöznie? Fölvehetné azt az új ruhát, amit most hozott az úr Franciaországból. Aztán ha akarja, megfésülöm a haját és adok abból az olajból, ami múltkor annyira tetszett Önnek.
A szobalány lehúzta Annről a takarót, de az kezével eltakarta arcát és még mélyebbre süppedt a puha ágyban. Lizzy szeme megszokta a sötétséget, egy pillanatra megpillantotta úrnője arcát vékony ujjai között. Szemei megdagadtak, márványszínű bőre kivörösödött, haja pedig szemtelen kuszasággal kandikált ki a hajháló alól.
- Tudom, hogy nincs ínyére, de ezt a vizsgálatot még muszáj elvégezni. Önnek is jobb lesz így. Délutánra pedig vendége van, de ha ilyen engedetlen, akkor jobb lesz, ha levelet küldetek neki, hogy ne jöjjön, mert a Kisasszony csak az ágyában gubbaszt. Ivan Úrfinak úgyis…
- Ivan? Hát már visszatért? És eljön? Lizzy, ugye eljön? – Ann fölült az ágyon és a szobalány ruháját szorongatta. Arca eltökéltséget és izgalmat tükrözött.
- Ha értesítem róla, hogy megvolt a vizsgálat, akkor eljön. – Lizzy kedves mosoly küldött a lány felé, iparkodva elhúzta a függönyöket és kivonult a szobából.
Az orvos immár két órája volt bent, a szobalány idegesen járkált föl-le az ajtó előtt, néha megállt, hátha elcsíphet egy szót odabentről, de hiába; semmi sem hallatszott ki. Nem várhatott tovább, sok dolga volt, a városba kellett mennie. Mikor visszatért a ház üresnek tűnt, még a többi cseléddel sem találkozott. Biztosra vette, hogy az orvos már elment, így Ann szobája felé vette az útját. Kapkodva lépkedett föl a lépcsőkön, de a vaskos tölgyfaajtó előtt megtorpant, kezei remegtek mikor lenyomta a kilincset.
- Na, látja, nem volt ez olyan nagy dolog, túlvan rajta, most pedig siessünk elkészülni mielőtt megjön az Úrfi.
Ann némán bámult Lizzyre, de tekintete valahol elakadt, még mielőtt a szemébe nézhetett volna. A szobalány arcára tapasztotta tenyerét, vállai megrázkódtak, mellkasa pedig szakadozva kapkodott levegő után. Tudta, hogy Ann súlyos beteg, idő előtt tűnik majd el, mint az anyja, és ők mindezt tétlenül nézik majd végig, hiszen az orvosok sem tudták a betegség okát. És mit mondanak majd Ivannak? Az Úrfi rajongásig szereti a lányt és beleroppan, ha megtudja, hogy Ann beteg.
A fiú Oroszországból menekült át Angliába, a múltjáról nem sokat tudtak, de nem is számított. Mióta ismerték becsületes volt és sokat dolgozott, szabadidejében pedig festett. Ann apjának feltétlen bizalmát élvezte, az öreg kormányzót sok kritika érte a menekült fiú miatt. Késő délutánra várták, nem sokkal hat után érkezett.
-Lizzy, mondja, hogy nem igaz! Nem lehet! – a férfi olyan erősen szorította a szobalány karját, hogy annak könnyek szöktek a szemébe, de nem húzta el a kezét. Nem tudott a szemébe nézni és válaszolni neki.
Ivan otthagyta őt, lassú léptekkel indult fölfelé, tudta, hogy nyugodtnak kell lennie, nem mutathatja ki érzelmeit és fájdalmát. Az ajtó előtt még állt egy ideig, majd kopogás nélkül benyitott. A sötét szobában az ágy sziluettje felé közeledett és megállt mellette. A lány aludt, arca sápadt volt, mellén a ruhája nedves a láztól. Még így is gyönyörű volt. Ivan tenyerébe zárta Ann forró kezét, mire a lány aprókat rázkódva fölébredt.
- Annie, nekem mindenki hazudott. Azt mondták, hogy Ön sápadtabb a holdnál, elvesztette régi fényét és…
- Ivan, Önnek itt már nincs helye. Menjen el, tanuljon, élje az életét, fessen. Én egy hónap múlva már csak magam árnyéka leszek. Az orvos azt mondta, hogy nem tudok majd járni és talán meg sem ismerem majd Önt.- a lány arcán lecsorduló könny nedvesen világított a sötétben. Ivan fölállt, az ablakhoz sétált és széthúzta a függönyöket. A sötétség eliramodott, visszabújt a szoba legszűkebb szegleteibe.
- Annie, nézzen ki az ablakon, nézze a fákat, a hegyeket, nézze itt az ablakban a madarakat. Magának még nincs itt az ideje. Bízzon és higgyen.
- Mire ősz lesz, ezekkel a fecskékkel együtt én is elmegyek. Ne kösse le magát mellettem, ne jöjjön többet, Önnek én már csak akadály vagyok az életében.
Ivan döbbenten nézett a lányra, de nem látta értelmét vitázni. Ann szeméből kiveszett a fény, elfogadta a neki írott sorsot. Tiszteletben tartotta a kérést, nem ment többet. A városban azt beszélték, hogy visszament Oroszországba, mások szerint azonban még mindig
Yorkban lakott, de elvonult az emberek elől, talán meg is bolondult, de annyi biztos, hogy csak a festéssel foglalkozott. Ann apját is kevesebbet látták, kormányzói feladatait is másokkal intéztette. Házukra csönd és sötétség borult, a lányt már hónapok óta nem látta senki, a ház népe pedig némán hallgatott.
Lizzy is más lett, szőke haja mintha őszbe fordult volna, vidám tekintete komorrá vált, cserfességét pedig dacos némaság váltotta föl. Minden nap fölment Annhez, ápolta és biztatta, fölolvasott neki kedvenc könyveiből, de a lány csak az elmúlásáról beszélt és Ivanról, akit elküldött, és a fecskékről, akik az ablakában ültek. Az ablaknak nap közben mindig nyitva kellett lennie, hogy jól lássa őket. Néha csak arra gondolt, hogy a fiú már egészen biztosan elment és valamelyik fiatal lány a városból veletartott. Ilyenkor még betegebb lett, napokig csak aludt.
Egyik délelőtt esős idő közeledett, szokatlan csönd uralkodott odakint, így Ann tisztán hallotta az udvaron dolgozó kertészeket. Ostoba és ízléstelen tréfákkal szórakoztatták egymást, jobb lett volna nem hallani. Aztán Lizzy hangját hallotta.
- Undorító, dolgatlan népség. Ne pletykáljanak itt, hanem tegyék rendbe a kertet!
- Néz’ mán, a kis cselédet, Ernie, hogy felvágták a nyelvét.- a munkások horkantva nevettek.
- Inkább arró’ mondjon valamit, hogy mi lett a mi kis Úrnőnk udvarlójával! Én mindig mondtam, hogy az ilyenekbe’ nem lehet bízni. Ki tudja, honnét jött, most meg, hogy a lány beteg lett le is lépett. Aszongyák, hogy megbolondult és hogy hónapok óta egy műhelyben él egyedül. Közel lakik a down street-i kupihoz, úgyhogy szerintem van társasága.- a két férfi a térdét csapkodva nevetett.
-Maga faragatlan tuskó! Ne ezzel foglalkozzon, hanem a munkájával. És ha tudni akarja Ivan Úrfi nem bolond, dolgozik, fest, minden nap beszélek vele és távol áll tőle, hogy kurtizánokkal múlassa az időt. Szereti a Kisasszonyt. -Lizzy ezzel elsietett és becsapta maga után az ajtót.
Azóta három hét telt el, senki nem hitte, csak Lizzy, hogy Ann betegsége enyhülni látszott. Már nem volt mindig lázas, bőre megtelt színnel, ajka pirosabb lett. Nem tudták, hogy mi az oka, sokan nem is mertek örülni a változásnak, nem bíztak benne, hogy Ann valamikor is jobban lesz. Később titokban néha fölült, próbálgatta erejét az ágy szélén és a madarakat bámulta az ablakban. Különösnek tartotta, hogy még ilyenkor is itt vannak, tavaly már rég elköltöztek október végére. Talán nem is fecskék… Ann föltápászkodott az ágyról, lábai gyengék voltak, hiszen hónapok óta nem járt, de még csak meg sem mozdult az ágyban. Talpainak szokatlan volt a szőnyeg puha anyaga. Lassan botladozott az ablak felé, szemét elvakította a fény, így kezeivel tapogatózva nyitotta ki az ablak kilincsét. Hűvös levegő szökött a ruhája alá. Szemei tágra nyíltak, ahogy megszokták a fényt. Nem hitte el, meg kellett érintenie. A fecskepár mozdulatlanul gubbasztott a drapérián, amit az ablak elé feszítettek. Az olajos festék hideg volt a kezének. Ann Lizzy után kiáltott, a szobalány rohanva rontott be a szobába.
-Maga mit csinál, Kisasszony, hogy állt föl? És egyáltalán…
-Lizzy, nézze! Ezt Ivan festette nekem, tudta, hogy fölkelek! Biztosan szeret is még. Találkozni akarok vele, küldessen neki levelet azonnal ha itt van a városban.
Lizzy üres tekintettel nézett maga elé. Szeme pislogás nélküli könnyeket hullatott. Ann kezét fogta, szorította, de nem tudott megszólalni. Az ablakon át hangok szűrődtek be a kertből.
-Hallod-e, Ernie, aszongyák fölkötte magát a kis orosz festő.
-Á, az csak beszéd!
-Én mondom, igaz, reggel mondta a cserfes cseléd az úrnak.

- Kisasszony, megérkezett az orvos, akit a szülei hívtak Önhöz. Beengedhetem?
Semmi válasz. Lizzy gondolta, hogy ez lesz. Kisvártatva kopogott az ajtón, majd benyitott a szobába. Szemének szokatlan volt a sötétség, mely a helyiség minden zugát beborította. A vastag függönyöket még senki sem húzta el, pedig már majdnem dél volt, és Ann is még éjszakai hálóruháját viselte.
- Nem gondolja, hogy ideje lenne átöltöznie? Fölvehetné azt az új ruhát, amit most hozott az úr Franciaországból. Aztán ha akarja, megfésülöm a haját és adok abból az olajból, ami múltkor annyira tetszett Önnek.
A szobalány lehúzta Annről a takarót, de az kezével eltakarta arcát és még mélyebbre süppedt a puha ágyban. Lizzy szeme megszokta a sötétséget, egy pillanatra megpillantotta úrnője arcát vékony ujjai között. Szemei megdagadtak, márványszínű bőre kivörösödött, haja pedig szemtelen kuszasággal kandikált ki a hajháló alól.
- Tudom, hogy nincs ínyére, de ezt a vizsgálatot még muszáj elvégezni. Önnek is jobb lesz így. Délutánra pedig vendége van, de ha ilyen engedetlen, akkor jobb lesz, ha levelet küldetek neki, hogy ne jöjjön, mert a Kisasszony csak az ágyában gubbaszt. Ivan Úrfinak úgyis…
- Ivan? Hát már visszatért? És eljön? Lizzy, ugye eljön? – Ann fölült az ágyon és a szobalány ruháját szorongatta. Arca eltökéltséget és izgalmat tükrözött.
- Ha értesítem róla, hogy megvolt a vizsgálat, akkor eljön. – Lizzy kedves mosoly küldött a lány felé, iparkodva elhúzta a függönyöket és kivonult a szobából.
Az orvos immár két órája volt bent, a szobalány idegesen járkált föl-le az ajtó előtt, néha megállt, hátha elcsíphet egy szót odabentről, de hiába; semmi sem hallatszott ki. Nem várhatott tovább, sok dolga volt, a városba kellett mennie. Mikor visszatért a ház üresnek tűnt, még a többi cseléddel sem találkozott. Biztosra vette, hogy az orvos már elment, így Ann szobája felé vette az útját. Kapkodva lépkedett föl a lépcsőkön, de a vaskos tölgyfaajtó előtt megtorpant, kezei remegtek mikor lenyomta a kilincset.
- Na, látja, nem volt ez olyan nagy dolog, túlvan rajta, most pedig siessünk elkészülni mielőtt megjön az Úrfi.
Ann némán bámult Lizzyre, de tekintete valahol elakadt, még mielőtt a szemébe nézhetett volna. A szobalány arcára tapasztotta tenyerét, vállai megrázkódtak, mellkasa pedig szakadozva kapkodott levegő után. Tudta, hogy Ann súlyos beteg, idő előtt tűnik majd el, mint az anyja, és ők mindezt tétlenül nézik majd végig, hiszen az orvosok sem tudták a betegség okát. És mit mondanak majd Ivannak? Az Úrfi rajongásig szereti a lányt és beleroppan, ha megtudja, hogy Ann beteg.
A fiú Oroszországból menekült át Angliába, a múltjáról nem sokat tudtak, de nem is számított. Mióta ismerték becsületes volt és sokat dolgozott, szabadidejében pedig festett. Ann apjának feltétlen bizalmát élvezte, az öreg kormányzót sok kritika érte a menekült fiú miatt. Késő délutánra várták, nem sokkal hat után érkezett.
-Lizzy, mondja, hogy nem igaz! Nem lehet! – a férfi olyan erősen szorította a szobalány karját, hogy annak könnyek szöktek a szemébe, de nem húzta el a kezét. Nem tudott a szemébe nézni és válaszolni neki.
Ivan otthagyta őt, lassú léptekkel indult fölfelé, tudta, hogy nyugodtnak kell lennie, nem mutathatja ki érzelmeit és fájdalmát. Az ajtó előtt még állt egy ideig, majd kopogás nélkül benyitott. A sötét szobában az ágy sziluettje felé közeledett és megállt mellette. A lány aludt, arca sápadt volt, mellén a ruhája nedves a láztól. Még így is gyönyörű volt. Ivan tenyerébe zárta Ann forró kezét, mire a lány aprókat rázkódva fölébredt.
- Annie, nekem mindenki hazudott. Azt mondták, hogy Ön sápadtabb a holdnál, elvesztette régi fényét és…
- Ivan, Önnek itt már nincs helye. Menjen el, tanuljon, élje az életét, fessen. Én egy hónap múlva már csak magam árnyéka leszek. Az orvos azt mondta, hogy nem tudok majd járni és talán meg sem ismerem majd Önt.- a lány arcán lecsorduló könny nedvesen világított a sötétben. Ivan fölállt, az ablakhoz sétált és széthúzta a függönyöket. A sötétség eliramodott, visszabújt a szoba legszűkebb szegleteibe.
- Annie, nézzen ki az ablakon, nézze a fákat, a hegyeket, nézze itt az ablakban a madarakat. Magának még nincs itt az ideje. Bízzon és higgyen.
- Mire ősz lesz, ezekkel a fecskékkel együtt én is elmegyek. Ne kösse le magát mellettem, ne jöjjön többet, Önnek én már csak akadály vagyok az életében.
Ivan döbbenten nézett a lányra, de nem látta értelmét vitázni. Ann szeméből kiveszett a fény, elfogadta a neki írott sorsot. Tiszteletben tartotta a kérést, nem ment többet. A városban azt beszélték, hogy visszament Oroszországba, mások szerint azonban még mindig
Yorkban lakott, de elvonult az emberek elől, talán meg is bolondult, de annyi biztos, hogy csak a festéssel foglalkozott. Ann apját is kevesebbet látták, kormányzói feladatait is másokkal intéztette. Házukra csönd és sötétség borult, a lányt már hónapok óta nem látta senki, a ház népe pedig némán hallgatott.
Lizzy is más lett, szőke haja mintha őszbe fordult volna, vidám tekintete komorrá vált, cserfességét pedig dacos némaság váltotta föl. Minden nap fölment Annhez, ápolta és biztatta, fölolvasott neki kedvenc könyveiből, de a lány csak az elmúlásáról beszélt és Ivanról, akit elküldött, és a fecskékről, akik az ablakában ültek. Az ablaknak nap közben mindig nyitva kellett lennie, hogy jól lássa őket. Néha csak arra gondolt, hogy a fiú már egészen biztosan elment és valamelyik fiatal lány a városból veletartott. Ilyenkor még betegebb lett, napokig csak aludt.
Egyik délelőtt esős idő közeledett, szokatlan csönd uralkodott odakint, így Ann tisztán hallotta az udvaron dolgozó kertészeket. Ostoba és ízléstelen tréfákkal szórakoztatták egymást, jobb lett volna nem hallani. Aztán Lizzy hangját hallotta.
- Undorító, dolgatlan népség. Ne pletykáljanak itt, hanem tegyék rendbe a kertet!
- Néz’ mán, a kis cselédet, Ernie, hogy felvágták a nyelvét.- a munkások horkantva nevettek.
- Inkább arró’ mondjon valamit, hogy mi lett a mi kis Úrnőnk udvarlójával! Én mindig mondtam, hogy az ilyenekbe’ nem lehet bízni. Ki tudja, honnét jött, most meg, hogy a lány beteg lett le is lépett. Aszongyák, hogy megbolondult és hogy hónapok óta egy műhelyben él egyedül. Közel lakik a down street-i kupihoz, úgyhogy szerintem van társasága.- a két férfi a térdét csapkodva nevetett.
-Maga faragatlan tuskó! Ne ezzel foglalkozzon, hanem a munkájával. És ha tudni akarja Ivan Úrfi nem bolond, dolgozik, fest, minden nap beszélek vele és távol áll tőle, hogy kurtizánokkal múlassa az időt. Szereti a Kisasszonyt. -Lizzy ezzel elsietett és becsapta maga után az ajtót.
Azóta három hét telt el, senki nem hitte, csak Lizzy, hogy Ann betegsége enyhülni látszott. Már nem volt mindig lázas, bőre megtelt színnel, ajka pirosabb lett. Nem tudták, hogy mi az oka, sokan nem is mertek örülni a változásnak, nem bíztak benne, hogy Ann valamikor is jobban lesz. Később titokban néha fölült, próbálgatta erejét az ágy szélén és a madarakat bámulta az ablakban. Különösnek tartotta, hogy még ilyenkor is itt vannak, tavaly már rég elköltöztek október végére. Talán nem is fecskék… Ann föltápászkodott az ágyról, lábai gyengék voltak, hiszen hónapok óta nem járt, de még csak meg sem mozdult az ágyban. Talpainak szokatlan volt a szőnyeg puha anyaga. Lassan botladozott az ablak felé, szemét elvakította a fény, így kezeivel tapogatózva nyitotta ki az ablak kilincsét. Hűvös levegő szökött a ruhája alá. Szemei tágra nyíltak, ahogy megszokták a fényt. Nem hitte el, meg kellett érintenie. A fecskepár mozdulatlanul gubbasztott a drapérián, amit az ablak elé feszítettek. Az olajos festék hideg volt a kezének. Ann Lizzy után kiáltott, a szobalány rohanva rontott be a szobába.
-Maga mit csinál, Kisasszony, hogy állt föl? És egyáltalán…
-Lizzy, nézze! Ezt Ivan festette nekem, tudta, hogy fölkelek! Biztosan szeret is még. Találkozni akarok vele, küldessen neki levelet azonnal ha itt van a városban.
Lizzy üres tekintettel nézett maga elé. Szeme pislogás nélküli könnyeket hullatott. Ann kezét fogta, szorította, de nem tudott megszólalni. Az ablakon át hangok szűrődtek be a kertből.
-Hallod-e, Ernie, aszongyák fölkötte magát a kis orosz festő.
-Á, az csak beszéd!
-Én mondom, igaz, reggel mondta a cserfes cseléd az úrnak.

Az indián nagyfőnök

A dolog igen kecsegtetőnek tűnt; de várjatok csak, hadd mesélem el előbb, mi történt.Bill Driscoll-lal lent voltam Délen, Alabamában, amikor a gyermekrablási ötlet felmerült bennünk. Bill eztet később úgy határozta meg, hogy a dolog egy „pillanatnyi elmezavarban elkövetett látomás” volt, de erre mink csak később jöttünk rá.Volt ottan egy városka, olyan lapos, mint a palacsinta; hát persze Hegyorom volt a neve. Parasztok lakták, afféle ártalmatlan, önelégült népek, akik a májusfa köré gyülekeznek bámészkodni.Billnek meg énnekem volt vagy hatszáz dollár egyesített tőkénk, de még kétezer dollár kellett volna hozzá, hogy nyélbe üthessünk Nyugat-Illinoisban egy csalárd telekspekulációs üzletet. A szállodabejárat lépcsőjén ülve beszéltük meg a dolgot. A sarjszeretet, mondtuk mink, a félfalusi közösségekben erősen ki van fejlődve; ennek folytán, de egyéb okokból is, a gyermekrablást könnyebb lesz itt végrehajtani, mint az újságok hatósugarán belül, mert a lapok ilyen esetekben civil ruhás riportereket küldenek ki a helyszínre, akik aztán pletykát kavarnak. Tisztában voltunk azzal, hogy Hegyorom legfeljebb rendőröket meneszt utánunk, s esetleg még néhány érzelgős vérebet, és megereszt egy-két kirohanást a Farmer Szemle című hetilapban. Az ötlet tehát jónak látszott.Egy Ebenezer Dorset nevű tekintélyes polgár egyetlen gyermekét szemeltük ki áldozatul. Az atya tiszteletre méltó, zsugori férfiú, szívesen ad ingatlankölcsönöket, de ridegen, leplezetlenül kitér a gyűjtőpersely elől, s elárverezteti az adósait. A gyerek tízéves fiú, plasztikus szeplőzettel, olyan színű hajjal, mint a képeslap fedele, amit vonatindulás előtt veszel az újságárusbódéban. Mink Bill-lel úgy számítottuk, hogy Ebenezer kerek kétezer dollár váltságdíj erejéig fog ellágyulni. De várjatok, hadd mondom el, mi történt.A városka mögött vagy két mérföldnyi távolságban egy sűrű cédruserdővel borított kis magaslat emelkedik. Túlsó lejtőjén barlang. Ott raktároztuk el az eleséget.Egyik este, napnyugta után, elhajtunk egy bircskán az öreg Dorset háza előtt. A gyerek kint az utcán köveket hajigált a szemközti kerítésen ülő cicára.— Hé, kisfiú! — mondja Bill. — Akarsz egy stanicli cukrot? Elviszünk egy kicsit kocsikázni!A gyerek erre Billt pontosan szemen találja egy fél téglával.— Ez külön ötszáz dollárjába kerül majd az öregnek — mondja Bill, s a kerék fölött leszáll a kocsiról.A gyerek küzdött, mint egy középsúlyú barna medve, de végül mégiscsak lenyomtuk a bricska fenekére, s elhajtottunk vele. A barlangba vittük; én a lovat kikötöttem a cédruserdőbe. Sötétedés után elhajtottam három mérföldre, egy kis faluba, ahol a bricskát béreltem, ott hagytam, s gyalogszerrel mentem vissza a hegyre.Bill angoltapaszokat ragasztott az arcán éktelenkedő karmolásokra és zúzódásokra. A barlang nyílásánál emelkedő nagy szikla mögött tűz égett, és a gyerek, aki két ölyvtollat tűzött vörös hajába, a fazékben rotyogó kávét nézte. Amikor engem megpillant, botot szegez nekem, s azt mondja:— Hah! Átkozott Fehérarc! Hogy merészelsz a Rézbőrű Főnök táborába belépni? Én vagyok a síkság réme.— Már egészen megszelídült — mondja Bill, s nadrágját feltűrve vizsgálgatja sípcsontján a sebeket. — Indiánosdit játszunk. Buffalo Bill műsora unalmas gyermekmatiné ahhoz képest, amit mi itt művelünk. Én vagyok Vén Hank, a prémvadász, a Rézbőrű Főnök foglya; s hajnalban megskalpolnak. A hétszentségit! Hogy milyen erősen rúg ez a kölyök!Igen, kérem, a gyerek pompásan mulatott. A táborozás öröme elfeledtette vele, hogy fogoly. Engem rögtön elkeresztelt Kígyószemű Kémnek, s kijelentette, hogy mihelyt visszatérnek a hadiösvényről hős harcosai, napfelkeltekor karóba húznak, s elevenen megsütnek.Azután megvacsoráztunk; a gyerek tömte magába a szalonnát, kenyeret, mártást, s teli szájjal szónokolt. Imigyen csevegett vacsoránál:
- Csak tudnám miért hoztatok ide engem, a magasan ülő Rézbőrű Főnököt? Hát direkt hozzátok a magatok fejére a bajt? Hát nem hallottatok még sosem rólam? Hát honnan szalajtottak benneteket?
- Ho-hó, látom éles szemű vagy kölyök! Aztán miből jöttél rá, hogy máshonnét jöttünk?
- Csak idegenek mernek packázni a nagy bölényt legyőző, magasan ülő Rézbőrű Főnökkel.
- Hogy mindenki milyen önelégült errefelé- jegyezte meg Bill, miközben egy
újabb adag mártást kavart tűz fölött. A jó illat terjengett mindenfelé, a kölyök is közelebb vonult a tűzhöz, ahogy elfogyott a kenyere. Egy bottal kezdte el piszkálni a parazsat a tűz szélénél.
- A tűzzel nem ajánlatos játszani, mert még maga alá talál vizelni az éjszaka, magasra hágó bölénykergető nagyfőnök!
Bill megjegyzése után visszhangzott az erdő a vihogástól, a fiú amúgy is vörös feje pedig egy fokkal még vörösebb lett. Talán már túlszárnyalta bordély erkélyéről integető olcsó hölgyek kendőjének a színét is. Lestem, mikor hogy robban már föl.
- Hogy mersz így beszélni a tűz urával?!- Fakadt ki a kölyök, és fölugorván a tűztől, magasba csapott a botjával. Egy darab parázs pedig uzsgye! repült föl a levegőbe, majd egyenesen Bill koszos gallérja mögött landolt. Az öreg Bill úgy pattant föl a helyéről, mint amikor abból a lousianai bankból iszkoltunk, és vadul vonaglani kezdett. Emelgette a lábait, karjaival pedig eszeveszettül hadonászott, közben meg forgott körbe, mint a szélkerék. Igazság szerint segíteni kellett volna neki, de nagyon élveztem a műsort. A kölyök tapsolt meg kiabált.
- Igen, Vén Hank, így jár az, aki a tűz urával packázik!- Majd indián üvöltést kezdett el imitálni. Kicsit sok is lett. Végül megsajnáltam Billt, és valahogy kiszedtem a parazsat az inge alól. Addigra már kialudt. Bill zihált az ugrálástól, a kölyök meg a nevetéstől.
- Most már aztán odaverek egyet ennek a taknyos kis..!!
- Hagyd Bill! Megállapodtunk, hogy nem bántjuk a kölyköt. Ne nehezítsük a helyzetet!- letéptem Bill egyik sebéről az angoltapaszt, és a kölyök felé indultam. Ráncolta szeplős homlokát, aztán meg felém is rúgott, de kikaptam alóla a lábát. Egy pillanat alatt a földön volt. Betapasztottam a száját, és már fordítottam is hasra, hogy összekössem a kezét. Tekeregett, mint a kígyó, aminek a fejére léptek, de végül csak sikerült. Billel a barlangba rángattuk, ráraktuk egy takaróra. Más se hiányzik, mint hogy megfázzon itt nekünk.
- Oltsd el a tüzet Bill, mielőtt valami sasszem kiszúrja odalent. Én pedig nyugton akarok aludni. Majd holnap kitaláljuk, hogy mi legyen a nagyfőnökkel. A fiúra sandítottam, az meg buzgón pislogott. A tűz kialudt, mink Billel ledőltünk, és én már a lábam alatt éreztem a nyugat-illinosi-i telek zsíros földjét.
Az ébredés váratlanul ért. Úgy tűzött a nap, azt hittem a fejem is fölforr. Pedig erdőben volnánk, vagy mi a fene. Vagy mésge? Gondoltam letörlöm a homlokom, de a kezem beakadt. Kinyitottam a szemem, hogy végre kiderüljön, mi folyik itt. Nem hittem a szememnek! Ott állt a kis vörös ördög: óriási tollak a hajában, az arca mindenféle rettenetes színnel kikenve. Körülötte egy csapat félmeztelen indián, mind kifeszített íjjal, és mind rám céloztak. Én meg egy oszlophoz kötözve a puszta közepén!
- A rosseb! Bill! Bill!- Ekkor láttam meg Billt egy másik oszlopnál! Szegény öreg Bill a fejéről hiányzó hajat és bőrt szorongatta. Üvöltött volna, de nem jött ki hang a torkán. Az enyémen annál inkább. A egész síkság visszhangzott, amikor az indiánok kilőtték rám a nyilakat. Saját üvöltésemre ébredtem. Az öreg Bill a tűznél ült, és láthatóan remekül szórakozott.
- Má’ ideje volt, kezdtem unni a motyogásodat! Vörös nagyfőnök, juj, juj! Kész a reggeli! Fogj hozzá, mielőtt a nagyfőnök fölébred.- azzal a barlang végében lévő fiú felé biccentett.
A nagyfőnök, te jó ég! Kár volt emlékeztetni a kölyökre.
- Maga az ördög ez a kölyök, én mondom! –Feltápászkodtam, és nekifogtam a babnak- Szabaduljunk meg tőle mielőbb!
-No, csak nem félsz a nagy Vörös, nagy bölényt legyőző, magasan ülő Rézbőrű Főnöktől?- Bill kivillanó fogainak látványa még azt a kevés étvágyamat is elvitte, jól oldalbataszajtottam.
- Röhögj csak, vén kutya! De még ma a zsebükben lesz a két lepedő!És úgy is lett. A kölyök apja picsogó kisfiúvá változott, amikor megjelentünk, és utólag azt hiszem talán a hármat is megadta volna. Most mán mindegy. Napnyugtára rég elhagytuk az államhatárt, úton a megérdemelt gazdagság felé. Bill viszont nem felejtette el aztat, ami akkor éjjel történt, azóta is bosszant vele úton-útfélen. Az meg hétszentség, hogy egy darab kölyökhöz még egyszer ebben az életben semmi közöm nem lesz!

Történetleíró mondat

Egy lényegétől fogva örökkön a tagadni kész hideg értelem szolgálatában álló útivezető, saját elvei működőképességének és ezek továbbadhatóságának bizonyítására kultúrákon és századokon felvonásosan átívelő álomsorozatot bocsát az állandóan reménykedő, mindig újabb eszmékbe kapaszkodva saját fajának létcéltkereső halandópárra, hogy végül a szerep-állomások elfogyásával befolyásoló erejét is elveszítve alulmaradjon, és ezáltal megvalósulhasson ellenfele hat napig tartó megfeszített munkájának csak ő tudja meddig fennálló, a másik pólust megszemélyesítő útivezető által folyton-folyvást ellensúlyozva kiegészítő rendje.

Ritmusok rabja

Giorgio idegesen forgolódott. Már megint fél órával korábban ébredt fel, mint ahogy az ébresztőóráját beállította. Már megint a zene. Zsóka annál édesebben aludt mellette. Mit sem tudott barátja fejében folyamatosan pörgő zenéről. Olykor egy dallam ismételgette magát unalomig, máskor egy egész koncert játszódott le, megint máskor pedig elviselhetetlen zenebona töltötte be Giorgio napjait. Nem tudott mit kezdeni a különös jelenséggel., A zenét imádta, azonban soha életében még egy hangszer közelébe sem ment. Most pedig titokban zenetanárhoz kezdett el járni. Ezt az élményt senkivel nem merte megosztani. Vagy inkább nem tudta. Hiszen hogy mondta volna el bárkinek is, hogy úgy látja a hangjegyeket föl-le szaladgálni a karján, mint szemtelen bogarakat. Giorgio fölkelt, és a fürdőszobában saját zilált tükörképével találta magát szembe.
- Úgy nézek ki, mint egy lecsúszott drogos.- Kemény önkritika reggel fél hatkor. Bár haja valóban a szokásosnál is rendetlenebb volt, és szeme körül fekete karikák éktelenkedtek. Zsóka is észrevette, hogy az utóbbi hónapokban valami megváltozott. Giorgio persze tagadott, Zsóka pedig megpróbálta elfelejteni gyanakvását. Egyre kevésbé sikerült, mivel érezte, hogy kedvese valamibe nem avatja be. A fiú inkább megpróbált nem is gondolni erre.
- Valahogy majd csak lesz, remélem- futott át Giorgio agyán, és elhessegette keserű gondolatait, ahogy arcát mosta.
- Attól még senkinek nem lett baja, hogy előbb ért be a munkahelyére- egykedvűen itta meg kávéját majd elindult a buszmegálló felé. Unta már az aktuális dallamot. Már körbejárta elégszer, végigkóstolt minden egyes hangjegyet, a violinkulcsok a gallérja mögé kúsztak számtalanszor, az egész ritmust végigfuttatta erein, több mint ezerszer. A buszra várva még abszurdabbnak tűnt az egész helyzet.
- A külvárosi szerencsétlen zenebolond bevándorló majd’ belehal a szebbnél szebb dallamokba
A kék csuklósszörny a szokásos lomha tempóban gördült be a megállóba, és Giorgio a többiekkel együtt fölnyomakodott a már amúgy is zsúfolt utastérbe. Arról már lemondott, hogy jegyet lyukasszon, hát megpróbált arra koncentrálni, hogy ne essen hanyatt a következő fékezésnél.
- Jobban meggondolva ebben a szardíniásdobozban nehéz lenne…
Ekkor azonban valami történt. Egy új ritmus ütötte meg a fülét. A dallamot elnyomta a busz zúgása, de a ritmust tisztán hallotta. Gyors és lüktető volt, ahogy a mézes bor egy nyárestén végigfut az ereiben. Hagyta, hogy átjárja minden porcikáját, kényeztesse érzékeit az újdonság varázsával. Egy pillanatra a felhők fölé repült, magasan, ki a buszból, ki a személytelen tömegből, ahol csak ő volt és a ritmus. A zuhanás annál fájdalmasabb volt. Giorgio levegő után kapkodott, és furcsa vágy fogta el. Többet akart. Az új élményt a maga teljességében. Akarta a dallamot is. Öntudatlanul kezdett el nyomakodni a busz másik vége felé, észre sem vette közben hány lábra lépett rá, hány harisnyát szakított ki, hány nadrágot koszolt össze. Végre megtalálta a dallam forrását. Ott ült egy nagy iskolatáskával, szakadt farmerban, és a fülében szólt az épp aktuális legmennyeibb dallam. Giorgio pedig akarta. Úgy esett neki a fiatal lánynak, mint egy éhes vad; letépte a fülhallgatót a meglepett áldozat füléről, és sajátjára illesztette. Egy újabb mennyei pillanata lett fáradozásainak jutalma: becsukta szemét, és a tökéletességet látta maga előtt. Víz illata áradt a zenéből: egy szökőkút vizének illata, amely lágyan csobog egyik mozaikkal kirakott tálcáról a másikra, hogy útja a legalsó medencében érjen véget, ahol a világ leggyönyörűbb halai úszkálnak. Giorgio magába szívta a dallam minden egyes szikráját, majd visszaadta a tanácstalan lánynak a fülhallgatót. Nagyot szippantott a levegőből, és leszállt a buszról, az sem számított hol van. Majd besétál a munkahelyére, elvégre jóval korábban indult a szokásosnál. Kettesben akart maradni a frissen szerzett érzéki csalódással.

Kislány és álnokoccus

Amélia felült az ágyában. Hetek óta ugyanúgy. Keservesen nézett az éjjeliszekrényére, amin, mint midig, egy bögrében teának csúfolt lötty gőzölgött. A gyomra már akkor forgott, ha rágondolt. Hiába simogatta a nagymamája fejét és mondogatta, hogy ettől meggyógyul, már nem hitte el. Ahogy az orvosnak sem, aki menetrendszerűen jött hozzá minden harmadik nap délután 3 órakor. Ettől függetlenül lenyelt, bevett mindent, amit csak adtak neki.
-Legalább ők boldogok tőle.- Vagyis legalább annak tűntek. A látszat újabban nagyon fontos lett a család életében. Amélia újabban csupa mosolygós, álboldog embert látott maga körül: senki nem beszélt vele már egy ideje normális hangon. Újra olyan borzalmasan gügyögtek neki, mint csecsemőkorában. A betegségéről pedig még véletlenül sem ejtettek egy szót se. Amélia születése óta szenvedett az álnokoccustól, de csak az utóbbi időben hatalmasodott el rajta. Először csak nem tudott játszani a többiekkel a fájdalom miatt. A kis álnokoccus manók mintha tűkkel szurkálták volna belülről, de nem szólt. Tudta, hogy az ágyban fog kikötni előbb utóbb úgyis. Élvezni akarata a napfényt amíg lehet. A betegszobában persze folyton félhomály van.
-Egy neves holland tudós szerint így kevésbé szaporodnak a baktériumok!- hallotta nemrég a doktortól. Egy ajtó mögül kihallgatott beszélgetés apró részlete. Azóta Amélia már milliószor összeszámolta a virágmintákat a behúzott függönyön. Persze az igazi virágokat sokkal jobban szerette. Amikor a szülei rájöttek, hogy megint beteg, akkor is a virágok között esett össze a kertben. Mert a játszótérre nem mehetett már akkor. Nagymama tudta, hogy baj van, de rá senki nem figyelt. De ő legalább szemmel tudta tartani az unokáját a kertben. Persze Amélia azóta nem járt még a kertben sem, sőt újabban már nem is láthatta. Bár néha, ahogy ezen a napon is a sok közül, odalopódzott az ablakhoz, hogy a virágminta mögé bújva beleszagoljon a napfényes virágillatba. Bár még alig múlt 10 éves, már pontosan tudta, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. Persze a szülei nem értették „hóbortjait”. Nem értették, „hogy nem fogja föl ez a gyerek, hogy így sosem lesz jobban” Persze ők azt nem értették, amit Amélia már régen: hogy sosem lesz jobban. A mindenét szaggató fájdalomra már jó ideje több pirulát vett be, mint amennyit a doktor mondott Nagymamának. Senki nem vette észre. Nagymama, aki valóban törődött vele, már nem látott elég jól. Szülei pedig csak néha néztek rá. Amióta újra beteg lett nem szívesen jöttek be hozzá a félhomályos szobába. Amélia persze megértette. Mindent megértett. Talán jobb lett volna, ha nem így van.
- Talán ha olyan lennék, mint a többiek.- Amélia a szomszéd lányra gondolt. A legjobb barátnőjére. Aki azóta nem járt nála, mióta fény derült az álnokoccuosokra. Amélia tudta, hogy a szülei nem engedik, ő szívesen jött volna. Améliával ellentétben ő nem értette a nagyvilág dolgait.
Az óra hármat ütött. Amélia kiugrott a függöny mögül, és visszamászott az ágyba. Pár lépés is elég volt, hogy ismét eszébe jusson, hogy kínozzák őt az álnokocuccsok. Már várta a doktor lépteit. Őt magát ugyan nem szerette, de a cipője hangját az előszoba kövén nagyon is. Ezúttal egy másféle kopogás hallatszott. Egy vézna hangú valaki kopogott a bejárati ajtón, majd kiabált is. Amélia tisztán hallotta mit mondott:
- Sajnos a doktor úr is ágynak esett álnokoccussal, így beláthatatlan ideig nem tud jönni a kisasszonyhoz.
Amélia hátradőlt az ágyban. Valahogy ürességet érzett odabent. Tulajdonképpen most az izgága doktor is át fogja érezni az ő szenvedéseit egy elsötétített szobában. Ugyanakkor bűntudata is volt, hogy ő terjeszti ezt a szomorú kórságot. Befordult a fal felé, és elaludt. Mindenfélét álmodott össze, és verejtékben úszva ébredt fel. Amikor az éjjeliszekrény felé nyúlt csukott szemmel a bögréje után, valaminek nekiütközött a keze. Hideg, sima tapintású furcsaság volt. Ahogy kinyitotta a szemét, a fény élesen világított egészen a tudata mélyéig. A kék ég hangosan kiabált be az ablakon a fák lombjaival karöltve. Amélia keze pedig egy virágvázát érintett. Tele volt kedvenc virágaival: kamilla, sóvirág, krizantém, és egy kis zsálya, hogy még zöldebb legyen az összkép. Amélia a szájához emelte a pöttyös bögrét, amiben csodálatos citromos tea volt. Jólesően áradt szét testében az édes meleg, ahogy ivott. Hirtelen kinyílt az ajtó, és nagymamája jött be, kezében egy tálcával. A tálcán egy kis üvegcse volt, benne haragoszöld folyadékkal. Bár a színe ijesztő volt, Amélia tudta, hogy a tinktúra nagymamája házipatikájának egyik kincse. Az íze rettenetes volt, de egy kis tea után elmúlt.
- A doktor úr nincs jól, kicsim, ezért nem tud jönni egy darabig. A szüleid elutaztak, így most én viselem gondodat egy darabig.- mondta Nagymama az ágy végéből mosolyogva Améliára. Mintha kicsit fiatalabbnak tűnt volna. Amélia boldogan feledkezett el a teásbögre tartalmába.
- Szóval ilyen a mennyország.- gondolta.

Apa és fia visszatér

Bár a műben van minden, ami szem szájnak ingere: szex, szerelem, csalás, feloldozás, bűn és bűnhődés, a mai fiatalok mégsem lelkesednek érte, hiába kezdődik rögtön egy zaftos romantikus történettel, aminek mellesleg szomorú véget vet a fogkrémreklámok egyik visszatérő hőse, illetve nem is annyira ez a hős, mind inkább egy szeretetéhes apóka, aki ugyan néha kicsit könyörtelen és kiszámíthatatlan, de megbízhatatlan források szerint állítólag jó szándékú, annak ellenére (vagy talán éppen amiatt), hogy fiát egy időre mint David Copperfield szerepelteti a nagyérdemű előtt, majd meggyőzi őt, hogy hagyja csak abba a csúcson, aki már csak azért is beleegyezik a dologba, mert pár néző féltékenyen nézi a sikerét, olyannyira, hogy gyilkossággal fenyegetőznek, aminek a fiú végül alá is veti magát, egyrészt mert amúgy is passziója a szenvedés, másodrészt mert szereti ellenségeit, és nem akar nekik csalódást okozni, harmadrészt, hogy kielégítse a papa vérszomjas és hatásvadász hajlamait, aki kihasználja a gyilkos hangulatot, és egy hatásos pillanatban le is lépteti fiát a színről, tudva, hogy a közönség most már sose fogja elfelejteni a kis családot, amely feltételezése be is igazolódik, hiszen a hirtelen távozást azóta mindenki megemlegeti elsősorban falfirkák formájában.

(A leírást nem sértésnek szántam, nem a véleményemet tükrözi, csak paródia akar lenni.)

Műelemzés egy szuszra

A mű egy olyan ember minennapokból való menekülését ábrázolja, akinek szenvedélye a történelem, a régi házak, a nosztalgia, a gyermekkor emléke, és aki képtelen összhangba hozni ezen szenvedélyeit a mindennapi életével, noha még egy kísérletet is tesz a konvencionális életbe való beilleszkedésre: elvesz egy nőt, akit a családja és a társadalom elismer, bár ezzel csak még jobban a múltba ássa magát, hiszen lelke mélyén csak azért választotta ezt a nőt, mert mosolya emlékeztette gyermekkori szerelmére, akárcsak az az ország, ahova a mézeshetekre utaznak, és ahol, faképnél hagyván menyasszonyát, felfedező körútra indul, melynek során találkozik gyerekkorának legfontosabb szereplőivel, csak azért, hogy még jobban a múlt rabjává váljon, és ellehetetlenítse a valóságba való visszatérését, bár ez, akárhogy is hadakozik ellene, úgyis bekövetkezik anélkül, hogy megvalósíthatta volna vágyait, (ezzel is) rákényszerítve őt, hogy adja meg magát a konvenciónak, és térjen vissza feleségéhez valamint – a legalábbis számára – szürke munkához, amiből is az értő olvasó érezheti, az ellentét a főhős lelkében haláláig sem fog feloldódni, köszönhetően tétova lelki alkatának.

(Az ország nem a gyermekkori szerelmére emlékezteti elsősorban, hanem az egész gyerekkorára és összes vágyára, de nem tudom ezt másképp beleszuszakolni ebbe a kígyóba.)

Egy film

Az alkotás egy asszony élete különleges utolsó évét mutatja be, túlesett szívinfartuson és kómán, egy régi rendszerben élt, amely pillanatok alatt szertefoszlott, s ezt nem tudta volna megemészteni, így családja újra életre kelti számára a múltat, melyet kissé vicces, kissé ironikus formában tálal a film a nézők elé, megfűszerezve családi drámával, és a humoros cselekmények ellenére tragikus a végkifejlet.

?

Akkor hát kit is (szerző, műcím) takarhat ez a hosszú egy mondat (Bárdos László által feladott gyakorlat):

A szerző egyik oldalról igen szelíd érzékenységgel, másikon szinte leplezetlen iróniával tár elénk egy lecsupaszított, leegyszerűsítetten kétpólusú világot, melynek egyik végében a társadalom döntést hozó hivatalában ülő komor, hatalmas testű figurái trónolnak, a maguk egyhangú hétköznapi valóságukban, kik ebből a fásult világból szinte impresszió sugallta pillanaton keresztül lesznek kizökkentve egy szemrevaló, bájos, bár visszahúzódó fiatal leány személyének lenyűgöző látványától, itt a férfiak (szerzői nézőpont) oldaláról már-már erotikus beleéléssel egy-egy mozdulat, vonás, arckifejezés bűvöletébe, szinte gyengéddé varázsolódva, másikon maga a leány, aki testvérnénje bűnét önszántából magára vállalva áll e nagyhatalmú urak, bírák elé, ártatlansága okán végül feloldoztatva, mert ha másutt nem is nyerik el a dolgok a maguk igazságát, mint ahogy a valóságban a jog sem jellemzően az igazság, hanem elsődlegesen a törvény oldalán áll, mindez tehát ahogy az életben nem, vagy csak ritkán, véletlen, az irodalomban válhat viszont igazán valóra, s ha jó mű esetében, megvilágosító erővel.

Egy megkésett légy

A légy

„A kandallóban vígan pattogott a tűz forró melegséggel töltve el a langyos szobát. David most hirtelen megfordult, és néhány bizonytalan lépést tett a lány felé. Kérdően tekintett rá. A lány ekkorra már felbátorodott és….”
Leó ekkor zümmögést hallott a hűtőszekrény irányából, így bosszúsan letette a könyvet.. Óvatosan odalépett, de persze mire odaért, a hang elnémult. Na sebaj, gondolta, a dög remélhetőleg megunta a zümmögést. Leó visszaült az asztalhoz és újra belemerült a könyvbe.
„A lány ekkorra már felbátorodott és kihívóan viszonozta a férfi félszeg pillantását. Jobb mutatóujját finoman végighúzta az ódon kredencen, egyre közelebb és közelebb kerülve Davidhez. A következő pillanatban azonban…”
A légy megint rázendített. Leó földhöz csapta a könyvet és megpróbált rájönni, merről jön a hang. Az ajtófélfán találta meg az állatot; hozta is a légycsapót ízibe. Ideges volt, mert a konyha volt a kedvenc olvasóhelye, lévén ez a legnaposabb és leghűvösebb helyiség az albérletben. Egy óra múlva viszont már hazajönnek a lakótársak, és nem akarta, hogy meglássák, Romanat olvas. A légycsapó azonban túl lomha eszköznek bizonyult. Hozta a sprayt, de attól csak jobban felélénkült a szárnyas. Ekkor megpróbálta a légycsapó segítségével az ajtón vagy az ablakon kihessegetni. De úgy látszik a légynek is tetszett a konyha légköre, nem akart elmenni. David eddig is igencsak kívánkozott a könyv főhősnőjének karjaiba, de most még ennél is jobban vágyott a „forró melegséggel” telített szobába; ott ugyanis – gondolta ő naivan – bármelyik légy megdöglene a hőségtől.
Leónak nagyon érzékenyek voltak az idegei – kiskorában véletlenül legurult a pincelépcsőn – és képtelen volt még a legkisebb, legfinomabb zaj mellett is olvasni.
- Azt hiszem, ez a légy Isten büntetése, amiért ponyvát olvasok. Most mindenesetre én húztam a rövidebbet: a Mindenható (és persze megboldogult értelmiségi szüleim) akarata fog teljesülni. Míg itt van a légy, addig kénytelen leszek letenni a ponyváról.
Leónak – gyenge idegek ide vagy oda – nem volt szokása csak úgy annyiban hagyni a dolgokat:
- Csak kell valami célja legyen a légynek, ha már a Jóisten (vagy az értelmiségi szüleim) ideküldték* – okoskodott. Visszaült a korábbi helyére, de ezúttal nem a könyvet bújta, hanem elmélkedni kezdett a légy dilemmán. Volt stílusérzéke, meglehetősen olvasott is volt, ezért a következő módon adott hangot gondolatainak:
- Gondolj, gondolj – és az öklét erőteljesen ütögette a fejéhez. – Mi lehet Isten célja a léggyel, illetve ezzel a bizonyos léggyel itt a konyhában? Mert célja az biztos van, ez a légy ugyanis gyanúsan sokáig tartózkodik ebben a konyhában. Jó pár léggyel meggyűlt már itt a bajom, a többiek mind rövidebb időn belül leléptek. Nos, kétféle célja lehet a Magasságosnak. Az egyik vallási indíttatású, vagyis a legyet a mennyből küldte, mint egyfajta modern Jézus Krisztust, aki meg akarja váltani a világot (illetve egyelőre csak a konyhát és engem). Hm. Nem is rossz, elvégre ezredfordulót írunk, épp itt az ideje rendet tenni ebben az országban (hát még ebben a konyhában). Másik cél: Isten üzenni akar, hogy annyi év „kutyarabság” után legyen inkább a légy az ember háziállata. Elvégre van benne ráció. A kutya nagyobb teste és mozgásigénye miatt szenved a kis lakásokban, sokat fogyaszt, igényli az ingerdús környezetet és a törődést (naponta legalább kétszer kell sétálni vinni) és nehéz tisztán tartani. A légy ezzel szemben nagyon jól megvan magában, nem kell tisztítani, kis helyen elfér és morzsákon is elél. Na és milyen ragaszkodó típus! Egyszerű és zseniális érvelés, gratulálok Leó. Furcsa, hogy ez eddig nem jutott eszedbe. Na de pont egyszerűségében rejlik zsenialitása. Emberek milliói mennek el a legyek mellett anélkül, hogy felfigyelnének erényeikre!
Leó szeretett elmélkedni, de nagyon jól tudta, hogy ez önmagában még semmire sem elég. A lányoknál aztán meg végképp nem tud gondolatokkal bevágódni.
- Pénz nélkül nincs sem nő, sem Romana! – kiáltott fel Leó, aki már korábban irigyelte J.K. Rowlingot, hogy befutott a könyvpiacon a Harry Potterrel. Most reményt látott, hogy ő is sikerre viszi gondolatait.
Mivel szeretett biztosra menni, elhatározta, hogy rögtön két könyvet ír. Az egyik a vallásos közönséget fogja célozni, címe „A légy szeret téged” lesz, a másik az állatbarátokhoz fog szólni. Leó gyorsan határozó természet volt; laptopot ragadott, megnyitotta a Wordot, és rögtön fel is írta:

A légy

* ideküldte?

Minden érdekeltnek és érdeklődőnek

Tisztelt Hallgatók!

Először is nyugtázom Iliásics László kollégánk nyilvánosságra hozott műveinek hirtelen megszaporodását. Iparkodom elolvasni (s valami módon értékelni) őket.

Ma, 2008. április 23-án öten jöttek órára. Ők jártak rosszabbul, házi feladatot kaptak. A többiek felmentve. Továbbra is.

Üdvözlet
Bárdos László

Dallammánia (tragikus)

Hajnali négykor még mindig ébren feküdt a szétfötört ágyon és kétségbeesetten szorította össze a megduzzadt szemhéjait. Ez már a második éjjel volt, amikor nem tudott aludni. Egy dallam kísértette, nem is akármilyen! Ez a dallam rövid volt és folytonosan ismételte önmagát, ezzel olyan érzést keltve szegény Andreában, mintha megőrült volna. A legijesztőbb az volt, hogy a lány még nem is hallotta ezt a dallamot és fogalma sem volt honnan került elő. Leginkább egy choriambusra emlékeztetett egy furcsa szólamban, ami lassan minden gondolatába beleitta magát. Minél inkább tagadta, annál inkább erősödött, mintha csak a felé irányuló gyűlölet táplálná. Ott volt a falon, rámászott a képekre és megváltoztatta a feliratokat perverz szándékának megfelelően.
Három napja még nem sok jele volt ennek. Három napja vígan kávézgatva a marketing osztály teakonyhájában még minden olyan tiszta volt. Munka közben is inkább a Lambadát dobolgatta ceruzájával. Három napja még örömmel tekintett a bizalomteljes jövőre; arra, hogy vajon Kriszti és Timi megszervezték-e már a hétvégi bulit és hogy viheti-e pezsgőt, hogy lesz-e ok az ünneplésre. Három napja voltak gondolatok melyek foglalkoztatták és amelyeken eltűnődött, de nem ugyanazzal kelt, mint amivel feküdt. Három napja milyen vicces volt, amikor Miki a könyvelésről hanyatt vágódott a folyosó közepén egy vízfolton és csak kinevették. Akkor senki sem próbálta görcsösen ritmusba kalitkázni és egy dallamos hullámvasútra kényszeríteni az eseményeket. De az három napja volt.
Ötkor eleredt az eső. Andi felkelt és az ablakhoz ment. Általában szerette az esőt, hallgatni, ahogy kopog a párkányon, érezni azt a kellemes, telt illatot, melyet a megkönnyebülő föld lehelt ki magából. Majd villamlott. Meglepődött, nem gondolta, hogy ennyire komoly lesz. Ami pedig még rosszabb, megfogalmazódott benne a gondolat és a démoni kórus már zengte is a "Hú egy villám" című dalát. A többi már szinte magától folyt utánna: a kánon zúgása "Hull az eső", majd a kicsit mélyebb háttérkórus "Lengnek a fák". Már szorította is kezét a fülére és elfordult az ablaktól összeszorított szemekkel, mintha ezen érzékszerveinek likvidálásával kizárhatná a "hangosodó éji zenét". Tulajdonképpen tényleg egyre hangosabban dübörgött fejében és egyre több teret követelt magának a gondolatai között.
Ez mind két napja kezdődhetett. Éppen hazafelé tartott az anyjától egy buszon, amikor az egyik megálló előtt egy gimnazista korú lány ingnyakon ragadta barátját és elindult az ajtó felé, miközben azt mondta "Jer babukám". Nem tudni a dallam akkor már ment-e a fejében, de feltűnt neki a ritmus. Akkor csupán egy kurta mosollyal megjegyezte magában hogy "úgy tűnik megint trendi a retró". Két nappal ezelőttről még csak egy pár taktusra emlékszik. De egyre gyakoriabbak lettek, bár akkor még enyhén szórakoztató módon: emlékszik, ahogy fürkészte a párásodó ablakon keresztül ahogy a "Réti madár Felfele száll". Két nappal ezelőtt lelkendezett neki a telefonba Kriszti, hogy megcsinálta és hogy négy nap múlva buli lesz. Hát igen "Krisztina nyert". Utólag már ez is gúnyosnak tűnik számára, de két nappal ezelőtt még örvendezve fütyörészett hazafele ezzel a fémondattal a fejében.
Már szédült. A világ körülötte elmosódott és hullámzó volt. Ezt nagyrészt a több, mint hetven óra folyamatos ébrenlétnek tudhatta be, de az sem segített, hogy ezt az időt folyamatos szenvedésben töltötte. Bolyongott egy ideig körbe-körbe a lakásban ebben a delíriumban: megmosta az arcát, ivott egy pohár ásványvizet, bekapcsolta a TVt -- majd azonnal ki is kapcsolta mikor rájött, hogy az potenciális veszélyforrás. Leült a karosszékbe és maga elé bámult meredten. Már a szőnyeg mintája is, már az is kezdi. Miért? Ez hogy lehet? Mi ez?
Emlékszik, hogy tegnap pont ezekre a kérdésekre kereste egyre kétségbeesetebben a választ. Tegnap már tudta, hogy fogytán az ideje, mert ha a folyamat, ami megindult továbbra is így halad tovább, lassan már nem fog tudni racionálisan gondolkodni vagy cselekedni. Igyekezett nem pánikba esni. Ighyekezett még akkor sem pánikba esni, amikor Dr. Dittert elkerekedett szemmel és gyermeki ártatlansággal hallgatta és amikor még ő is csak a vállát vonogatta, hogy ilyen nincs, erről még ő sem hallott. Tegnap kipróbálta a "dallaműzőt", ez volt Dittert egyetlen ötlete krónikusan visszatérő dallamokra: csak jó hangosan dúdold amíg csak tudod. Hát igen, az úgy nevezett "dallamviszketést" így kell "megvakarni", de ez kegyetlenül kevés volt neki. Tegnap már munkába sem ment, ma sem fog.
A Lambada megszólalt. Kivételesen nem Andi fejében, ez volt a csengőhangja. Anya hív. Érdeklődik, hogy már jobban van-e és ő szinte önkéntelenül vágja rá "Semmi se fáj" ugyanazzal a dallammal. Ez kissé aggasztja, de főleg irritálja a kedves anyukát, aki felszólítja, hogy beszéljen normálisan, mire ő csak annyit mond "Jó, anyukám". Megkérdezi, hogy munkába fog-e menni, Andi pedig csak dúdolgat tovább "Senki se vár". Mivel ez a folytonos dalolászás már nagyon idegesítette szegény, öreg asszonyt már csak annyit ugatott a kagylóba, hogy majd hívja, ha tud normálisan beszélni. Hívás vége 0:56. Pontos idő 7:34. Szemei már üvegesen bámulták a kijelzőt, amikor hirtelen felindulásból felvette kabátját. A telefon ismét csörgött: Timi hív. Kíváncsi, hogy ma fog-e jönni. Andi kinyitja az ajtót és elénekli ugyanazt, mint az anyjának. Timi gyanakodik, hogy ez még mindig az a dallamos dolog-e és hogy jól érzi-e magát. Andi, mint egy kötélen rángatott rongybaba botladozik lefele a lépcsőn és kristályszoprán hangján válaszol "Semmi se fáj". Timi már nagyon aggódik és sok kérdés tenne fel, de a telefon nagyot koppan az utolsó lépcsőfordulóban. Andi dalolászva továbblibben, már nem is hallva a hátborzongató sikolyt a telefonból, amely az ő nevét hívja.
A hajába markol és őrülten pörög az utcán, több embernek nekifutva. "Pokoli bűz - Kénkövecses - Gennye között - Érlelődött - Démoni zaj!!!" kiáltja, majd egy dudaszó szakítja meg. Egy hosszú, folyamatosan mélyülő sikítás és a többi néma csend.

Dallammánia (irónikus-szerű)

Sokszor lehet azt hallani, hogy egy okos ember egy bizonyos helyzetben ezt vagy azt csinálná. Furcsa módon nem nagyon látni ezeket a bizonyos "okos embereket". Mindig csak a néhány egyzserű közember blőd megnyilvánulásaira idéződnek képzeletünkbe és gondolataink tovaszárnyalásával meg is szűnik létük síkja. A mi emberünk, Szabó József (aka. "Jocó"), rengetegszer adott okot környezetének, hogy felidézze az "okos emebereket". Kezdjük például legnagyobb gyengéjével: Jocó egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből egy dallamot, ha meghallotta és nagyon nem tetszett neki. Namost egy okos ember hasonló helyzetben nyilván nem egy rádiós ébresztőórával keltetné magát.
Jocót azon a bizonyos szerda reggelen is a Radio Fun (93.5) zenéje ébresztette. Erről a csatornáról köztudott, hogy unásig ismételnek valamit, ami "trendi", azonban ritkán törődnek a mögöttes művészi értékkel. Szerdán fél nyolckor épp egy bizonyos "Andrew az Arc" művésznevű fiatalember fejezte be Diana Diva legújabb (addigra bizton legalább két hetes) slágerének, a "Pumpáld Baby"-nek a felkonferálását. A dal szövegileg a dadaizmus irányvonalát követte, a kísérőzene pedig valahol Richard Strauss és a Boney M között volt. Jocónk, lassan felfele jövet az alfa állapotból sikeresen beleégette a legjellemzőbb taktusokat a szürkeállományába és mire észrevette, hogy a dal melyet hallgat förtelmes, már vége is volt. Jocó nehezen kelt fel, ezért a rádiós ébresztőórát a szoba túlsó végébe tette, gondolván, hogy a reggeli "séta" majd segít. Ezzel természetesen elérte, hogy öt-tíz perccel tovább hallgathatta a Radio Fun-t, mire elfetrengte a Hattyú Halálát visszafele és végre fel bírt kelni.
A zuhany alat még minden nyugodtnak tűnt és még borotválkozás közben sem volt különösebb jele annak, hogy Jocót megfertőzte volna a rádióban hallott muzsika. Azonban a tápértéktől mentes reggeli elfogyasztása közben már dobolgatott az asztalon és sejthető volt, hogy tudatalattijából lassan emelkedik a démoni visszhang. Ő még nem tudta, sőt még egészen eredetinek is gondolta a váltakozó daktilusok és trocheusok sorát, nem is sejtve, hogy ez valójában a "Testem a régi / Pumpáljad bébi" kissé megmunkáltabb verziója (ugyanis dal tényleges ritmusa ezt a sémát nem követte).
Miközben összekészítette dolgait önkénytelenül mozgásba kezdett a csípője -- bár ezt ő nem vette észre -- majd fütyülgetni kezdett. Jocó védelmére legyen mondva, hogy valószínűleg ő teljesen más világban élt és általában fel sem tűnt neki, hogy nőies vonaglásával és hamiskás, azonban hangos füttyszavával esetleg zavarhatja a környezetét, illetve hülyét csinálhat magából. Akkor -- szemtanúk híjján -- ez nem keltett közbotrányt és szerencsére, amint befejezte a pakolást, abba is maradt a performansz.
Eszében a teganap esti időjárás jelentés apokaliptikus előlrejelzésével előkeresgette esernyőjét a beépített szekrényből, majd órájára pillantva rájött, hogy (szavaival élve) "remek időt futott" aznap reggel is. Bekulcsolta az ajtót, majd fütyörészve lesietett a negyedikről. Útközben összefutott a vásárlásból épp visszatért, szabadnapos Jenei Károllyal ("Karesz/KariKirály"), aki rettenetesen jót vidult azon, hogy Jocó mennyire "gagyi" dallamot dúdolgat már megint. Jocó nem tudta mire vélni Karesz hirtelen jött jókedvét és kissé visszafogottan köszönt neki. Kezet ráztak, majd Karesz folytatta útját jó hangosan dudolgatva a démoni dallamot. Jocó számára ekkorra vált világossá, hogy (Karesz szavait idézve) "már megint kezdi". Gyorsan magába szállt és komolyan eltöprengett, hogy mit tehetne -- ez szokása volt és annak ellenére, hogy még soha sem talált ki semmi érdemlegeset megismételte minden egyes alkalommal. Ezen a derűs szerdai napon is csak arra jutott, hogy megpróbálja visszafojtani és minél erősebben másra gondolni. Szinte nyilvánvaló, hogy ezen módszer hatására perceken belül előjött a rettegett dallam, azonban ez most neki is feltűnt. Visszanyomta. Előjött. Ment ez így egy párszor, mire lassan összeomló idegrendszere utolsó segélykérése hatására el kezdte ütni a fejét. Ezt a szintén a buszmegállóban várakozó hetvenöt éves, nyugdíjas özv. Ferbák Györgyné (szül. Harangos Mária) és hat éves unokája igencsak különös tekintettel kísérték. Mindhármuk megkönnyebbülésére megérkezett a várva-várt 823E-654X villamospótló-pótló.
A buszon a tortúra fokozódott és Jocó nem volt képes kiverni a dalt a fejéből. Mostanra már kristálytiszta volt előtte a szöveg is és gyorsan, de biztosan pörgette önkénytelenül magában. A tizenkettedik megálló után letépte láncait egy megvadult szólam és kibukott belőle. Ismét eszünkbe juthatnak azok a bizonyos "okos emberek", amikor magunk elé képzeljük a megzavarodott Jocó és az elkerekedett szemű biztonságiőr, Grozdics Lajos ("Pitbull") tekintet váltását, amit a "Légy az enyém, de most" kiáltás okozott. A középmagas, ámde rendkívül jó testfelépítésű úriember nem örült Jocó szerenádjának, nem csak tartalma miatt, hanem az sem volt ínyére való, hogy ezt tíz centiméterről ordította Jocó a fülébe. Egy egyszerű bocsánatkérés valószínűleg megoldotta volna a dolgot, viszont Jocó szíve hevesebben vert, ami lassan teret engedett a dalnak és remegő ajkairől emelkedő "Bocs, bocs, bocs" frázist egyből követte a dal egyik remekbeszabott része a "Bocsánat, de kívánom a szádat". Erre Pitbull bal szeme sarka rángani kezdett -- valószínűleg nem gondolta a buszt megfelelő méduimnak lappangó homoszexualításának világra hozására. Jocó védekező poziciót akart volna felvenni, azonban sikerült ezzel a mozdulattal irtózatosan megütni Pitbull lába közét esernyőjével.
Az ütés nem volt elég lendületes Pitbull harcképtelenné tételéhez, azonban elég erős volt ahhoz, hogy kiszabadítsa a benne szunnyadó szörnyet. Jocó helyzete nem volt épp rózsás. A helyzetén nem sokat javított, hogy a körülöttük lévő emberek fennhangon kiröhögték őket. Pitbull lendületet vett, majd Jocó feje keményet koppant a kapaszkodóba. Kártyavárként omlott össze. Elborította a vér.
De a dallam még a balesetin is csak zengett a fejében.

Emlékezés

Emlékezés, felejteni, memória

Amikor a Sas-hegyen tépi a kabátom az őszi szél, eszembe jut az a kopasz perbáli hegy. A ragyogó napsütés, a tiszta égbolt és a fű illata. Igen, mivel rémlik a fű illata milyen különös: édeskés, mégis markánsan telt, nem olyan mint a sima dohányé.
Milyen vakítóan volt kék az égbolt aznap. Hogy hullámzottak lent a búzatáblák és hogy szállította az őket is mozgató erő a piruló hagyma illatát. A forró légtömeg, a hagyma és a fű illata. Kár hogy olyan sok volt a pók. (Honnan jutott eszembe a citrom illat?)
Régen volt nyár. Tudom, hogy egyszer megadja magát ez a fagyos szél, szétfoszlanak a zúzmarás pajzsok az égen és elönt mindent a napsütés. Újra zöld lesz ez a halottbarna erdő és szikráznak majd az autók, ahogy haladnak az árral a BAH csomópont felé. Nem marja majd a bőröm a démoni süvöltés és a vakító fény csal csak könnyet a szemembe.
Még a vérem is lasabban folyik ilyenkor. Állok a peremen, készülök a sötétre, amely hónapokig fog tartani. Sár és latyak, fagy és köd. Gözmozdonyként söprögető emberek és megfagyott kutyák. Kezek, melyek ügyetlenül fognak nehéz könyveket. (Ez hogy jön ide?)
Lesütve szemem bámulom a mélységet, lassan le is csukom. Számomra már üres a világ: sötét, hideg és hangosan süvít. De tavasszal eljön a megváltás! „Vedd e testet a hús vétkéért” – szól egy középkori moralitás egy sora. (Fura dolgok ugranak be.)
Felpattanó szemhéjjal bámulom a közelgő szürkeséget. Lassan sötétedik. Az év ezen szakában olyan, mintha a nap fel sem kelt volna: nincs napnyugta, csak szürkület. Megfordulva látom, hogy ott már sötét van…nekem meg elegem.
Nem fogsz letörni, mert még ha a sötétben bolyongok is tudom, érzem, hogy várnak rám a távoli arany dombok – melyeket megnyerek. (De különös szó…miért ez jött a számra?) Várni fog a gyengéd meleg, a vakító kék égbolt, a lengedező mezők és a fű illata.

A Légy jó, mindhalálig

A naplemente aranyba borította az ibizai tengerpartot. A trópusi szél kísértően hordta körbe a frissen sült steak illatát. Épp a tájhoz passzoló sárga Lamborghinimhez igyekeztem, vígan lóbálva a slusszkulcsot, mikor elém lépett egy telt ajkú, mosolygós pincérlány. Nem, négy pohár koktél épp elég volt…majd este találkozunk. Bestiális ordítással kel életre a 300 darab olasz telivér, majd egy hatalmas pofonra ébredek.
Csipás szemhéjaim lassan szakadnak ketté. Csíkosra feküdt kézfejem (meglehetősen közeli) látványa tudatja lassan eszmélő elmémmel, hogy orrba vágtam magam. Legalább nem véres. A reluxa falra vetett okkersárga csíkjai fájóan idézik fel az elpusztított tengerpartot. Ezért valaki megfizet – rajtam kívül.
Idegesítően éles duruzsolásra leszek figyelmes. Ez egy rovar…vagy bogár. Ja nem, mert minden bogár – ez most kit érdekel?! Lényeg, hogy megfizetsz az álmaim lerombolásáért te…te…álom-hitler! Miközben könnyes szemeim a célpontot keresik, ármányos elmém az eszközöket latolgatja (lüktető orromra jelenleg senki sem figyel).
A célpont bemérve: carnivoris idegesitus, köznapi nevén hülye légy (igen, te). Légycsapó sehol, karddal nem fogok nekiesni, mert nincs pénzem új lámpára (csicska szitakötő jól megtanulta!). Szinte hallom ahogy szűkül a pupillám, miközben éled ragadozói ösztönöm.
Aztán beugrik! Mint amikor kisül egy izzó, oly hirtelen jön az ötlet és pont oly sötét lesz lelkem utána. Igen, már nyúlok is a Chemodeath 3000 flakonért: 50 % folyékony halál, 50 % citrus aroma (napfénytől és gyerekektől óvni).
Mióta megvettem, pontosan 5 napja – két nappal az ominózus szitakötő ügy után, a boltba, ahol épp a lámpák voltak leértékelve – ez a biológia fegyver már két büdösbogár és egy kaptárnyi kecskedarázs szánalmas létére tett pontot.
Célratart, kiold, sziszeg. Halálos pontosság, halálos dózis, mehet a Mozart Requiem! A légy légyhez méltó halk puffanással érkezik a padlóra. Nem volt szép élete, nem volt szép halála…és valljuk be, nem volt valami szép.
Bekapcsolom a TV-t. A National Entographic-en épp a pókokról megy valami, de én gyűlölöm a pókokat, inkább nézek egy kisfilmet a National Historygraphic-en a conquistadorok életéről. De rohadt büdös citrom szag van.

Vidám dallam

A reggel ragyogóan indult: a napfény megcsillant a tükrön, miközben János borotválkozott. Miután befejezte, gondosan helyére tette a villanyborotva alkatrészeit. Közben valami kis dallamot fütyörészett, oda sem figyelve. Csak akkor hagyta abba, amikor megfőtt a kávé, és leült reggelizni.
De a jókedv vele tartott ezen a tavaszi reggelen: beburkolta, mint valami ballonkabát. Fütyörészett hát tovább. Fütyült, amíg az autóját vezette, fütyült a liftben, ami fölvitte az irodájába. Egészen addig fütyült, amíg be nem lépett az az ajtón, és csak addig hagyta abba, míg viszonozta titkárnője köszönését.
A délelőtt mindenféle szerződések átnézésével telt. Istvánnal, egyik üzleti partnerével fél egyre beszéltek meg közös ebédet. Utána pedig együtt kimennek ellenőrizni, hogy áll az építkezés. Persze rátelefonált az építkezésvezetőre, hogy ma délután várható, úgyhogy valószínűleg most egészen jól halad minden. Igen, minden egészen jól halad. Ő is jól halad Icával...
Az étterembe érkezve látta, hogy István már vár rá. Amikor üdvözlésre nyújtotta a kezét, akkor vette észre, hogy már megint – ki tudja mióta – fütyörészik.
– Szervusz Istvánom!
– Szervusz. Látom, majd kicsattansz az életkedvtől. Mi volt ez, amit fütyültél?
János egy pillanatra meghökkent. Már-már azt válaszolta, hogy semmi, de közben érezte, hogy ez nem igaz. Nem összevissza fütyült, de csak most tudatosította magában, hogy ugyanazt az egyszerű dallamot fütyüli újra és újra.
– Nem tudom – felelte egy kissé összezavarodva. – Miért, fontos?
– Á, dehogy. Csak mert olyan ismerős volt... Biztos valami új sláger.
– Az lesz. – Ahogy ezt mondta, már érezte, hogy halványan és homályosan szavak is kapcsolódnak a dallamhoz. Mint a szomszéd szobából áthallatszó vitatkozás: az ember nem érti a szavakat, csak azt hallja, hogy emberi beszéd.
Az éttermet István választotta, és János szerint nem volt valami jó ötlet. Igaz, a konyha egész jó volt, a kiszolgálás is tűrhető. Csak az az unatkozó pultosnő ne lett volna, aki azzal próbálta elűzni az unalmat, hogy a sarokban harsogó tévén egyfolytában egy dél-amerikai szappanoperát bámult. János próbált nem odafigyelni, de a készülék éppen a szeme sarkából látszott: a szüntelen villódzás újra és újra magához vonta a tekintetét.
Fizetés után éppen felálltak, amikor János újra önkéntelenül a sarokba kapta a fejét. Először nem is tudta, pontosan miért, de aztán rájött.
– Ez az! – érezte, hogy ezt hangosabban mondta a kelleténél. Halkabbra vette a hangját. – A dallam. Ezt fütyülöm reggel óta.
– Mindegyik táblában egy jó pohár tej van! – harsogták a reklámgyerekek a reklámdalocskában. Jánost egy kicsit meglepte, hogy ennek az ostobaságnak a dallama ennyire megragadt benne. Azt se tudta, mi lehet ez a reklám.
A kocsiban erőlködve próbálta kiűzni a fejéből a dallamot. Illetve most már versikét. Nem sok sikerrel járt, de nem lepődött meg ezen. Minél erősebben próbál az ember nem gondolni valamire, annál inkább ott zsong a fejében. Vajon mi a csudáról szólhat az a reklám, hogy így megjegyezte?
Az építésvezető kijött elé a kapuba úgy fogadta őket. Amint beléptek a telekre, János már tudta, jó ötlet volt tegnapelőtt szólni, hogy ma kijön. A munkálatok mintha varázsütésre felgyorsultak volna a múlt hét óta. Már a hőszigetelés felrakásánál tartottak.
Ahogy nézte a munkásokat, János szája önkéntelenül is megint füttyre állt. Jól haladnak, időre készen is lesznek. Aztán a dallam közepén megállt, nézte a toronyba rakott hungarocell táblákat
Mindegyik táblában egy jó pohár tej, mi? Attól olyan fehér, igaz? Önkéntelenül is nevetésre rándult a szája sarka. Ugyanakkor kicsit szégyellte, hogy még mindig nem tudta kiverni a fejéből ezt a bugyutaságot. Márpedig nem tudta. Végig, amíg az építkezést járta, halkan hallotta, mint a rádiót a háttérben.
Estére már kezdte idegesíteni. Vacsorázás közben is folyamatosan zümmögött a fejében körbe-körbe, végeérhetetlenül. Leült a tévé elé, de az sem segített. A filmre oda tudott figyelni, de hát a filmek között reklámok vannak. És ő elhatározta, nem engedi, hogy még jobban befurakodjon az életébe ez az ostobaság. Amint elkezdődtek a reklámok, azonnal csatornát váltott, és csak sokára kapcsolt vissza, hogy biztosan elkerülje őket. Emiatt persze elvesztette a történet fonalát. Végül a harmadik reklámblokknál kikapcsolta a tévét és aludni ment.
De a sötét csöndben kezdődött csak az igazi gyötrelem. Félálomban látta is a gyerekeket, ahogy kék meg zöld overallban körtáncot járnak, közben kórusban énekelve: „mindegyik táblában egy jó pohár tej...” És csak mennek körbe-karikába, szünet nélkül, értelem nélkül, ritmusra emelgetve a lábaikat. Kínjában azon kezdett töprengeni, miről is szól ez az egész. Fáradt elméje rajzfilmként vetítette elé az ötleteket. Az egyik kisfiú felemelt egy nagy hungarocell szigetelőtáblát, rajta egy bögre tejjel. Aztán közlekedési táblákat kapott kézbe mindegyik, úgy folytatták a vonulást. Az egyiken piros körben áthúzott tejeszacskó: tejjel behajtani tilos. A háttérben óriási jégtábla úszott, rajta egy jegesmedve. Persze fehér. Micsoda ostobaság!
Nem emlékezett rá, mikor aludt el, de az egyik utolsó gondolata ez volt: „Még egy ilyen nap, és begolyózok!”

A harmadik nap kínzó fejfájással ébredt. Ahogy feküdt a párnán, félig ébren, tudta, hogy, mint tegnap, ma is ott vár rá ugrásra készen valami. Azt még nem tudta, hogy mi, de érezte, hogy ott van. Erőnek erejével próbálta visszatartani az agyát a tapogatózástól, pedig arra is emlékezett már, hogy tegnap is hiába. Kínjában próbálta cége volt és mostani ügyfeleinek a nevét felsorolni, ábécérendben, de érezte, hogy a nevek függönye mögött a háttérben könyörtelenül egyre közeledik az a dallam... igen, az az átkozott dallam. Még a fürdőszobáig sem jutott el, máris rázendített a vidám gyerekkórus, visszhangzottak, mintha valami barlangban énekelnének. János már megtanulta szívből gyűlölni őket.
Ült az érintetlen reggeli kávé fölött, homlokát a tenyerébe hajtva várta, hogy hasson a két szem fájdalomcsillapító. Ekkor csipogott föl kérlelhetetlenül a telefon.
– Halló! – szólt bele rekedtes hangon.
Ica volt az. János vett egy nagy levegőt, már körülbelül tudta, mi következik. A nő megkérdezi, hogy van, aztán szinte meg sem várva a választ hadarni kezdi, miféle izgalmas dolgok estek meg vele az iskolában. Mert Ica tanítónő volt, hatodikosokat tanított, vagy talán nyolcadikosokat, nem is tudta. Biztos mondta a nő ezt is, de hát ki tud odafigyelni erre a folytonos szóáradatra... Főleg most, amikor...
– ...és akkor kihívtam Dórit, tudod, azt a helyes szőke kislányt, már meséltem róla, mindig készül, az a Józsi gyerek meg csak állt ott és meredt a táblára, de szerintem azt se tudta, hol van, Dóri meg nekiállt felrajzolni az ábrát, és képzeld, olyan borzasztóan csikorgott a kréta a táblán, én nem is tudom, miből csinálják ezeket a táblákat...
– Megmondjam, miből?! – ordított föl hirtelen János. – Megmondjam?! Tejből van, az istenit neki, mindegyik tábla tejből van, és olyan egészséges, hogy a helyedben egyesével tömném le mindegyik istenverte, nyomorult kölyök torkán!
Végre-valahára csend lett. Néma csend. János azt sem tudta, mikor tette le a kagylót.

Egy kis műbírálat

Kedves Ilona,

elolvastam Az első munkahelyem című írását. Érdekes, eleven a szöveg: a vége persze csak fölkelti, de nem elégíti ki az olvasói kíváncsiságot. Véletlen?
Néhol tán egy kis ellentmondás tapasztalható az igényes önelemzések, ill. a hányavetibb szövegrészek között; szerintem valahogy „indokolni” kellene e két szemléleti és stílusréteg váltakozását.
Azután: a „[V]égül már minden egyes kuka újra és újra izgalommal töltött el” mondatban sokallom a két jelzői-határozói szerkezet nyomatékos használatát: elég lenne vagy „minden egyes”, vagy „újra és [meg] újra”. Majd: „…hogy tudom, esélyem sem lesz rá”: ez az „esélye sem volt, lesz…” divatkifejezés, helyettesítse valami mással. „Azt hittem akkor, hogy a puszta kíváncsiság vezetett”: nincs szükség jelölt időegyeztetésre, helyesebben tehát: vezet. — Még valami sántít azonban itt, amit már nehezebb megragadni. Hogyan hihettem már „akkor” csak „puszta” kíváncsiságnak, ami vezet? A jelző itt óhatatlanul későbbi tudásra, ítéletre utal; ha már akkor így minősítettem volna, azzal egyszersmind tisztázódott volna számomra, hogy valami több is van bennem, mint puszta kíváncsiság… Az ember egyidejűleg nemigen képes minősíteni kíváncsiságát.
No, ennyi szőrszálhasogatás elég is lesz mára.

Üdvözlettel
Bárdos László
Ui.: Vajon jól érzékelem-é, hogy (mindnyájan) tartózkodnak az írástól?

Láz

egyszer csak ott állt a fiatal test,

így alakult. barátjával érkezett a táborba, aki festő volt.

Minden erőfeszítés hiába.

Sápadt arc, merev, vékony test. Amikor ébren, mindannyiszor szeme az ablak felé, fecskepárra. Sárga, zöld színek, kék, fény. Sok fény.

várt. valami neszek jöttek, neki már az is elég volt. aztán a hangok csak nem érkeztek, már egészen elmaradtak,
félni kezdett, sötét volt.

hirtelen dübörgés, egymás után többször, valami más, idegen zaj követte, csak jött és jött, és sötét, az a hang sehol.

mire felébredt, kiderült, a nap csak ugyanolyan ma is, tegnap is...

ő még hitte, nem ismeri a napot.

A láz egyre erősebb, a test feladni látszik a küzdelmet. Azt hiszem mindent rosszul láttam. Illúzióim levetem, és elhelyezem arra az asztalra, melyen nem szoktam semmit csinálni. Ami nincs szem előtt. Nem a láthatatlanba, mert akkor ugyanúgy léteznének tovább.
Hagyom. Akár magam körül a dolgokat. Csak azokkal kezdek valamit, melyek megtalálnak.

Álarcban a halál.

Most ismerek rá. Mit képzelt? Hogy folyton átveszem bűneit?
Nincs isten, csak emberek vannak. Mindenféle emberek, betegek.

Jó hogy megérkeztél, hozzád indulok.

(A lány felállna, de a lélek nem bírja a testet felemelni.)

színes léggömbök szállnak fel egyenként a semmiből. mindegyik másszínű, nincs rajtuk felirat. egyre több lesz. emberek tűnnek el, aztán már hosszú utcák magukban. utakon autók is magukra maradnak.
bámulom. szeretnék én is lufi lenni. színes lufi. pedig az utcán mindig elkerültem az ilyen helyeket. és most milyen szép. én aki lenéztem, megvetettem holmi évzárókat, legutóbb is hogy elérzékenyültem. amikor a lufik szálltak, és én is mentem. akkor mehettem. mert én is lufi voltam. de most csak nézem, csodálom…

mindenhol zöld, fák, fű, boldogság,

én elkülönülve. ekkor jelenik meg a pillangó, repülőgép, fecskepár. első vers?

------------------------------------------

HAL ÉJI ÉNEKE, a rajzzal. most is felcseng fülembe, behunyt szemmel. éjszaka felidéződött….. mennyire tetszett akkor. mintha az egészből ez maradt volna meg. a hal, az éj, és az ének. együtt, itt bennem. igen, ez ő. csakis ő lehetett.

hallgat, nem szól senki.

istenem milyen felületes vagyok. hogy kiesik minden. az idő. milyen gonosz ellenség is az idő.

halványan még látok a ködben egy-két elmosódott arcot. ismerős vagy ismeretlen, nem kivehető, csak pillanatra mutatkozik, majd újra eltűnik. és én csak megyek, tovább megyek a semmibe, míg magam is eltűnök.

Kinézek, süt a nap. Tavasz, fecskepár. Vehetem ezt is úgy, hogy most már szabad vagyok?

Mindennap van egy tovább…

csend vonul a ketrecen,

(nem lehet benn)

a Nap a Fény.

Talán nem gyógyulok meg. Talán nem lehetünk már olyan boldogok, mint kinn az a fecskepár. De a fiú csak néz, nyugodt arccal, és mesél tovább.

„A csoda csak addig csoda, míg meg nem érted.”

(Magamnak: a csoda akkor csoda, miután megértem.)

kislány a ködben találkozik a sünivel.

Tehát nem lehet ott. Nem láthatja az arcot a fény és sötéttel. Nem kísértheti az árnyékot, a falon míg léptei eltűnnek. Nem nézhet csillogó szemekbe. Nem viheti el, most már emlékül.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Valójában a dolgok létezése hiányzik. De nem akarsz birtokolni valóságot. Nem bízol semmiben ami látható. Csak láthatatlant engedsz, mégis vágyod a lehetetlent, amit nem érinthetsz. Csalódott vagy, tested felett lebegsz valami kitapinthatatlan egyensúlyban.

„impresszionista. víziószerű, más tudatállapot. álom-lebegés-tűnődés. melankolikus.

!csak komponálni komponálni….belül történik minden, kevés hozzá a képi kapaszkodó. olyan mintha egy kamera lennél, de nem válogatod a képeket.

és mégis. szerkeszteni szerkeszteni….

visszafogott akvarell… kevés rikító színt használok……..mintha nem minden tudati lenne. bizonytalanságot próbálom tartani…

konkrét vagy jelképes a kép? bezavar.

esetlegességnek is konstruáltnak lenni… tudati kontroll… hogy aztán esetlegesnek hasson.

lágy-szellő-pillangók ki---„

Felébredek. Furcsa, hogy jobban vagyok. Elmúlt a láz, a homály, minden olyan éles. Tisztán kivehető kontúrok. Kint ugyanaz a fecskepár. Testem meglepően könnyű, kiszállok az ágyból. Közelebb megyek az ablakhoz, megdöbbenek. Hiszen ez egy festmény. Hiszen akkor a fecskepár mindigis benn volt. Hirtelen kinyitom, megcsap a friss, hűvös levegő. De hiszen már ősz van. Szomorú, hideg ősz.

Míg szívja magába az életet, barátja hangja vállánál:

sötétben élt azt hitte, mert nem ismerte a napot. kíváncsi volt, talán minden máshol süt, csak nála nem. aztán váratlanul eljött a nap, az ő Napja. hozzászegődött, vagy választotta, mindegy volt. boldog volt. felvette szép ruháit, arca krémek nélkül is fénylett, sugárzott, nem látott mást, önmagát és a fényt, hisz az csak a benne élő fény volt.

(becsey zsuzsa)

Következő házi feladat

Bárdos Tanár Úr jóvoltából itt látható az a novellarészlet, amit a következő órára be kell fejezni:

A dolog igen kecsegtetőnek tűnt; de várjatok csak, hadd mesélem el előbb, mi történt.
Bill Driscoll-lal lent voltam Délen, Alabamában, amikor a gyermekrablási ötlet felmerült bennünk. Bill eztet később úgy határozta meg, hogy a dolog egy „pillanatnyi elmezavarban elkövetett látomás” volt, de erre mink csak később jöttünk rá.
Volt ottan egy városka, olyan lapos, mint a palacsinta; hát persze Hegyorom volt a neve. Parasztok lakták, afféle ártalmatlan, önelégült népek, akik a májusfa köré gyülekeznek bámészkodni.
Billnek meg énnekem volt vagy hatszáz dollár egyesített tőkénk, de még kétezer dollár kellett volna hozzá, hogy nyélbe üthessünk Nyugat-Illinoisban egy csalárd telekspekulációs üzletet. A szállodabejárat lépcsőjén ülve beszéltük meg a dolgot. A sarjszeretet, mondtuk mink, a félfalusi közösségekben erősen ki van fejlődve; ennek folytán, de egyéb okokból is, a gyermekrablást könnyebb lesz itt végrehajtani, mint az újságok hatósugarán belül, mert a lapok ilyen esetekben civil ruhás riportereket küldenek ki a helyszínre, akik aztán pletykát kavarnak. Tisztában voltunk azzal, hogy Hegyorom legfeljebb rendőröket meneszt utánunk, s esetleg még néhány érzelgős vérebet, és megereszt egy-két kirohanást a Farmer Szemle című hetilapban. Az ötlet tehát jónak látszott.
Egy Ebenezer Dorset nevű tekintélyes polgár egyetlen gyermekét szemeltük ki áldozatul. Az atya tiszteletre méltó, zsugori férfiú, szívesen ad ingatlankölcsönöket, de ridegen, leplezetlenül kitér a gyűjtőpersely elől, s elárverezteti az adósait. A gyerek tízéves fiú, plasztikus szeplőzettel, olyan színű hajjal, mint a képeslap fedele, amit vonatindulás előtt veszel az újságárusbódéban. Mink Bill-lel úgy számítottuk, hogy Ebenezer kerek kétezer dollár váltságdíj erejéig fog ellágyulni. De várjatok, hadd mondom el, mi történt.
A városka mögött vagy két mérföldnyi távolságban egy sűrű cédruserdővel borított kis magaslat emelkedik. Túlsó lejtőjén barlang. Ott raktároztuk el az eleséget.
Egyik este, napnyugta után, elhajtunk egy bircskán az öreg Dorset háza előtt. A gyerek kint az utcán köveket hajigált a szemközti kerítésen ülő cicára.
— Hé, kisfiú! — mondja Bill. — Akarsz egy stanicli cukrot? Elviszünk egy kicsit kocsikázni!
A gyerek erre Billt pontosan szemen találja egy fél téglával.
— Ez külön ötszáz dollárjába kerül majd az öregnek — mondja Bill, s a kerék fölött leszáll a kocsiról.
A gyerek küzdött, mint egy középsúlyú barna medve, de végül mégiscsak lenyomtuk a bricska fenekére, s elhajtottunk vele. A barlangba vittük; én a lovat kikötöttem a cédruserdőbe. Sötétedés után elhajtottam három mérföldre, egy kis faluba, ahol a bricskát béreltem, ott hagytam, s gyalogszerrel mentem vissza a hegyre.
Bill angoltapaszokat ragasztott az arcán éktelenkedő karmolásokra és zúzódásokra. A barlang nyílásánál emelkedő nagy szikla mögött tűz égett, és a gyerek, aki két ölyvtollat tűzött vörös hajába, a fazékben rotyogó kávét nézte. Amikor engem megpillant, botot szegez nekem, s azt mondja:
— Hah! Átkozott Fehérarc! Hogy merészelsz a Rézbőrű Főnök táborába belépni? Én vagyok a síkság réme.
— Már egészen megszelídült — mondja Bill, s nadrágját feltűrve vizsgálgatja sípcsontján a sebeket. — Indiánosdit játszunk. Buffalo Bill műsora unalmas gyermekmatiné ahhoz képest, amit mi itt művelünk. Én vagyok Vén Hank, a prémvadász, a Rézbőrű Főnök foglya; s hajnalban megskalpolnak. A hétszentségit! Hogy milyen erősen rúg ez a kölyök!
Igen, kérem, a gyerek pompásan mulatott. A táborozás öröme elfeledtette vele, hogy fogoly. Engem rögtön elkeresztelt Kígyószemű Kémnek, s kijelentette, hogy mihelyt visszatérnek a hadiösvényről hős harcosai, napfelkeltekor karóba húznak, s elevenen megsütnek.
Azután megvacsoráztunk; a gyerek tömte magába a szalonnát, kenyeret, mártást, s teli szájjal szónokolt. Imigyen csevegett vacsoránál:

Az első munkahelyem

Nem is gondolnák, hogy abban az időben kukásként dolgoztam a városban, igaz? Minden reggel hajnalban keltem, hogy a reggeli órákban összeszedjem az egész város felhalmozott szemetét. „Az egész város” mondom, de igazából persze nem az egész várost jártuk az autóval, csak azt a dimbes-dombos negyedet, ami a város gazdag része volt. Vagy inkább a nagyon gazdag része. A rettenetesen, mérhetetlenül (már hozzánk, kukásokhoz képest) nagyon gazdag része. Ez néha a szemetükből is látszott.
Már akkor is utáltam korán kelni, ezért nagyon irigykedtem azokra, akiknek nem kellett hajnalban kelniük, főleg nem azért, hogy narancssárga kezeslábasban takarítsák a mások szemetét. Ez persze az emberiség nagy részére igaz volt. Irigykedhettem volna akár majd mindenkire, aki szembejött az utcán, kivéve a „kollégáimat”. De ez eléggé megnehezítette volna az életem. Például, nőket nem vettek fel kukásnak. Most irigykedtem volna minden barátnőmre?! Megtettem hát bűnbakoknak ezeket a nagyon gazdag embereket, és szívem minden irigységét és rosszindulatát rájuk irányítottam.
Kémkedtem utánuk. Minden egyes kukába belenéztem. Általában nem volt bennük semmi, csak a kisebb-nagyobb kék meg fekete szemeteszacskók. Még csak nem is volt mindegyik az a drágább, erős, összehúzó zsinórral ellátott fajta. Ez persze az én rosszindulatomnak nem volt akadály.
– Figyeld már, itt laknak ebben a dög nagy házban a hegyen, és még egy rendes szemeteszacskóra is sajnálják a pénzt! – mondogattam a többieknek.
De persze voltak alkalmak, amikor nem csak a bekötözött szájú zacskók voltak a kukában, hanem más. Például mindenféle műszaki cikk doboza. – Plazmatévé! – dohogtam ilyenkor. – Konyhai robotgép! Hátmasszírozós fotel! Na, ezek se tudják, hova tegyék azt a sok pénzt!
A többiek eleinte türelmetlenkedtek, mert lelassítottam a tempót. De aztán megszokták, sőt, őket is kíváncsivá tettem. Végül is, a levegő jó volt a domb oldalában, ha meg valamelyik gazdag barmot feltartottuk egy kis időre, hát annál jobb! A többiek sem élvezték a hajnalban kelést meg a szemétgyűjtögetést.
Végül már minden egyes kuka újra és újra izgalommal töltött el. Akkor még azt hittem, a puszta kíváncsiság vezet, meg a borzongató lehetősét: ki tudja, talán egyszer valami retteneteset találok benne. Mondjuk egy holttestet. Miért ne? „Ezektől” minden kitelik!
Ma már tudom, hogy a Nagy Fogást vártam. Amikor a kuka fedelét felemelve valami igazán értékeset látok, valami drágát és puccosat. Nercbundát, apró szakadással. Ilyesmit. Milyen jólesett volna akkor egy megvető mosollyal a számon megbillenteni az edényt és hagyni, hogy tartalma a kukásautó mindent összezúzó belsejében landoljon. Bebizonyítani – Kinek? Magamnak? A többieknek? –, hogy igenis köpök a pénzükre, a villáikra, a gazdagságukra. Bebizonyítani, hogy én még náluk is gazdagabb vagyok, mert én úgy tudom elhajítani azt a drága dolgot, hogy tudom, esélyem sem lesz rá, hogy valaha is birtokoljak egy másikat...
Azt hittem akkor, hogy a puszta kíváncsiság vezetett. Hát igen, kíváncsi is voltam. De arra, amit azon a szerda hajnalon pillantottam meg a kukában, nem voltam fölkészülve...

Festői csoda

Anna egy vidám természetű, okos, eleven nyolc éves kislány. Élete eddig a percig olyan volt, mint bárki másé. Iskolába járt, voltak barátai, akikkel együtt játszott a sarki játszótéren, sok minden érdekelte, délutánonként zongorázott vagy tornázott, szeretett élni.
Szülei mindentől óvták egyetlen gyermeküket, az évszaknak megfelelően öltöztették, sok gyümölcsöt és zöldséget adtak neki, és figyeltek rá, hogy naponta legalább nyolc órát aludjon, ezért nagyon ritkán volt beteg.
Egyszer azonban, régóta először Anna fáradtan, kedvetlenül és kipirult arccal várta édesanyját az iskola előtt. Egy örökkévalóságnak tűnt számára a várakozás, míg végre megérkeztek érte. Édesanyja meglátta Annát és megijedt:- Mi a baj, kicsim, nem vagy jól?- majd lánya égő homlokára tette a kezét.- Furcsán érzem magam, anyu.
Gyorsan beültek a kocsiba, és hazatérve azonnal a lázmérőért nyúltak. Az eredmény sokkoló volt: 39,5. Rettenetesen megijedt az egész család, hívták az orvost, a lázat pedig vizes lepedővel és ülőfürdővel próbálták csillapítani.
Az orvos megérkezett és hosszan vizsgálta Annát, majd jött a diagnózis, melytől mindkét szülő két órája félt:- Sajnos rossz hírem van, ez súlyos tüdőgyulladás- közölte lesütött szemmel az orvos.- De ugye meggyógyul?- kérdezte rémülten Anna apja.- Sajnos azt kell mondjam, hogy ez egy olyan súlyos betegség, amelyre nincsen gyógyszer. Csak a csodában bízhatunk. Az édesanya majdnem elájult a mondat elhangzása után, le kellett ülnie.- Felírok fájdalomcsillapítót, tartsák nagyon melegben, igyon sokat, és próbáljanak meg mindent a láz csillapítására. Naponta fogok jönni megvizsgálni. Köszönjük, doktor úr.- hálálkodott az apa, majd kikísérte az orvost.
Hosszú, kínszenvedéssel teli hónapok következtek. Anna egész nap az ágyban feküdt, felkelni sem volt ereje. Állapota nem javult. A betegsége második hetében egy gerlepár költözött a kislány ablakába. Anna minden reggel galambbúgásra ébredt és arra aludt el. A madarak voltak számára az egyetlen hírvivők a külvilágról, az évszakról, az életről.
Péter az első perctől folyamatosan látogatta Annát. A család barátja volt már ezer éve, mindig is szívén viselte a kislány sorsát, próbált lelket verni belé, de nagyon aggódott érte.- Meglátod, kicsim, hamarosan erőre kapsz, és máris a többi gyerekkel szaladgálhatsz az iskolaudvaron.- Látod ezeket a galambokat az ablakban, Péter? Olyan boldogok. Úgy érzem, addig fogok élni, míg ők itt vannak. Péter megcsókolta Anna homlokát és hazasietett.
Véget ért a tavasz, beköszöntött a nyár és a két kis gerle még mindig az ablakban volt. Annánrengeteg erőt adott a jelenlétük, minden reggel a gerléket látta először, mikor felkelt, így egyre jobban lett. Nyár végére fel is tudott kelni az ágyból. Odament az ablakhoz, kinyitotta, és legnagyobb meglepetésére a két gerle egy festmény volt az ablakra ragasztva.
Még aznap jött Péter látogatóba. Anna boldogan mesélte neki, hogy már ki tudta nyitni egyedül az ablakot, és a szeretett madarai meg vannak festve.- Igen, tudom.- mondta Péter. Egyik este, mikor már aludtál, belopóztam a szobádba, és az ablakba csempésztem a gerléket. Reméltem, hogy olyan örömet okoznak majd neked, mintha igaziak lennének. De látom, hogy segítettek, mert jobban érzed magad. Anna megölelte, ő pedig megcsókolta a kislány fejét.
Péter ugyanis festő volt, és remélte, hogy ha a gerlék ugyan festve is, de segítenek Anna felépülésében. A célját nagyon is elérte, ennek a pici lánynak a gyógyulása egy igazi festői csoda.

(Tisztelt Cím...)

Tisztelt Cím, Idegszanatórium, Püspökladány, harmadik emelet négyes szobába, ablak felől számítva harmadik ágy a jobboldalon. Ajánlva, ekszpressz, sürgöny, távirat, törékeny.

Én írok levelet magadnak, Jolika, alkotói tevékenységed díszes hajnala által csapatván előadói mérvű esetedbe. Engedélyével, hogy a kályhánál kezdve: azt én tenéked mindig lebiztosítottam a te alkotói tevékenységedhez a lehetőséget, mer az énnekem egy szentség, hogy szabályzatilag magát, Jolán, hátrány ne érhesse. Arra precedens ugyanis található, vasáti panaszkönyvi bejegyzés által, amikor Ibusár mh. jegykiadó pénztár „alkotói szabadság miatt zárva” táblával feltáblázván 9, tehát kilenc utas példásan büntetésre került Püspökladány áll. felé utaztában (a menetjegy teljes megtérítése és a menetjegy összegének kettőszáz százaléka összegében pótdíjat köteles fizetni), aláírás: Klejzermann M. Ez szakramentum.

És akkor te, a gyékényesi gyors bemondásával megbízva a vasúti hangosbemondó meghibásodott kapcsolóját nem vagy szégyenletes a magad javára, a szolgálati helyiség ajtaját bereteszelve, ordítva: „Szállj, szállj, szép brazil boám”?! Az Aladár doktor szerint cselekedet oka: idegi kimerültség, dermoplaszt illetve presszió. Problémáid hallván, fájdalom sajogtatja lelkemet, mert nem-e mondtam én tenéked oly’ sokszor: „Na, énelőttem, Jolika igazán ne legyen titkolnivalód!” Én nem vagyok velejemig író, költő, múzsa és nektárok csaposa, szüretelője, de tisztára privátim, nem mint pláne hivatali elöljáró, sőt állomásfőnök, tenéked a rendelkezésedre meleg barátai szálakra álltam. És a hátamba szúrod a kést, mit kést: disznóölő elektrosokkot, Elin márkájút.

Tudom, én, hogy művész vagy, Jolán. Nagy rabja az operettnek, minap édesanyáddal a kedves Mamuskával szerencséltetvén, aggódva mondta, hogyaszongya: „A Jolika az tisztára mélabús”. Én megbízva téged a gyékényesi gyorsat bemondani, a te gyönge vállaidra rakott teherrel inspiratíve ösztönözni akartalak, e gesztussal. Nem vártam érte hálát, hogy „Guszti, igen köszönöm neked, Bón Ivánt terólad mintázom, te Bóni gróf, te Vargányai Guszti”. De te engem becsaptál, és „ősbemutató a gyékényesi gyors helyett” al- és címmel írta: Sárbogárdi Jolán alkotásodat a hangosbemondó által ibusári közönségnek eldalolni és szerzői interstrukciókkal bővítve.

Jolika, „Szállj, szállj, szép brazil boám” című vezérmotívumod, mint kalácsban a kakaócsík kanyarog azóta az én elmémben. Én temiattad az állásomat, mint pláne hivatali elöljáró, sőt állomásfőnök elvesztettem. De nem érzek ezért tenmagadra haragot, dühöt, csak értetlenségemet tapasztalom, hogy a te kikulturált eszed járásával, és az óramutató járása huszonegynegyven, gyorsvonat érkezik Püspökladány felől, fordulván, miért tetted ezt velem, Joli? Aki a szívemet eléd tettem, aki mióta az Ibi elment a Gartenberg mérnökkel, csak teérted epedve, égve, a te kis szívedért. Mer én teneked megírtam, hogy aki énnálam szebben gondol terád, az vagy hülye vagy hazudós. Tudd meg, hogy a szándékaim továbbra is komoly. Hát én is csak egy élet vagyok, Jolika!

Én megengedem, hogy nem tudom, mi az: boa. Én a szakszervezeti kultúrház könyvtárából a Jénai Palival a kézi nagyszótárt kihozattam, a boa végett, és a Jénai Pali, de még a Könyvtáros Ilus se. Énnekem a művészet az nem ízig-vérigem. De a te réti kispacsirta hangodon, hogy „Szép brazil boám, csak szállj”, az azóta is a fülembe duruzs, és nincs éjjelem, hajnalom, délelőttöm, delem, délutánom, estém, éjjelem. Mer a te kis boád, amiatt én az egzisztencia emésztő tüzében égek, de még az én ájvlávmáv kitűzőmre a máv helyére még mindig az van írva, hogy: „Jolika”. Hátaztán a fontos az mégiscsak az, meg hogy az egészség.

Tégedet is elbocsájtott aztán a Klejzermann, mer kutyából szalonna, jegyvizsgálóból, pláne hivatali elöljáró, sőt állomásfőnök: egykutya. Ebbe az Ibusár mh. kisközségbe kevés az állampolgár, az utazóközönség, ki vesz téged el, már pardonjál? Nekem meg a szívembe égett, hogy a szép brazil boa ellenére és mellettére, boldogsággal, szeretetben, emberi testek melegében Vargányai Gusztiné, az te vagy, te akarjál lenni: Jolika. Hogy te legyél, mer az én buksi fejemből a te langymeleg babérkoronában úszó erős kezed űzheti el, hogy a brazil boa, hogy az micsoda.

Az Aladár doktor szerint hiába vagyok negyven körüli, hanem sármos, egy jó parti, egy valóságos Vargányai Guszti. A koleszterinem jó, a cukrom, vérnyomásom rendbe, prosztatára kapszulát szedek, recept nélküli, megelőzési céljával. Hát álmodhatik vajon-e a magadfajta ebbe az Ibusárba egy különbözőt? Én a te művészetednek nagy tisztelettel és adózok, a brazil boa, a fülembe hallom azóta is a bíbic csipogásodat, kanári szólamodat, csíz csicsergésedet, és én terád nem haragszok. Ha az életünk egybefonódván, együtt énekelnénk: „Szállj, szállj, szép brazil boám” kezdetű vezérfonaladat: lehet különb-e ennél szebb?

Ha valaha is bántalmazásom, satöbbim nehezedre esett, ezer pardon és makszimális kulpa,

Mielőbbi igen válaszodban nagyon reménykedve,

Vargányai Guszti, privátim: a te brazil boád

Ui: én a máv szabadjegyemet nem adtam vissza, nemzetközileg első osztály, mert pláne hivatali elöljáró, sőt állomásfőnök plusz családja. Nászi ágyunkat megvethető vonati utazással tehát, abszolúte grátisz jellegű sínek nyargalán.