Kislány és álnokoccus

Amélia felült az ágyában. Hetek óta ugyanúgy. Keservesen nézett az éjjeliszekrényére, amin, mint midig, egy bögrében teának csúfolt lötty gőzölgött. A gyomra már akkor forgott, ha rágondolt. Hiába simogatta a nagymamája fejét és mondogatta, hogy ettől meggyógyul, már nem hitte el. Ahogy az orvosnak sem, aki menetrendszerűen jött hozzá minden harmadik nap délután 3 órakor. Ettől függetlenül lenyelt, bevett mindent, amit csak adtak neki.
-Legalább ők boldogok tőle.- Vagyis legalább annak tűntek. A látszat újabban nagyon fontos lett a család életében. Amélia újabban csupa mosolygós, álboldog embert látott maga körül: senki nem beszélt vele már egy ideje normális hangon. Újra olyan borzalmasan gügyögtek neki, mint csecsemőkorában. A betegségéről pedig még véletlenül sem ejtettek egy szót se. Amélia születése óta szenvedett az álnokoccustól, de csak az utóbbi időben hatalmasodott el rajta. Először csak nem tudott játszani a többiekkel a fájdalom miatt. A kis álnokoccus manók mintha tűkkel szurkálták volna belülről, de nem szólt. Tudta, hogy az ágyban fog kikötni előbb utóbb úgyis. Élvezni akarata a napfényt amíg lehet. A betegszobában persze folyton félhomály van.
-Egy neves holland tudós szerint így kevésbé szaporodnak a baktériumok!- hallotta nemrég a doktortól. Egy ajtó mögül kihallgatott beszélgetés apró részlete. Azóta Amélia már milliószor összeszámolta a virágmintákat a behúzott függönyön. Persze az igazi virágokat sokkal jobban szerette. Amikor a szülei rájöttek, hogy megint beteg, akkor is a virágok között esett össze a kertben. Mert a játszótérre nem mehetett már akkor. Nagymama tudta, hogy baj van, de rá senki nem figyelt. De ő legalább szemmel tudta tartani az unokáját a kertben. Persze Amélia azóta nem járt még a kertben sem, sőt újabban már nem is láthatta. Bár néha, ahogy ezen a napon is a sok közül, odalopódzott az ablakhoz, hogy a virágminta mögé bújva beleszagoljon a napfényes virágillatba. Bár még alig múlt 10 éves, már pontosan tudta, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. Persze a szülei nem értették „hóbortjait”. Nem értették, „hogy nem fogja föl ez a gyerek, hogy így sosem lesz jobban” Persze ők azt nem értették, amit Amélia már régen: hogy sosem lesz jobban. A mindenét szaggató fájdalomra már jó ideje több pirulát vett be, mint amennyit a doktor mondott Nagymamának. Senki nem vette észre. Nagymama, aki valóban törődött vele, már nem látott elég jól. Szülei pedig csak néha néztek rá. Amióta újra beteg lett nem szívesen jöttek be hozzá a félhomályos szobába. Amélia persze megértette. Mindent megértett. Talán jobb lett volna, ha nem így van.
- Talán ha olyan lennék, mint a többiek.- Amélia a szomszéd lányra gondolt. A legjobb barátnőjére. Aki azóta nem járt nála, mióta fény derült az álnokoccuosokra. Amélia tudta, hogy a szülei nem engedik, ő szívesen jött volna. Améliával ellentétben ő nem értette a nagyvilág dolgait.
Az óra hármat ütött. Amélia kiugrott a függöny mögül, és visszamászott az ágyba. Pár lépés is elég volt, hogy ismét eszébe jusson, hogy kínozzák őt az álnokocuccsok. Már várta a doktor lépteit. Őt magát ugyan nem szerette, de a cipője hangját az előszoba kövén nagyon is. Ezúttal egy másféle kopogás hallatszott. Egy vézna hangú valaki kopogott a bejárati ajtón, majd kiabált is. Amélia tisztán hallotta mit mondott:
- Sajnos a doktor úr is ágynak esett álnokoccussal, így beláthatatlan ideig nem tud jönni a kisasszonyhoz.
Amélia hátradőlt az ágyban. Valahogy ürességet érzett odabent. Tulajdonképpen most az izgága doktor is át fogja érezni az ő szenvedéseit egy elsötétített szobában. Ugyanakkor bűntudata is volt, hogy ő terjeszti ezt a szomorú kórságot. Befordult a fal felé, és elaludt. Mindenfélét álmodott össze, és verejtékben úszva ébredt fel. Amikor az éjjeliszekrény felé nyúlt csukott szemmel a bögréje után, valaminek nekiütközött a keze. Hideg, sima tapintású furcsaság volt. Ahogy kinyitotta a szemét, a fény élesen világított egészen a tudata mélyéig. A kék ég hangosan kiabált be az ablakon a fák lombjaival karöltve. Amélia keze pedig egy virágvázát érintett. Tele volt kedvenc virágaival: kamilla, sóvirág, krizantém, és egy kis zsálya, hogy még zöldebb legyen az összkép. Amélia a szájához emelte a pöttyös bögrét, amiben csodálatos citromos tea volt. Jólesően áradt szét testében az édes meleg, ahogy ivott. Hirtelen kinyílt az ajtó, és nagymamája jött be, kezében egy tálcával. A tálcán egy kis üvegcse volt, benne haragoszöld folyadékkal. Bár a színe ijesztő volt, Amélia tudta, hogy a tinktúra nagymamája házipatikájának egyik kincse. Az íze rettenetes volt, de egy kis tea után elmúlt.
- A doktor úr nincs jól, kicsim, ezért nem tud jönni egy darabig. A szüleid elutaztak, így most én viselem gondodat egy darabig.- mondta Nagymama az ágy végéből mosolyogva Améliára. Mintha kicsit fiatalabbnak tűnt volna. Amélia boldogan feledkezett el a teásbögre tartalmába.
- Szóval ilyen a mennyország.- gondolta.