Következő házi feladat

Bárdos Tanár Úr jóvoltából itt látható az a novellarészlet, amit a következő órára be kell fejezni:

A dolog igen kecsegtetőnek tűnt; de várjatok csak, hadd mesélem el előbb, mi történt.
Bill Driscoll-lal lent voltam Délen, Alabamában, amikor a gyermekrablási ötlet felmerült bennünk. Bill eztet később úgy határozta meg, hogy a dolog egy „pillanatnyi elmezavarban elkövetett látomás” volt, de erre mink csak később jöttünk rá.
Volt ottan egy városka, olyan lapos, mint a palacsinta; hát persze Hegyorom volt a neve. Parasztok lakták, afféle ártalmatlan, önelégült népek, akik a májusfa köré gyülekeznek bámészkodni.
Billnek meg énnekem volt vagy hatszáz dollár egyesített tőkénk, de még kétezer dollár kellett volna hozzá, hogy nyélbe üthessünk Nyugat-Illinoisban egy csalárd telekspekulációs üzletet. A szállodabejárat lépcsőjén ülve beszéltük meg a dolgot. A sarjszeretet, mondtuk mink, a félfalusi közösségekben erősen ki van fejlődve; ennek folytán, de egyéb okokból is, a gyermekrablást könnyebb lesz itt végrehajtani, mint az újságok hatósugarán belül, mert a lapok ilyen esetekben civil ruhás riportereket küldenek ki a helyszínre, akik aztán pletykát kavarnak. Tisztában voltunk azzal, hogy Hegyorom legfeljebb rendőröket meneszt utánunk, s esetleg még néhány érzelgős vérebet, és megereszt egy-két kirohanást a Farmer Szemle című hetilapban. Az ötlet tehát jónak látszott.
Egy Ebenezer Dorset nevű tekintélyes polgár egyetlen gyermekét szemeltük ki áldozatul. Az atya tiszteletre méltó, zsugori férfiú, szívesen ad ingatlankölcsönöket, de ridegen, leplezetlenül kitér a gyűjtőpersely elől, s elárverezteti az adósait. A gyerek tízéves fiú, plasztikus szeplőzettel, olyan színű hajjal, mint a képeslap fedele, amit vonatindulás előtt veszel az újságárusbódéban. Mink Bill-lel úgy számítottuk, hogy Ebenezer kerek kétezer dollár váltságdíj erejéig fog ellágyulni. De várjatok, hadd mondom el, mi történt.
A városka mögött vagy két mérföldnyi távolságban egy sűrű cédruserdővel borított kis magaslat emelkedik. Túlsó lejtőjén barlang. Ott raktároztuk el az eleséget.
Egyik este, napnyugta után, elhajtunk egy bircskán az öreg Dorset háza előtt. A gyerek kint az utcán köveket hajigált a szemközti kerítésen ülő cicára.
— Hé, kisfiú! — mondja Bill. — Akarsz egy stanicli cukrot? Elviszünk egy kicsit kocsikázni!
A gyerek erre Billt pontosan szemen találja egy fél téglával.
— Ez külön ötszáz dollárjába kerül majd az öregnek — mondja Bill, s a kerék fölött leszáll a kocsiról.
A gyerek küzdött, mint egy középsúlyú barna medve, de végül mégiscsak lenyomtuk a bricska fenekére, s elhajtottunk vele. A barlangba vittük; én a lovat kikötöttem a cédruserdőbe. Sötétedés után elhajtottam három mérföldre, egy kis faluba, ahol a bricskát béreltem, ott hagytam, s gyalogszerrel mentem vissza a hegyre.
Bill angoltapaszokat ragasztott az arcán éktelenkedő karmolásokra és zúzódásokra. A barlang nyílásánál emelkedő nagy szikla mögött tűz égett, és a gyerek, aki két ölyvtollat tűzött vörös hajába, a fazékben rotyogó kávét nézte. Amikor engem megpillant, botot szegez nekem, s azt mondja:
— Hah! Átkozott Fehérarc! Hogy merészelsz a Rézbőrű Főnök táborába belépni? Én vagyok a síkság réme.
— Már egészen megszelídült — mondja Bill, s nadrágját feltűrve vizsgálgatja sípcsontján a sebeket. — Indiánosdit játszunk. Buffalo Bill műsora unalmas gyermekmatiné ahhoz képest, amit mi itt művelünk. Én vagyok Vén Hank, a prémvadász, a Rézbőrű Főnök foglya; s hajnalban megskalpolnak. A hétszentségit! Hogy milyen erősen rúg ez a kölyök!
Igen, kérem, a gyerek pompásan mulatott. A táborozás öröme elfeledtette vele, hogy fogoly. Engem rögtön elkeresztelt Kígyószemű Kémnek, s kijelentette, hogy mihelyt visszatérnek a hadiösvényről hős harcosai, napfelkeltekor karóba húznak, s elevenen megsütnek.
Azután megvacsoráztunk; a gyerek tömte magába a szalonnát, kenyeret, mártást, s teli szájjal szónokolt. Imigyen csevegett vacsoránál: