Emlékezés

Emlékezés, felejteni, memória

Amikor a Sas-hegyen tépi a kabátom az őszi szél, eszembe jut az a kopasz perbáli hegy. A ragyogó napsütés, a tiszta égbolt és a fű illata. Igen, mivel rémlik a fű illata milyen különös: édeskés, mégis markánsan telt, nem olyan mint a sima dohányé.
Milyen vakítóan volt kék az égbolt aznap. Hogy hullámzottak lent a búzatáblák és hogy szállította az őket is mozgató erő a piruló hagyma illatát. A forró légtömeg, a hagyma és a fű illata. Kár hogy olyan sok volt a pók. (Honnan jutott eszembe a citrom illat?)
Régen volt nyár. Tudom, hogy egyszer megadja magát ez a fagyos szél, szétfoszlanak a zúzmarás pajzsok az égen és elönt mindent a napsütés. Újra zöld lesz ez a halottbarna erdő és szikráznak majd az autók, ahogy haladnak az árral a BAH csomópont felé. Nem marja majd a bőröm a démoni süvöltés és a vakító fény csal csak könnyet a szemembe.
Még a vérem is lasabban folyik ilyenkor. Állok a peremen, készülök a sötétre, amely hónapokig fog tartani. Sár és latyak, fagy és köd. Gözmozdonyként söprögető emberek és megfagyott kutyák. Kezek, melyek ügyetlenül fognak nehéz könyveket. (Ez hogy jön ide?)
Lesütve szemem bámulom a mélységet, lassan le is csukom. Számomra már üres a világ: sötét, hideg és hangosan süvít. De tavasszal eljön a megváltás! „Vedd e testet a hús vétkéért” – szól egy középkori moralitás egy sora. (Fura dolgok ugranak be.)
Felpattanó szemhéjjal bámulom a közelgő szürkeséget. Lassan sötétedik. Az év ezen szakában olyan, mintha a nap fel sem kelt volna: nincs napnyugta, csak szürkület. Megfordulva látom, hogy ott már sötét van…nekem meg elegem.
Nem fogsz letörni, mert még ha a sötétben bolyongok is tudom, érzem, hogy várnak rám a távoli arany dombok – melyeket megnyerek. (De különös szó…miért ez jött a számra?) Várni fog a gyengéd meleg, a vakító kék égbolt, a lengedező mezők és a fű illata.