Az első munkahelyem

Nem is gondolnák, hogy abban az időben kukásként dolgoztam a városban, igaz? Minden reggel hajnalban keltem, hogy a reggeli órákban összeszedjem az egész város felhalmozott szemetét. „Az egész város” mondom, de igazából persze nem az egész várost jártuk az autóval, csak azt a dimbes-dombos negyedet, ami a város gazdag része volt. Vagy inkább a nagyon gazdag része. A rettenetesen, mérhetetlenül (már hozzánk, kukásokhoz képest) nagyon gazdag része. Ez néha a szemetükből is látszott.
Már akkor is utáltam korán kelni, ezért nagyon irigykedtem azokra, akiknek nem kellett hajnalban kelniük, főleg nem azért, hogy narancssárga kezeslábasban takarítsák a mások szemetét. Ez persze az emberiség nagy részére igaz volt. Irigykedhettem volna akár majd mindenkire, aki szembejött az utcán, kivéve a „kollégáimat”. De ez eléggé megnehezítette volna az életem. Például, nőket nem vettek fel kukásnak. Most irigykedtem volna minden barátnőmre?! Megtettem hát bűnbakoknak ezeket a nagyon gazdag embereket, és szívem minden irigységét és rosszindulatát rájuk irányítottam.
Kémkedtem utánuk. Minden egyes kukába belenéztem. Általában nem volt bennük semmi, csak a kisebb-nagyobb kék meg fekete szemeteszacskók. Még csak nem is volt mindegyik az a drágább, erős, összehúzó zsinórral ellátott fajta. Ez persze az én rosszindulatomnak nem volt akadály.
– Figyeld már, itt laknak ebben a dög nagy házban a hegyen, és még egy rendes szemeteszacskóra is sajnálják a pénzt! – mondogattam a többieknek.
De persze voltak alkalmak, amikor nem csak a bekötözött szájú zacskók voltak a kukában, hanem más. Például mindenféle műszaki cikk doboza. – Plazmatévé! – dohogtam ilyenkor. – Konyhai robotgép! Hátmasszírozós fotel! Na, ezek se tudják, hova tegyék azt a sok pénzt!
A többiek eleinte türelmetlenkedtek, mert lelassítottam a tempót. De aztán megszokták, sőt, őket is kíváncsivá tettem. Végül is, a levegő jó volt a domb oldalában, ha meg valamelyik gazdag barmot feltartottuk egy kis időre, hát annál jobb! A többiek sem élvezték a hajnalban kelést meg a szemétgyűjtögetést.
Végül már minden egyes kuka újra és újra izgalommal töltött el. Akkor még azt hittem, a puszta kíváncsiság vezet, meg a borzongató lehetősét: ki tudja, talán egyszer valami retteneteset találok benne. Mondjuk egy holttestet. Miért ne? „Ezektől” minden kitelik!
Ma már tudom, hogy a Nagy Fogást vártam. Amikor a kuka fedelét felemelve valami igazán értékeset látok, valami drágát és puccosat. Nercbundát, apró szakadással. Ilyesmit. Milyen jólesett volna akkor egy megvető mosollyal a számon megbillenteni az edényt és hagyni, hogy tartalma a kukásautó mindent összezúzó belsejében landoljon. Bebizonyítani – Kinek? Magamnak? A többieknek? –, hogy igenis köpök a pénzükre, a villáikra, a gazdagságukra. Bebizonyítani, hogy én még náluk is gazdagabb vagyok, mert én úgy tudom elhajítani azt a drága dolgot, hogy tudom, esélyem sem lesz rá, hogy valaha is birtokoljak egy másikat...
Azt hittem akkor, hogy a puszta kíváncsiság vezetett. Hát igen, kíváncsi is voltam. De arra, amit azon a szerda hajnalon pillantottam meg a kukában, nem voltam fölkészülve...