Láz

egyszer csak ott állt a fiatal test,

így alakult. barátjával érkezett a táborba, aki festő volt.

Minden erőfeszítés hiába.

Sápadt arc, merev, vékony test. Amikor ébren, mindannyiszor szeme az ablak felé, fecskepárra. Sárga, zöld színek, kék, fény. Sok fény.

várt. valami neszek jöttek, neki már az is elég volt. aztán a hangok csak nem érkeztek, már egészen elmaradtak,
félni kezdett, sötét volt.

hirtelen dübörgés, egymás után többször, valami más, idegen zaj követte, csak jött és jött, és sötét, az a hang sehol.

mire felébredt, kiderült, a nap csak ugyanolyan ma is, tegnap is...

ő még hitte, nem ismeri a napot.

A láz egyre erősebb, a test feladni látszik a küzdelmet. Azt hiszem mindent rosszul láttam. Illúzióim levetem, és elhelyezem arra az asztalra, melyen nem szoktam semmit csinálni. Ami nincs szem előtt. Nem a láthatatlanba, mert akkor ugyanúgy léteznének tovább.
Hagyom. Akár magam körül a dolgokat. Csak azokkal kezdek valamit, melyek megtalálnak.

Álarcban a halál.

Most ismerek rá. Mit képzelt? Hogy folyton átveszem bűneit?
Nincs isten, csak emberek vannak. Mindenféle emberek, betegek.

Jó hogy megérkeztél, hozzád indulok.

(A lány felállna, de a lélek nem bírja a testet felemelni.)

színes léggömbök szállnak fel egyenként a semmiből. mindegyik másszínű, nincs rajtuk felirat. egyre több lesz. emberek tűnnek el, aztán már hosszú utcák magukban. utakon autók is magukra maradnak.
bámulom. szeretnék én is lufi lenni. színes lufi. pedig az utcán mindig elkerültem az ilyen helyeket. és most milyen szép. én aki lenéztem, megvetettem holmi évzárókat, legutóbb is hogy elérzékenyültem. amikor a lufik szálltak, és én is mentem. akkor mehettem. mert én is lufi voltam. de most csak nézem, csodálom…

mindenhol zöld, fák, fű, boldogság,

én elkülönülve. ekkor jelenik meg a pillangó, repülőgép, fecskepár. első vers?

------------------------------------------

HAL ÉJI ÉNEKE, a rajzzal. most is felcseng fülembe, behunyt szemmel. éjszaka felidéződött….. mennyire tetszett akkor. mintha az egészből ez maradt volna meg. a hal, az éj, és az ének. együtt, itt bennem. igen, ez ő. csakis ő lehetett.

hallgat, nem szól senki.

istenem milyen felületes vagyok. hogy kiesik minden. az idő. milyen gonosz ellenség is az idő.

halványan még látok a ködben egy-két elmosódott arcot. ismerős vagy ismeretlen, nem kivehető, csak pillanatra mutatkozik, majd újra eltűnik. és én csak megyek, tovább megyek a semmibe, míg magam is eltűnök.

Kinézek, süt a nap. Tavasz, fecskepár. Vehetem ezt is úgy, hogy most már szabad vagyok?

Mindennap van egy tovább…

csend vonul a ketrecen,

(nem lehet benn)

a Nap a Fény.

Talán nem gyógyulok meg. Talán nem lehetünk már olyan boldogok, mint kinn az a fecskepár. De a fiú csak néz, nyugodt arccal, és mesél tovább.

„A csoda csak addig csoda, míg meg nem érted.”

(Magamnak: a csoda akkor csoda, miután megértem.)

kislány a ködben találkozik a sünivel.

Tehát nem lehet ott. Nem láthatja az arcot a fény és sötéttel. Nem kísértheti az árnyékot, a falon míg léptei eltűnnek. Nem nézhet csillogó szemekbe. Nem viheti el, most már emlékül.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Valójában a dolgok létezése hiányzik. De nem akarsz birtokolni valóságot. Nem bízol semmiben ami látható. Csak láthatatlant engedsz, mégis vágyod a lehetetlent, amit nem érinthetsz. Csalódott vagy, tested felett lebegsz valami kitapinthatatlan egyensúlyban.

„impresszionista. víziószerű, más tudatállapot. álom-lebegés-tűnődés. melankolikus.

!csak komponálni komponálni….belül történik minden, kevés hozzá a képi kapaszkodó. olyan mintha egy kamera lennél, de nem válogatod a képeket.

és mégis. szerkeszteni szerkeszteni….

visszafogott akvarell… kevés rikító színt használok……..mintha nem minden tudati lenne. bizonytalanságot próbálom tartani…

konkrét vagy jelképes a kép? bezavar.

esetlegességnek is konstruáltnak lenni… tudati kontroll… hogy aztán esetlegesnek hasson.

lágy-szellő-pillangók ki---„

Felébredek. Furcsa, hogy jobban vagyok. Elmúlt a láz, a homály, minden olyan éles. Tisztán kivehető kontúrok. Kint ugyanaz a fecskepár. Testem meglepően könnyű, kiszállok az ágyból. Közelebb megyek az ablakhoz, megdöbbenek. Hiszen ez egy festmény. Hiszen akkor a fecskepár mindigis benn volt. Hirtelen kinyitom, megcsap a friss, hűvös levegő. De hiszen már ősz van. Szomorú, hideg ősz.

Míg szívja magába az életet, barátja hangja vállánál:

sötétben élt azt hitte, mert nem ismerte a napot. kíváncsi volt, talán minden máshol süt, csak nála nem. aztán váratlanul eljött a nap, az ő Napja. hozzászegődött, vagy választotta, mindegy volt. boldog volt. felvette szép ruháit, arca krémek nélkül is fénylett, sugárzott, nem látott mást, önmagát és a fényt, hisz az csak a benne élő fény volt.

(becsey zsuzsa)