Ritmusok rabja

Giorgio idegesen forgolódott. Már megint fél órával korábban ébredt fel, mint ahogy az ébresztőóráját beállította. Már megint a zene. Zsóka annál édesebben aludt mellette. Mit sem tudott barátja fejében folyamatosan pörgő zenéről. Olykor egy dallam ismételgette magát unalomig, máskor egy egész koncert játszódott le, megint máskor pedig elviselhetetlen zenebona töltötte be Giorgio napjait. Nem tudott mit kezdeni a különös jelenséggel., A zenét imádta, azonban soha életében még egy hangszer közelébe sem ment. Most pedig titokban zenetanárhoz kezdett el járni. Ezt az élményt senkivel nem merte megosztani. Vagy inkább nem tudta. Hiszen hogy mondta volna el bárkinek is, hogy úgy látja a hangjegyeket föl-le szaladgálni a karján, mint szemtelen bogarakat. Giorgio fölkelt, és a fürdőszobában saját zilált tükörképével találta magát szembe.
- Úgy nézek ki, mint egy lecsúszott drogos.- Kemény önkritika reggel fél hatkor. Bár haja valóban a szokásosnál is rendetlenebb volt, és szeme körül fekete karikák éktelenkedtek. Zsóka is észrevette, hogy az utóbbi hónapokban valami megváltozott. Giorgio persze tagadott, Zsóka pedig megpróbálta elfelejteni gyanakvását. Egyre kevésbé sikerült, mivel érezte, hogy kedvese valamibe nem avatja be. A fiú inkább megpróbált nem is gondolni erre.
- Valahogy majd csak lesz, remélem- futott át Giorgio agyán, és elhessegette keserű gondolatait, ahogy arcát mosta.
- Attól még senkinek nem lett baja, hogy előbb ért be a munkahelyére- egykedvűen itta meg kávéját majd elindult a buszmegálló felé. Unta már az aktuális dallamot. Már körbejárta elégszer, végigkóstolt minden egyes hangjegyet, a violinkulcsok a gallérja mögé kúsztak számtalanszor, az egész ritmust végigfuttatta erein, több mint ezerszer. A buszra várva még abszurdabbnak tűnt az egész helyzet.
- A külvárosi szerencsétlen zenebolond bevándorló majd’ belehal a szebbnél szebb dallamokba
A kék csuklósszörny a szokásos lomha tempóban gördült be a megállóba, és Giorgio a többiekkel együtt fölnyomakodott a már amúgy is zsúfolt utastérbe. Arról már lemondott, hogy jegyet lyukasszon, hát megpróbált arra koncentrálni, hogy ne essen hanyatt a következő fékezésnél.
- Jobban meggondolva ebben a szardíniásdobozban nehéz lenne…
Ekkor azonban valami történt. Egy új ritmus ütötte meg a fülét. A dallamot elnyomta a busz zúgása, de a ritmust tisztán hallotta. Gyors és lüktető volt, ahogy a mézes bor egy nyárestén végigfut az ereiben. Hagyta, hogy átjárja minden porcikáját, kényeztesse érzékeit az újdonság varázsával. Egy pillanatra a felhők fölé repült, magasan, ki a buszból, ki a személytelen tömegből, ahol csak ő volt és a ritmus. A zuhanás annál fájdalmasabb volt. Giorgio levegő után kapkodott, és furcsa vágy fogta el. Többet akart. Az új élményt a maga teljességében. Akarta a dallamot is. Öntudatlanul kezdett el nyomakodni a busz másik vége felé, észre sem vette közben hány lábra lépett rá, hány harisnyát szakított ki, hány nadrágot koszolt össze. Végre megtalálta a dallam forrását. Ott ült egy nagy iskolatáskával, szakadt farmerban, és a fülében szólt az épp aktuális legmennyeibb dallam. Giorgio pedig akarta. Úgy esett neki a fiatal lánynak, mint egy éhes vad; letépte a fülhallgatót a meglepett áldozat füléről, és sajátjára illesztette. Egy újabb mennyei pillanata lett fáradozásainak jutalma: becsukta szemét, és a tökéletességet látta maga előtt. Víz illata áradt a zenéből: egy szökőkút vizének illata, amely lágyan csobog egyik mozaikkal kirakott tálcáról a másikra, hogy útja a legalsó medencében érjen véget, ahol a világ leggyönyörűbb halai úszkálnak. Giorgio magába szívta a dallam minden egyes szikráját, majd visszaadta a tanácstalan lánynak a fülhallgatót. Nagyot szippantott a levegőből, és leszállt a buszról, az sem számított hol van. Majd besétál a munkahelyére, elvégre jóval korábban indult a szokásosnál. Kettesben akart maradni a frissen szerzett érzéki csalódással.