Vidám dallam

A reggel ragyogóan indult: a napfény megcsillant a tükrön, miközben János borotválkozott. Miután befejezte, gondosan helyére tette a villanyborotva alkatrészeit. Közben valami kis dallamot fütyörészett, oda sem figyelve. Csak akkor hagyta abba, amikor megfőtt a kávé, és leült reggelizni.
De a jókedv vele tartott ezen a tavaszi reggelen: beburkolta, mint valami ballonkabát. Fütyörészett hát tovább. Fütyült, amíg az autóját vezette, fütyült a liftben, ami fölvitte az irodájába. Egészen addig fütyült, amíg be nem lépett az az ajtón, és csak addig hagyta abba, míg viszonozta titkárnője köszönését.
A délelőtt mindenféle szerződések átnézésével telt. Istvánnal, egyik üzleti partnerével fél egyre beszéltek meg közös ebédet. Utána pedig együtt kimennek ellenőrizni, hogy áll az építkezés. Persze rátelefonált az építkezésvezetőre, hogy ma délután várható, úgyhogy valószínűleg most egészen jól halad minden. Igen, minden egészen jól halad. Ő is jól halad Icával...
Az étterembe érkezve látta, hogy István már vár rá. Amikor üdvözlésre nyújtotta a kezét, akkor vette észre, hogy már megint – ki tudja mióta – fütyörészik.
– Szervusz Istvánom!
– Szervusz. Látom, majd kicsattansz az életkedvtől. Mi volt ez, amit fütyültél?
János egy pillanatra meghökkent. Már-már azt válaszolta, hogy semmi, de közben érezte, hogy ez nem igaz. Nem összevissza fütyült, de csak most tudatosította magában, hogy ugyanazt az egyszerű dallamot fütyüli újra és újra.
– Nem tudom – felelte egy kissé összezavarodva. – Miért, fontos?
– Á, dehogy. Csak mert olyan ismerős volt... Biztos valami új sláger.
– Az lesz. – Ahogy ezt mondta, már érezte, hogy halványan és homályosan szavak is kapcsolódnak a dallamhoz. Mint a szomszéd szobából áthallatszó vitatkozás: az ember nem érti a szavakat, csak azt hallja, hogy emberi beszéd.
Az éttermet István választotta, és János szerint nem volt valami jó ötlet. Igaz, a konyha egész jó volt, a kiszolgálás is tűrhető. Csak az az unatkozó pultosnő ne lett volna, aki azzal próbálta elűzni az unalmat, hogy a sarokban harsogó tévén egyfolytában egy dél-amerikai szappanoperát bámult. János próbált nem odafigyelni, de a készülék éppen a szeme sarkából látszott: a szüntelen villódzás újra és újra magához vonta a tekintetét.
Fizetés után éppen felálltak, amikor János újra önkéntelenül a sarokba kapta a fejét. Először nem is tudta, pontosan miért, de aztán rájött.
– Ez az! – érezte, hogy ezt hangosabban mondta a kelleténél. Halkabbra vette a hangját. – A dallam. Ezt fütyülöm reggel óta.
– Mindegyik táblában egy jó pohár tej van! – harsogták a reklámgyerekek a reklámdalocskában. Jánost egy kicsit meglepte, hogy ennek az ostobaságnak a dallama ennyire megragadt benne. Azt se tudta, mi lehet ez a reklám.
A kocsiban erőlködve próbálta kiűzni a fejéből a dallamot. Illetve most már versikét. Nem sok sikerrel járt, de nem lepődött meg ezen. Minél erősebben próbál az ember nem gondolni valamire, annál inkább ott zsong a fejében. Vajon mi a csudáról szólhat az a reklám, hogy így megjegyezte?
Az építésvezető kijött elé a kapuba úgy fogadta őket. Amint beléptek a telekre, János már tudta, jó ötlet volt tegnapelőtt szólni, hogy ma kijön. A munkálatok mintha varázsütésre felgyorsultak volna a múlt hét óta. Már a hőszigetelés felrakásánál tartottak.
Ahogy nézte a munkásokat, János szája önkéntelenül is megint füttyre állt. Jól haladnak, időre készen is lesznek. Aztán a dallam közepén megállt, nézte a toronyba rakott hungarocell táblákat
Mindegyik táblában egy jó pohár tej, mi? Attól olyan fehér, igaz? Önkéntelenül is nevetésre rándult a szája sarka. Ugyanakkor kicsit szégyellte, hogy még mindig nem tudta kiverni a fejéből ezt a bugyutaságot. Márpedig nem tudta. Végig, amíg az építkezést járta, halkan hallotta, mint a rádiót a háttérben.
Estére már kezdte idegesíteni. Vacsorázás közben is folyamatosan zümmögött a fejében körbe-körbe, végeérhetetlenül. Leült a tévé elé, de az sem segített. A filmre oda tudott figyelni, de hát a filmek között reklámok vannak. És ő elhatározta, nem engedi, hogy még jobban befurakodjon az életébe ez az ostobaság. Amint elkezdődtek a reklámok, azonnal csatornát váltott, és csak sokára kapcsolt vissza, hogy biztosan elkerülje őket. Emiatt persze elvesztette a történet fonalát. Végül a harmadik reklámblokknál kikapcsolta a tévét és aludni ment.
De a sötét csöndben kezdődött csak az igazi gyötrelem. Félálomban látta is a gyerekeket, ahogy kék meg zöld overallban körtáncot járnak, közben kórusban énekelve: „mindegyik táblában egy jó pohár tej...” És csak mennek körbe-karikába, szünet nélkül, értelem nélkül, ritmusra emelgetve a lábaikat. Kínjában azon kezdett töprengeni, miről is szól ez az egész. Fáradt elméje rajzfilmként vetítette elé az ötleteket. Az egyik kisfiú felemelt egy nagy hungarocell szigetelőtáblát, rajta egy bögre tejjel. Aztán közlekedési táblákat kapott kézbe mindegyik, úgy folytatták a vonulást. Az egyiken piros körben áthúzott tejeszacskó: tejjel behajtani tilos. A háttérben óriási jégtábla úszott, rajta egy jegesmedve. Persze fehér. Micsoda ostobaság!
Nem emlékezett rá, mikor aludt el, de az egyik utolsó gondolata ez volt: „Még egy ilyen nap, és begolyózok!”

A harmadik nap kínzó fejfájással ébredt. Ahogy feküdt a párnán, félig ébren, tudta, hogy, mint tegnap, ma is ott vár rá ugrásra készen valami. Azt még nem tudta, hogy mi, de érezte, hogy ott van. Erőnek erejével próbálta visszatartani az agyát a tapogatózástól, pedig arra is emlékezett már, hogy tegnap is hiába. Kínjában próbálta cége volt és mostani ügyfeleinek a nevét felsorolni, ábécérendben, de érezte, hogy a nevek függönye mögött a háttérben könyörtelenül egyre közeledik az a dallam... igen, az az átkozott dallam. Még a fürdőszobáig sem jutott el, máris rázendített a vidám gyerekkórus, visszhangzottak, mintha valami barlangban énekelnének. János már megtanulta szívből gyűlölni őket.
Ült az érintetlen reggeli kávé fölött, homlokát a tenyerébe hajtva várta, hogy hasson a két szem fájdalomcsillapító. Ekkor csipogott föl kérlelhetetlenül a telefon.
– Halló! – szólt bele rekedtes hangon.
Ica volt az. János vett egy nagy levegőt, már körülbelül tudta, mi következik. A nő megkérdezi, hogy van, aztán szinte meg sem várva a választ hadarni kezdi, miféle izgalmas dolgok estek meg vele az iskolában. Mert Ica tanítónő volt, hatodikosokat tanított, vagy talán nyolcadikosokat, nem is tudta. Biztos mondta a nő ezt is, de hát ki tud odafigyelni erre a folytonos szóáradatra... Főleg most, amikor...
– ...és akkor kihívtam Dórit, tudod, azt a helyes szőke kislányt, már meséltem róla, mindig készül, az a Józsi gyerek meg csak állt ott és meredt a táblára, de szerintem azt se tudta, hol van, Dóri meg nekiállt felrajzolni az ábrát, és képzeld, olyan borzasztóan csikorgott a kréta a táblán, én nem is tudom, miből csinálják ezeket a táblákat...
– Megmondjam, miből?! – ordított föl hirtelen János. – Megmondjam?! Tejből van, az istenit neki, mindegyik tábla tejből van, és olyan egészséges, hogy a helyedben egyesével tömném le mindegyik istenverte, nyomorult kölyök torkán!
Végre-valahára csend lett. Néma csend. János azt sem tudta, mikor tette le a kagylót.