A légy

Nem sokáig élt nálunk, talán csak három hétig, vagy még addig se. Biztos vagyok benne, hogy Zoli végzett vele, mert Zoli esküdt ellensége volt minden rovarnak, különös tekintettel a repülő és zümmögő fajtákra. Pedig mi mindent megtettünk, hogy megvédjük szegényt. A nyár legeslegutolsó legye volt. Sosem derült ki, hol húzta meg magát egészen november közepéig, csak annyit tudtunk, hogy egyszer csak megjelent a konyhánkban. Az első hét végére már babonás meggyőződéssel hittük, hogy amíg házi legyünk életben van, addig nem fog leesni az első hó. Hiszen azt mindenki tudja, hogy a légy és a hó kölcsönösen kizárják egymást: amíg van légy, addig nincs hó és fordítva. És mi egyáltalán nem vártuk a havat, mert akkor lucskosak az utcák és beázott a bakancsunk.
Először az volt a cél, hogy Zoli viszolygása enyhüljön legyünk iránt. Próbáltuk meggyőzni róla, hogy a légy egyáltalán nem undorító állat. Például nem piszkos. Ha hagyjuk leszállni valahova, és megfigyeljük, láthatjuk, milyen gondosan tisztogatja fejét mellső lábaival. Majdnem úgy, mint egy macska, ami köztudottan tiszta állat. Nem mászkálja össze az elöl hagyott maradék ételt, mert olyan nálunk úgysincs. Ráadásul kedves zümmögésével a nyári délutánok hangulatát idézi fel.
De ez a próbálkozás Zoli totális ellenállásába ütközött, így kudarcba fulladt. Akkor jöttek az észérvek. A lakás tulajdonosa azt mondta, hogy ha a szomszédokat nem zavarja, nyugodtan tarthatunk állatot. Mondtuk Zolinak, vegye úgy, hogy a légy a közös háziállatunk. Sokkal praktikusabb bármi másnál. Először is, nem kell külön etetni, megelégszik morzsákkal is. Nem kell naponta háromszor sétálni vinni, mert egyszer sem kell. Nem kell külön kis ládikában légypiszok-almot tartani, ami aztán rendszeres cserére szorul, mert különben büdös. Ráadásul a légy igen helytakarékos állat is. Tulajdonképpen szinte semmit sem kell vele csinálni. Sőt, csak annyit kell vele tennie, hogy nem csapja agyon a konyharuhával.
De az észérvek sem hatottak. Végül aztán nem maradt más hátra, mint a brutális ultimátum: amennyiben megöli a legyünket, vége a barátságnak; egyikünk sem szól hozzá többet. Egy darabig úgy tűnt, ez hatott.
Nem is emlékszem már, melyikünknek tűnt föl a harmadik hét végén, hogy nem halljuk az ismerős zümmögést. És még egy nap eltelt, mire bizonyosak lettünk benne, hogy házi kedvencünk, a tél hatalmától óvó totemünk nincs már közöttünk. Zoli esküdözött, hogy ő nem ütötte agyon, és ez akár igaz is lehetett. Valószínűleg egyszerűen nyitva felejtette a konyhaablakot egy időre...
December elején leesett az első hó.