– Nekem mindig gyanús volt. Igen, valahogy mindig tudtam, hogy egyszer lesz vele valami hasonló – az ujjai között tartott cigarettából lassú táncban tekergett elő a füst. Másik kezével szórakozottan az asztal falapján dobolt. Kényelmesen terült el a kávézó megkopott székében, magabiztosság áradt hanyag testtartásából.
– Az ilyenek végül mindig becsavarodnak. Mindig. Volt ’94-ben az a… az a másik srác is, a szőke, abban a külföldi bandában, tudod.. abban, amelyiknek az a buddhista mennyország volt a neve. Na, az is végül fejbe lőtte magát – ajkait lekicsinylő mosolyra húzta, miközben rosszallóan csóválta a fejét. Belebámult a felszálló füstbe, sokáig követte tekintetével.
– Én mondom neked, ezek semmit sem értenek az életből. Magukra vesznek mindent. Még olyan dolgokat is, amikhez semmi közük. Élni kell, csak élni és élvezni, amíg lehet. Mi olyan nehéz ebben?! – mélyet szívott a csikkből, majd a még izzó csonkot elpöckölte a hamutálig.
Néhány percnyi csend következett. Lassan szinte már elfeküdt az egyébként kényelmetlennek számító karfás székben. A következő pillanatban váratlanul felnevetett:
– Egy dallam?! – csúfondáros kacaját magába olvasztotta a helység háttérzaja. – Komolyan egy dallam miatt? – mosolyogva felült, előrehajolt, zakóját megigazította. Felkönyökölt az asztallapra, és állát kezeibe rejtette. Arcán még ott lebegett a derültség. Ujjaival rövid szakállát babrálta. Csak sokára szólalt meg:
– Aki muzsikus létére egy szólamot nem képes magában helyrerakni, az ne mondja magát zenésznek – arcvonásai ítélkezően megkeményedtek. Szemei hideg fénnyel csillogtak a derengő félhomályban.
– Annyi marhaság történik ebben a világban, de ha egy dal képes valakit a földre juttatni, akkor talán jobb is, ha mihamarabb kimarad a játékból. Ne álltassa se magát, se a környezetét, hogy életképes ember. Igen, hogyne… mondd csak, hogy művészlélek meg érzékenység, na persze... és akkor mi van?! Másokat is érnek hatások! Komolyodjon meg, nőjjön fel, tanulja meg venni az akadályokat! Egyáltalán… milyen akadályról beszélünk itt?! Itt nincs semmiféle tragédia! Itt valami zengő őrület van, amivel egyszerűen nem szabad foglalkozni! Miért, neked nem volt még olyan soha, hogy hallottál valamit a rádióban, és aztán egész nap az visszhangzott a fejedben…? Na ugye, és mégis itt vagy, többé-kevésbé normálisan – cinikus mosoly suhant át az arcán.
– De tényleg… most nem? Mindenkivel előfordul hasonló, mégsem reked meg az élet. Ha monotonul ismétlődik benned, hát majd hallgatsz valami mást, vagy eltereled a figyelmed. Önterápia. Egyszerű józan ész. Ha valami idegesít, túllépsz rajta. Elnyomod, kezeled valahogy – újabb cigarettaszálat húzott elő a dobozból, szertartásosan végigsiklatta ajkai előtt, majd rágyújtott. Sietősen leszívta a füstöt, majd folytatta:
– Ugyan már, az nem problémakezelés… azzal, hogy megszállottan próbálta kiírni magából, a dallam még inkább magába temette. Azáltal, hogy csak ezzel foglalkozott, azt érte el, hogy minden érzékszervére rátelepedett ez a valami. Hagyta magát behálózni. Itt rontotta el, mondom. Nem lehet huzamosan foglalkozni ilyen jelentéktelen dolgokkal! Az emberi lét túlságosan rövid ilyesmikhez. Folyton pörögnek az események, ezernyi új helyzet jön, egyszerűen nem lehet leragadni ostobaságokon! Nem… ne mondd ezt! Nincs olyan, hogy „de hát mindent megtett, és mégsem múlt el”! Ilyen nincs! Ha valami fontos, akkor teszel érte, akkor harcolsz a célig! Egyszerűen feladta. Szerintem nem is akart igazán kitörni belőle. Ezek a művészemberek mind ilyenek. Elringatóznak apróságokban, lebegnek benne, átadják magukat neki, hogy a tapasztalataikat és érzéseiket majd jól felhasználhassák az alkotásaikban. Aztán csodálkoznak, ha az a valami, nevezzük az egyszerűség kedvéért ihletnek most… szóval, ha az ihlet aztán nem hajlanó elillanni, miután kiszipolyozták. Ha már egyszer hagyták magukat átjárni, akkor logikus, hogy megtapad bennük ez-az. Ebben nincs hiba. Erősnek kellett volna lennie, férfinek! Ki kellett volna parancsolnia magából azt a dallamot! – lazított a beszéd indulatától megmerevedett testtartásán, és újra otthonosan elnyúlt a székben. Lábát feltette a szomszédos asztal keresztlécére.
Újabb hangtalan másodpercek következtek. Arckifejezései és mélázó dohányzása emlékezést tükröztek.
– Amúgy meg… nem vádolhatsz ridegséggel. Gimis kora óta ismertem, az első nagy fellépésükön is ott voltam, sőt néha én kísértem be hozzá a rajongóit… ha érted mire gondolok… – jelentőségteljesen elmosolyodott, közben egy megszokott mozdulattal leverte a cigarettáról a hamut.
– A nőknél csak a hangszereit szerette jobban. Szinte abnormális módon vigyázott rájuk. Nehéz elhinni, hogy szétverte őket. Te láttad…? Hú, nem lehetett egyszerű. Egyértelmű, hogy kattant benne valami, és annyi. Azzal annyi volt. Korábban még azt sem nézte jó szemmel, ha külön furgonban vittük utánuk a hangszereket. Nem, ez még a kezdetekkor volt, még a turnébusz előtt. Persze, értem én; többször mondta is, hogy ezek a testrészei. Valamiféle ön-folytatásának érezte a szintit meg a basszust. Ezt még értem; nem mondom, hogy nem furcsállom, de ezt még tudom követni. Csak ez az egész magas nekem egy kicsit. Lehet, hogy túlreagált dolgokat, de kár érte, mert igazán intelligens volt; ezt még én is elismerem – felnevetett, miközben kifújta a kaparó füstöt, majd párszor köhögött tőle. Még mindig mosolyogva elnyomta a csikket, azután megigazította a nyakkendőjét. Fél könyökét újra az asztalra támasztotta, és kezével végigsimított néhányszor a homlokán.
– Nem tudom… biztos voltam benne, hogy egyszer csinál majd valami őrültséget. Annyira el tudott válni a külvilágtól, annyira kisajátította magának időnként a napokat, hogy sejthető volt valami hasonló. Hogy egyszer csak addig érlel magában valamit, amíg az majd fogva tartja. Túlságosan fontos volt számára a magányos alkotás. Mindig egyedül írta a számokat; a többiekkel később csak összepróbálták, és esetleg alakították, dúsították. Szerintem itt is ez a „kisajátítás” volt a baj; az, hogy egyedül vajúdott vele… igen, ők is mondták, hogy képtelen volt koncentrálni az előző albumokra meg bevonni másokat, de jobban is próbálhatta volna! Ez az önérzetes, elkülönülő művészélet jutatta idáig. Most is elzárkózott – hát végül valóban el is szakadt a kinti valóságtól. A saját csapdája… – zsebébe rakta öngyújtóját, és indulni készült. Felvette elegáns ballonkabátját, újra elrendezte nyakkendőjét és világos ingének gallérját, majd kezet nyújtva még hozzá tette:
– Az ilyenek végül mindig becsavarodnak. Mindig. Volt ’94-ben az a… az a másik srác is, a szőke, abban a külföldi bandában, tudod.. abban, amelyiknek az a buddhista mennyország volt a neve. Na, az is végül fejbe lőtte magát – ajkait lekicsinylő mosolyra húzta, miközben rosszallóan csóválta a fejét. Belebámult a felszálló füstbe, sokáig követte tekintetével.
– Én mondom neked, ezek semmit sem értenek az életből. Magukra vesznek mindent. Még olyan dolgokat is, amikhez semmi közük. Élni kell, csak élni és élvezni, amíg lehet. Mi olyan nehéz ebben?! – mélyet szívott a csikkből, majd a még izzó csonkot elpöckölte a hamutálig.
Néhány percnyi csend következett. Lassan szinte már elfeküdt az egyébként kényelmetlennek számító karfás székben. A következő pillanatban váratlanul felnevetett:
– Egy dallam?! – csúfondáros kacaját magába olvasztotta a helység háttérzaja. – Komolyan egy dallam miatt? – mosolyogva felült, előrehajolt, zakóját megigazította. Felkönyökölt az asztallapra, és állát kezeibe rejtette. Arcán még ott lebegett a derültség. Ujjaival rövid szakállát babrálta. Csak sokára szólalt meg:
– Aki muzsikus létére egy szólamot nem képes magában helyrerakni, az ne mondja magát zenésznek – arcvonásai ítélkezően megkeményedtek. Szemei hideg fénnyel csillogtak a derengő félhomályban.
– Annyi marhaság történik ebben a világban, de ha egy dal képes valakit a földre juttatni, akkor talán jobb is, ha mihamarabb kimarad a játékból. Ne álltassa se magát, se a környezetét, hogy életképes ember. Igen, hogyne… mondd csak, hogy művészlélek meg érzékenység, na persze... és akkor mi van?! Másokat is érnek hatások! Komolyodjon meg, nőjjön fel, tanulja meg venni az akadályokat! Egyáltalán… milyen akadályról beszélünk itt?! Itt nincs semmiféle tragédia! Itt valami zengő őrület van, amivel egyszerűen nem szabad foglalkozni! Miért, neked nem volt még olyan soha, hogy hallottál valamit a rádióban, és aztán egész nap az visszhangzott a fejedben…? Na ugye, és mégis itt vagy, többé-kevésbé normálisan – cinikus mosoly suhant át az arcán.
– De tényleg… most nem? Mindenkivel előfordul hasonló, mégsem reked meg az élet. Ha monotonul ismétlődik benned, hát majd hallgatsz valami mást, vagy eltereled a figyelmed. Önterápia. Egyszerű józan ész. Ha valami idegesít, túllépsz rajta. Elnyomod, kezeled valahogy – újabb cigarettaszálat húzott elő a dobozból, szertartásosan végigsiklatta ajkai előtt, majd rágyújtott. Sietősen leszívta a füstöt, majd folytatta:
– Ugyan már, az nem problémakezelés… azzal, hogy megszállottan próbálta kiírni magából, a dallam még inkább magába temette. Azáltal, hogy csak ezzel foglalkozott, azt érte el, hogy minden érzékszervére rátelepedett ez a valami. Hagyta magát behálózni. Itt rontotta el, mondom. Nem lehet huzamosan foglalkozni ilyen jelentéktelen dolgokkal! Az emberi lét túlságosan rövid ilyesmikhez. Folyton pörögnek az események, ezernyi új helyzet jön, egyszerűen nem lehet leragadni ostobaságokon! Nem… ne mondd ezt! Nincs olyan, hogy „de hát mindent megtett, és mégsem múlt el”! Ilyen nincs! Ha valami fontos, akkor teszel érte, akkor harcolsz a célig! Egyszerűen feladta. Szerintem nem is akart igazán kitörni belőle. Ezek a művészemberek mind ilyenek. Elringatóznak apróságokban, lebegnek benne, átadják magukat neki, hogy a tapasztalataikat és érzéseiket majd jól felhasználhassák az alkotásaikban. Aztán csodálkoznak, ha az a valami, nevezzük az egyszerűség kedvéért ihletnek most… szóval, ha az ihlet aztán nem hajlanó elillanni, miután kiszipolyozták. Ha már egyszer hagyták magukat átjárni, akkor logikus, hogy megtapad bennük ez-az. Ebben nincs hiba. Erősnek kellett volna lennie, férfinek! Ki kellett volna parancsolnia magából azt a dallamot! – lazított a beszéd indulatától megmerevedett testtartásán, és újra otthonosan elnyúlt a székben. Lábát feltette a szomszédos asztal keresztlécére.
Újabb hangtalan másodpercek következtek. Arckifejezései és mélázó dohányzása emlékezést tükröztek.
– Amúgy meg… nem vádolhatsz ridegséggel. Gimis kora óta ismertem, az első nagy fellépésükön is ott voltam, sőt néha én kísértem be hozzá a rajongóit… ha érted mire gondolok… – jelentőségteljesen elmosolyodott, közben egy megszokott mozdulattal leverte a cigarettáról a hamut.
– A nőknél csak a hangszereit szerette jobban. Szinte abnormális módon vigyázott rájuk. Nehéz elhinni, hogy szétverte őket. Te láttad…? Hú, nem lehetett egyszerű. Egyértelmű, hogy kattant benne valami, és annyi. Azzal annyi volt. Korábban még azt sem nézte jó szemmel, ha külön furgonban vittük utánuk a hangszereket. Nem, ez még a kezdetekkor volt, még a turnébusz előtt. Persze, értem én; többször mondta is, hogy ezek a testrészei. Valamiféle ön-folytatásának érezte a szintit meg a basszust. Ezt még értem; nem mondom, hogy nem furcsállom, de ezt még tudom követni. Csak ez az egész magas nekem egy kicsit. Lehet, hogy túlreagált dolgokat, de kár érte, mert igazán intelligens volt; ezt még én is elismerem – felnevetett, miközben kifújta a kaparó füstöt, majd párszor köhögött tőle. Még mindig mosolyogva elnyomta a csikket, azután megigazította a nyakkendőjét. Fél könyökét újra az asztalra támasztotta, és kezével végigsimított néhányszor a homlokán.
– Nem tudom… biztos voltam benne, hogy egyszer csinál majd valami őrültséget. Annyira el tudott válni a külvilágtól, annyira kisajátította magának időnként a napokat, hogy sejthető volt valami hasonló. Hogy egyszer csak addig érlel magában valamit, amíg az majd fogva tartja. Túlságosan fontos volt számára a magányos alkotás. Mindig egyedül írta a számokat; a többiekkel később csak összepróbálták, és esetleg alakították, dúsították. Szerintem itt is ez a „kisajátítás” volt a baj; az, hogy egyedül vajúdott vele… igen, ők is mondták, hogy képtelen volt koncentrálni az előző albumokra meg bevonni másokat, de jobban is próbálhatta volna! Ez az önérzetes, elkülönülő művészélet jutatta idáig. Most is elzárkózott – hát végül valóban el is szakadt a kinti valóságtól. A saját csapdája… – zsebébe rakta öngyújtóját, és indulni készült. Felvette elegáns ballonkabátját, újra elrendezte nyakkendőjét és világos ingének gallérját, majd kezet nyújtva még hozzá tette:
– Egy dallamért nem érdemes a pokolra szállni. Na persze… művészlélek – villantott újra egy gúnyos mosolyt, azzal öntudatos léptű, távolodó alakját magába szívta a kis kávézó füstös, hangos tere.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése