– Valami. Valami, biztosan egészen mélyről.
A napok óta tartó küzdelem az emlékezésért, a megkönnyebbülést hozó felismerésért mindig a kései órákban vált a legkutatóbbá. Az éjjeli világ nesztelen álma olyan csendes kupolát borított köréje, amiben lehetetlenség volt nem befelé figyelnie. Elcsigázott éberséggel forgolódott gyűrött ágyneműi között, egyre nőtt az álmatlanságban átvergődött órák száma.
– Valami, ami egyelőre még feltáratlan, most jelez. Valami olyan, amiről tudatosan nincs is fogalmam még. Eddig nem is gondoltam, hogy elraktároztam magamban – töprengett, miközben gondterhelt arccal fürkészte a plafon sötétkékre festett egét. Lelke hullámzott, elméje csapongott, mellkasa lázasan emelkedett és süllyedt, izmait időnként öntudatlanul megfeszítette. Vére ütemes robajjal dübörgött füleiben, feje görcsös fájdalma erősödött. Önvizsgálatának és emlékelemzésének egy pontján arckifejezése váratlanul megváltozott. Vonásai egy pillanatra kisimultak, fehér bőre márványszerűvé vált. Hirtelen felült az ágyban, és ideges mozdulattal beletúrt vállig érő, sötét színű hajába. Arcára a beszűrődő fény halvány csíkot metszett, kék szeme felcsillant tőle.
– A sámándal! A sámánszertartásról készült felvétel! Az volt, ami legutóbb annyira megérintett! – visszahanyatlott az ágyba. Újra sötétbe meredő szemei előtt gyors egymásutánban peregtek a képkockák, és egyre erőteljesebben dobogott fel füleiben a dob távoli hangja. Fokozatosan zúgott fel az emlék minden zaja és mozdulata: a burját sámánnő ruháján csilingelő tucatnyi csengő és apró fémtárgy, a madárszárnyat utánzó szalagok lebegése, és a dobolás ütemének magával ragadó ritmikussága. A sámánnő ismeretlen nyelven énekelte az ősi totem vagy segítőszellem hívódalát. A kántálás a rítus során fokozódott, majd a transz elértével mélyült. A nő hangja már nem a sajátja volt. Médiummá válva testét átengedte a megidézettnek, és a segítőszellem énekelt tovább: átadta üzenetét. A dal. Az a dallam, ami összeköti az evilágot az alsó- és felsővilággal. Ami kapocsként szolgál, ami idézés és kinyilatkoztatás egyszerre!
– Amíg néztem a felvételt, küzdenem kellett, igen, küzdeni, harcolni az érzékszervek realitásáért, a helyemért a jelenben; azért, hogy ne ragadjon el engem is a dallam, az ütem, a szakrális tánc forgó szédülete! A tudatommal kellett kapaszkodnom a környezet valóságosságába, a tárgyak kontúrjaiba, hogy a külvilág ne mosódjon el! Igen, az a dal, talán az a dal, az a dal lehet egyedül, ami úgysem „földi”, ami annyira… annyira… jelentőségteljes… az a dallam… az… – és a nyugtalan izgatottság megadta magát a fáradt test alvásigényének.
– Nem. Mégsem egészen az a dallam. Nem tisztán csak az – hozta meg a reggel a csalódott kiábrándulást. A felidézett emlék nem csillapította le mégsem az ideges forrongást; azt, hogy van valami, ami szót kér magának. Szót kér, de egyelőre csak némán kiabál benne. Szavak nélkül ordít, hogy felhívja magára a figyelmet.
Újabb zaklatott napok következtek. Az egyre gyötrelmesebbé váló állapot már kiütközött a legénylakás egyébként is öntörvényű rendjén: mosatlan edények hevertek szerteszét, az üvegasztal áttetsző lapját kiömlött kávé barnás szégyenfoltja csúfította. Elhasznált, szétdobált ruhák jelezték a nyugtalan léptek állomásait. Az ágy önmarcangoló csaták feldúlt színhelyévé vált. Ő ilyen volt, nem tehetett róla: ha igazán foglalkoztatta valami, az a hatalmában kerítette, és akkor nem létezett számára külvilág.
A zenekari próbák kezdetben feszült légkörben zajlottak, mert képtelen volt félretenni a fejében ismétlődő hangsort, nem tudott összpontosítani; folyton a benne elveszett szólamra figyelt – utol akarta érni, meg akarta ragadni. Idővel a próbák így rendre elmaradtak, a már megbeszélt fellépéseket pedig lemondta az együttes többi tagja. Nekik kellett, mert ő nem tett semmit. Semmit, ami kifelé irányuló cselekvés lett volna. Bezárkózott. Önmagába. Csak a tőle elválaszthatatlan szintetizátorral és a négyhúros basszusgitárral osztotta meg egyre kétségbeesettebb állapotát. Barátai és zenésztársai sokáig nem figyeltek fel a hangulatváltozásra, hiszen évtizedek óta ismerték őt: már óvodás kisfiúként is megesett, hogy elhúzódott tőlük, és magányosan, halkan dúdolgatva sétált az udvaron. Művészlélek – mondták jelentőségteljesen későbbi tanárai. Időnként elvonult, kirekesztve minden kötelességet és nyüzsgést. Társai, ahogy mindig, ezúttal is alkotói ihletettségnek gondolták zaklatottságát.
Az igazság az, hogy talán sohasem szerzett ilyen rövid idő alatt ennyi zeneművet, mint most. Sokat írt, de egyiket sem fejezte be. Mert egyik sem az a dallam volt. Egyik sem igazán. Három nap leforgása alatt a helységeket firkált, összegyűrt, néha eltépett kottalapok lepték be. Még három nap telt el, és az asztal lapján, valamint a fal egyes felületein is fekete filctoll nyomai éktelenkedtek: általában öt rángatózó vonal futott, és többé-kevésbé rajtuk elnagyolt kottafejek ültek. A legtöbb jegyzet már nem is hasonlított a megszokott kottajelölésekre: érthetetlen jelekből és szimbólumokból állt; hasonlókból, mint amik a sámánnő dobját ékesítették.
A megszállottságig fokozódó munka nem hozott eredményt; nem szült elégedettséggel szemlélhető alkotást. A napok hetekké folytak, és már nem volt mankó egyik hangszere sem. Immár mástól várta a megváltást: egyik zenészismerősétől elkérte annak Baliról hozott dobját. Kísérletezett, koncentrált, erőltette a benne szüntelenül ismétlődő szólam hallhatóvá formálását, de sikertelenül. Tehetetlen dühében a lakás egy távoli sarkába hajította a kis hangszert. Verejtékező, az indulattól remegő testtel fordult saját húros és billentyűs kincsei felé, baljósan magasodott föléjük.
– A gondolataim a szívem a lelkem az életem amit csak így tudtam mások számára és bebörtönöz önmagamba azt se tudom honnan miért hogyan dolgozzam fel a saját termékem ha ezek az átkozott megnémuló ti képtelenek vagytok lefordítani ami pedig annyira ti utolsó rohadt… – megvadult erővel felkapta a basszusgitárt, és kirobbanó haragjában hozzácsapta a falhoz. A kettéhasadt hangszernyakból kimeredt néhány elpattant húr, mint egy lefejezett test megszakított erei. A szintetizátor tartólábait kirúgta, a hangszer összecsuklott. Ráugrott a hófehér-ébenfekete billentyűkre, amik roppanva törtek meg terhük alatt.
Mire újra leszállt az éjjel, már nem volt mit szétzúzni a lakásban. A földön hevert, és nem lelte önmagát. 27 éve során többnyire a hangszerei jelentették a saját hangját, a zene volt a gondolatfolyama, dallamok az érzései, és kották a legtisztább, legőszintébb szavai. A múltjához nem talált vissza: makacsul zakatolt fejében az űzött dallam, kisajátítva emlékeit, elfedve jelene észlelését. A kezei, a finomvonalú művészkezei vérző sebektől elváltozva remegtek a padlón, viselték a dühkitörés nyomait. Szilánkok borították a földet, az ágyat; mindenhol törmelékek. Ő maga is az. Már nem voltak gondolatai. Talán már énje sem. Valahol felmorzsolódhatott a belső dal szünetmentességében vagy az eszelős pusztítás alatt. Immár nincs semmi más, csak a belülről feszítő dallam.
Körülötte megviselt kottafecnik, elvetélt jegyzetek. Egyik sem képezte le tökéletesen a reménytelenül bezárt szólamot. Meglehet, hogy némelyik a hangsort magát igen, de mindazt, ami belül kavargott, nem volt képes visszaadni.
Talán a semmiből indulva, lassan felépítheti majd önmagát újra. Talán még ebben a szakadatlan zsongásban is folytatódhat valahogyan az élete. Talán.
A napok óta tartó küzdelem az emlékezésért, a megkönnyebbülést hozó felismerésért mindig a kései órákban vált a legkutatóbbá. Az éjjeli világ nesztelen álma olyan csendes kupolát borított köréje, amiben lehetetlenség volt nem befelé figyelnie. Elcsigázott éberséggel forgolódott gyűrött ágyneműi között, egyre nőtt az álmatlanságban átvergődött órák száma.
– Valami, ami egyelőre még feltáratlan, most jelez. Valami olyan, amiről tudatosan nincs is fogalmam még. Eddig nem is gondoltam, hogy elraktároztam magamban – töprengett, miközben gondterhelt arccal fürkészte a plafon sötétkékre festett egét. Lelke hullámzott, elméje csapongott, mellkasa lázasan emelkedett és süllyedt, izmait időnként öntudatlanul megfeszítette. Vére ütemes robajjal dübörgött füleiben, feje görcsös fájdalma erősödött. Önvizsgálatának és emlékelemzésének egy pontján arckifejezése váratlanul megváltozott. Vonásai egy pillanatra kisimultak, fehér bőre márványszerűvé vált. Hirtelen felült az ágyban, és ideges mozdulattal beletúrt vállig érő, sötét színű hajába. Arcára a beszűrődő fény halvány csíkot metszett, kék szeme felcsillant tőle.
– A sámándal! A sámánszertartásról készült felvétel! Az volt, ami legutóbb annyira megérintett! – visszahanyatlott az ágyba. Újra sötétbe meredő szemei előtt gyors egymásutánban peregtek a képkockák, és egyre erőteljesebben dobogott fel füleiben a dob távoli hangja. Fokozatosan zúgott fel az emlék minden zaja és mozdulata: a burját sámánnő ruháján csilingelő tucatnyi csengő és apró fémtárgy, a madárszárnyat utánzó szalagok lebegése, és a dobolás ütemének magával ragadó ritmikussága. A sámánnő ismeretlen nyelven énekelte az ősi totem vagy segítőszellem hívódalát. A kántálás a rítus során fokozódott, majd a transz elértével mélyült. A nő hangja már nem a sajátja volt. Médiummá válva testét átengedte a megidézettnek, és a segítőszellem énekelt tovább: átadta üzenetét. A dal. Az a dallam, ami összeköti az evilágot az alsó- és felsővilággal. Ami kapocsként szolgál, ami idézés és kinyilatkoztatás egyszerre!
– Amíg néztem a felvételt, küzdenem kellett, igen, küzdeni, harcolni az érzékszervek realitásáért, a helyemért a jelenben; azért, hogy ne ragadjon el engem is a dallam, az ütem, a szakrális tánc forgó szédülete! A tudatommal kellett kapaszkodnom a környezet valóságosságába, a tárgyak kontúrjaiba, hogy a külvilág ne mosódjon el! Igen, az a dal, talán az a dal, az a dal lehet egyedül, ami úgysem „földi”, ami annyira… annyira… jelentőségteljes… az a dallam… az… – és a nyugtalan izgatottság megadta magát a fáradt test alvásigényének.
– Nem. Mégsem egészen az a dallam. Nem tisztán csak az – hozta meg a reggel a csalódott kiábrándulást. A felidézett emlék nem csillapította le mégsem az ideges forrongást; azt, hogy van valami, ami szót kér magának. Szót kér, de egyelőre csak némán kiabál benne. Szavak nélkül ordít, hogy felhívja magára a figyelmet.
Újabb zaklatott napok következtek. Az egyre gyötrelmesebbé váló állapot már kiütközött a legénylakás egyébként is öntörvényű rendjén: mosatlan edények hevertek szerteszét, az üvegasztal áttetsző lapját kiömlött kávé barnás szégyenfoltja csúfította. Elhasznált, szétdobált ruhák jelezték a nyugtalan léptek állomásait. Az ágy önmarcangoló csaták feldúlt színhelyévé vált. Ő ilyen volt, nem tehetett róla: ha igazán foglalkoztatta valami, az a hatalmában kerítette, és akkor nem létezett számára külvilág.
A zenekari próbák kezdetben feszült légkörben zajlottak, mert képtelen volt félretenni a fejében ismétlődő hangsort, nem tudott összpontosítani; folyton a benne elveszett szólamra figyelt – utol akarta érni, meg akarta ragadni. Idővel a próbák így rendre elmaradtak, a már megbeszélt fellépéseket pedig lemondta az együttes többi tagja. Nekik kellett, mert ő nem tett semmit. Semmit, ami kifelé irányuló cselekvés lett volna. Bezárkózott. Önmagába. Csak a tőle elválaszthatatlan szintetizátorral és a négyhúros basszusgitárral osztotta meg egyre kétségbeesettebb állapotát. Barátai és zenésztársai sokáig nem figyeltek fel a hangulatváltozásra, hiszen évtizedek óta ismerték őt: már óvodás kisfiúként is megesett, hogy elhúzódott tőlük, és magányosan, halkan dúdolgatva sétált az udvaron. Művészlélek – mondták jelentőségteljesen későbbi tanárai. Időnként elvonult, kirekesztve minden kötelességet és nyüzsgést. Társai, ahogy mindig, ezúttal is alkotói ihletettségnek gondolták zaklatottságát.
Az igazság az, hogy talán sohasem szerzett ilyen rövid idő alatt ennyi zeneművet, mint most. Sokat írt, de egyiket sem fejezte be. Mert egyik sem az a dallam volt. Egyik sem igazán. Három nap leforgása alatt a helységeket firkált, összegyűrt, néha eltépett kottalapok lepték be. Még három nap telt el, és az asztal lapján, valamint a fal egyes felületein is fekete filctoll nyomai éktelenkedtek: általában öt rángatózó vonal futott, és többé-kevésbé rajtuk elnagyolt kottafejek ültek. A legtöbb jegyzet már nem is hasonlított a megszokott kottajelölésekre: érthetetlen jelekből és szimbólumokból állt; hasonlókból, mint amik a sámánnő dobját ékesítették.
A megszállottságig fokozódó munka nem hozott eredményt; nem szült elégedettséggel szemlélhető alkotást. A napok hetekké folytak, és már nem volt mankó egyik hangszere sem. Immár mástól várta a megváltást: egyik zenészismerősétől elkérte annak Baliról hozott dobját. Kísérletezett, koncentrált, erőltette a benne szüntelenül ismétlődő szólam hallhatóvá formálását, de sikertelenül. Tehetetlen dühében a lakás egy távoli sarkába hajította a kis hangszert. Verejtékező, az indulattól remegő testtel fordult saját húros és billentyűs kincsei felé, baljósan magasodott föléjük.
– A gondolataim a szívem a lelkem az életem amit csak így tudtam mások számára és bebörtönöz önmagamba azt se tudom honnan miért hogyan dolgozzam fel a saját termékem ha ezek az átkozott megnémuló ti képtelenek vagytok lefordítani ami pedig annyira ti utolsó rohadt… – megvadult erővel felkapta a basszusgitárt, és kirobbanó haragjában hozzácsapta a falhoz. A kettéhasadt hangszernyakból kimeredt néhány elpattant húr, mint egy lefejezett test megszakított erei. A szintetizátor tartólábait kirúgta, a hangszer összecsuklott. Ráugrott a hófehér-ébenfekete billentyűkre, amik roppanva törtek meg terhük alatt.
Mire újra leszállt az éjjel, már nem volt mit szétzúzni a lakásban. A földön hevert, és nem lelte önmagát. 27 éve során többnyire a hangszerei jelentették a saját hangját, a zene volt a gondolatfolyama, dallamok az érzései, és kották a legtisztább, legőszintébb szavai. A múltjához nem talált vissza: makacsul zakatolt fejében az űzött dallam, kisajátítva emlékeit, elfedve jelene észlelését. A kezei, a finomvonalú művészkezei vérző sebektől elváltozva remegtek a padlón, viselték a dühkitörés nyomait. Szilánkok borították a földet, az ágyat; mindenhol törmelékek. Ő maga is az. Már nem voltak gondolatai. Talán már énje sem. Valahol felmorzsolódhatott a belső dal szünetmentességében vagy az eszelős pusztítás alatt. Immár nincs semmi más, csak a belülről feszítő dallam.
Körülötte megviselt kottafecnik, elvetélt jegyzetek. Egyik sem képezte le tökéletesen a reménytelenül bezárt szólamot. Meglehet, hogy némelyik a hangsort magát igen, de mindazt, ami belül kavargott, nem volt képes visszaadni.
Talán a semmiből indulva, lassan felépítheti majd önmagát újra. Talán még ebben a szakadatlan zsongásban is folytatódhat valahogyan az élete. Talán.
Talán mégsem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése