Dallammánia (tragikus)

Hajnali négykor még mindig ébren feküdt a szétfötört ágyon és kétségbeesetten szorította össze a megduzzadt szemhéjait. Ez már a második éjjel volt, amikor nem tudott aludni. Egy dallam kísértette, nem is akármilyen! Ez a dallam rövid volt és folytonosan ismételte önmagát, ezzel olyan érzést keltve szegény Andreában, mintha megőrült volna. A legijesztőbb az volt, hogy a lány még nem is hallotta ezt a dallamot és fogalma sem volt honnan került elő. Leginkább egy choriambusra emlékeztetett egy furcsa szólamban, ami lassan minden gondolatába beleitta magát. Minél inkább tagadta, annál inkább erősödött, mintha csak a felé irányuló gyűlölet táplálná. Ott volt a falon, rámászott a képekre és megváltoztatta a feliratokat perverz szándékának megfelelően.
Három napja még nem sok jele volt ennek. Három napja vígan kávézgatva a marketing osztály teakonyhájában még minden olyan tiszta volt. Munka közben is inkább a Lambadát dobolgatta ceruzájával. Három napja még örömmel tekintett a bizalomteljes jövőre; arra, hogy vajon Kriszti és Timi megszervezték-e már a hétvégi bulit és hogy viheti-e pezsgőt, hogy lesz-e ok az ünneplésre. Három napja voltak gondolatok melyek foglalkoztatták és amelyeken eltűnődött, de nem ugyanazzal kelt, mint amivel feküdt. Három napja milyen vicces volt, amikor Miki a könyvelésről hanyatt vágódott a folyosó közepén egy vízfolton és csak kinevették. Akkor senki sem próbálta görcsösen ritmusba kalitkázni és egy dallamos hullámvasútra kényszeríteni az eseményeket. De az három napja volt.
Ötkor eleredt az eső. Andi felkelt és az ablakhoz ment. Általában szerette az esőt, hallgatni, ahogy kopog a párkányon, érezni azt a kellemes, telt illatot, melyet a megkönnyebülő föld lehelt ki magából. Majd villamlott. Meglepődött, nem gondolta, hogy ennyire komoly lesz. Ami pedig még rosszabb, megfogalmazódott benne a gondolat és a démoni kórus már zengte is a "Hú egy villám" című dalát. A többi már szinte magától folyt utánna: a kánon zúgása "Hull az eső", majd a kicsit mélyebb háttérkórus "Lengnek a fák". Már szorította is kezét a fülére és elfordult az ablaktól összeszorított szemekkel, mintha ezen érzékszerveinek likvidálásával kizárhatná a "hangosodó éji zenét". Tulajdonképpen tényleg egyre hangosabban dübörgött fejében és egyre több teret követelt magának a gondolatai között.
Ez mind két napja kezdődhetett. Éppen hazafelé tartott az anyjától egy buszon, amikor az egyik megálló előtt egy gimnazista korú lány ingnyakon ragadta barátját és elindult az ajtó felé, miközben azt mondta "Jer babukám". Nem tudni a dallam akkor már ment-e a fejében, de feltűnt neki a ritmus. Akkor csupán egy kurta mosollyal megjegyezte magában hogy "úgy tűnik megint trendi a retró". Két nappal ezelőttről még csak egy pár taktusra emlékszik. De egyre gyakoriabbak lettek, bár akkor még enyhén szórakoztató módon: emlékszik, ahogy fürkészte a párásodó ablakon keresztül ahogy a "Réti madár Felfele száll". Két nappal ezelőtt lelkendezett neki a telefonba Kriszti, hogy megcsinálta és hogy négy nap múlva buli lesz. Hát igen "Krisztina nyert". Utólag már ez is gúnyosnak tűnik számára, de két nappal ezelőtt még örvendezve fütyörészett hazafele ezzel a fémondattal a fejében.
Már szédült. A világ körülötte elmosódott és hullámzó volt. Ezt nagyrészt a több, mint hetven óra folyamatos ébrenlétnek tudhatta be, de az sem segített, hogy ezt az időt folyamatos szenvedésben töltötte. Bolyongott egy ideig körbe-körbe a lakásban ebben a delíriumban: megmosta az arcát, ivott egy pohár ásványvizet, bekapcsolta a TVt -- majd azonnal ki is kapcsolta mikor rájött, hogy az potenciális veszélyforrás. Leült a karosszékbe és maga elé bámult meredten. Már a szőnyeg mintája is, már az is kezdi. Miért? Ez hogy lehet? Mi ez?
Emlékszik, hogy tegnap pont ezekre a kérdésekre kereste egyre kétségbeesetebben a választ. Tegnap már tudta, hogy fogytán az ideje, mert ha a folyamat, ami megindult továbbra is így halad tovább, lassan már nem fog tudni racionálisan gondolkodni vagy cselekedni. Igyekezett nem pánikba esni. Ighyekezett még akkor sem pánikba esni, amikor Dr. Dittert elkerekedett szemmel és gyermeki ártatlansággal hallgatta és amikor még ő is csak a vállát vonogatta, hogy ilyen nincs, erről még ő sem hallott. Tegnap kipróbálta a "dallaműzőt", ez volt Dittert egyetlen ötlete krónikusan visszatérő dallamokra: csak jó hangosan dúdold amíg csak tudod. Hát igen, az úgy nevezett "dallamviszketést" így kell "megvakarni", de ez kegyetlenül kevés volt neki. Tegnap már munkába sem ment, ma sem fog.
A Lambada megszólalt. Kivételesen nem Andi fejében, ez volt a csengőhangja. Anya hív. Érdeklődik, hogy már jobban van-e és ő szinte önkéntelenül vágja rá "Semmi se fáj" ugyanazzal a dallammal. Ez kissé aggasztja, de főleg irritálja a kedves anyukát, aki felszólítja, hogy beszéljen normálisan, mire ő csak annyit mond "Jó, anyukám". Megkérdezi, hogy munkába fog-e menni, Andi pedig csak dúdolgat tovább "Senki se vár". Mivel ez a folytonos dalolászás már nagyon idegesítette szegény, öreg asszonyt már csak annyit ugatott a kagylóba, hogy majd hívja, ha tud normálisan beszélni. Hívás vége 0:56. Pontos idő 7:34. Szemei már üvegesen bámulták a kijelzőt, amikor hirtelen felindulásból felvette kabátját. A telefon ismét csörgött: Timi hív. Kíváncsi, hogy ma fog-e jönni. Andi kinyitja az ajtót és elénekli ugyanazt, mint az anyjának. Timi gyanakodik, hogy ez még mindig az a dallamos dolog-e és hogy jól érzi-e magát. Andi, mint egy kötélen rángatott rongybaba botladozik lefele a lépcsőn és kristályszoprán hangján válaszol "Semmi se fáj". Timi már nagyon aggódik és sok kérdés tenne fel, de a telefon nagyot koppan az utolsó lépcsőfordulóban. Andi dalolászva továbblibben, már nem is hallva a hátborzongató sikolyt a telefonból, amely az ő nevét hívja.
A hajába markol és őrülten pörög az utcán, több embernek nekifutva. "Pokoli bűz - Kénkövecses - Gennye között - Érlelődött - Démoni zaj!!!" kiáltja, majd egy dudaszó szakítja meg. Egy hosszú, folyamatosan mélyülő sikítás és a többi néma csend.