Egy megkésett légy

A légy

„A kandallóban vígan pattogott a tűz forró melegséggel töltve el a langyos szobát. David most hirtelen megfordult, és néhány bizonytalan lépést tett a lány felé. Kérdően tekintett rá. A lány ekkorra már felbátorodott és….”
Leó ekkor zümmögést hallott a hűtőszekrény irányából, így bosszúsan letette a könyvet.. Óvatosan odalépett, de persze mire odaért, a hang elnémult. Na sebaj, gondolta, a dög remélhetőleg megunta a zümmögést. Leó visszaült az asztalhoz és újra belemerült a könyvbe.
„A lány ekkorra már felbátorodott és kihívóan viszonozta a férfi félszeg pillantását. Jobb mutatóujját finoman végighúzta az ódon kredencen, egyre közelebb és közelebb kerülve Davidhez. A következő pillanatban azonban…”
A légy megint rázendített. Leó földhöz csapta a könyvet és megpróbált rájönni, merről jön a hang. Az ajtófélfán találta meg az állatot; hozta is a légycsapót ízibe. Ideges volt, mert a konyha volt a kedvenc olvasóhelye, lévén ez a legnaposabb és leghűvösebb helyiség az albérletben. Egy óra múlva viszont már hazajönnek a lakótársak, és nem akarta, hogy meglássák, Romanat olvas. A légycsapó azonban túl lomha eszköznek bizonyult. Hozta a sprayt, de attól csak jobban felélénkült a szárnyas. Ekkor megpróbálta a légycsapó segítségével az ajtón vagy az ablakon kihessegetni. De úgy látszik a légynek is tetszett a konyha légköre, nem akart elmenni. David eddig is igencsak kívánkozott a könyv főhősnőjének karjaiba, de most még ennél is jobban vágyott a „forró melegséggel” telített szobába; ott ugyanis – gondolta ő naivan – bármelyik légy megdöglene a hőségtől.
Leónak nagyon érzékenyek voltak az idegei – kiskorában véletlenül legurult a pincelépcsőn – és képtelen volt még a legkisebb, legfinomabb zaj mellett is olvasni.
- Azt hiszem, ez a légy Isten büntetése, amiért ponyvát olvasok. Most mindenesetre én húztam a rövidebbet: a Mindenható (és persze megboldogult értelmiségi szüleim) akarata fog teljesülni. Míg itt van a légy, addig kénytelen leszek letenni a ponyváról.
Leónak – gyenge idegek ide vagy oda – nem volt szokása csak úgy annyiban hagyni a dolgokat:
- Csak kell valami célja legyen a légynek, ha már a Jóisten (vagy az értelmiségi szüleim) ideküldték* – okoskodott. Visszaült a korábbi helyére, de ezúttal nem a könyvet bújta, hanem elmélkedni kezdett a légy dilemmán. Volt stílusérzéke, meglehetősen olvasott is volt, ezért a következő módon adott hangot gondolatainak:
- Gondolj, gondolj – és az öklét erőteljesen ütögette a fejéhez. – Mi lehet Isten célja a léggyel, illetve ezzel a bizonyos léggyel itt a konyhában? Mert célja az biztos van, ez a légy ugyanis gyanúsan sokáig tartózkodik ebben a konyhában. Jó pár léggyel meggyűlt már itt a bajom, a többiek mind rövidebb időn belül leléptek. Nos, kétféle célja lehet a Magasságosnak. Az egyik vallási indíttatású, vagyis a legyet a mennyből küldte, mint egyfajta modern Jézus Krisztust, aki meg akarja váltani a világot (illetve egyelőre csak a konyhát és engem). Hm. Nem is rossz, elvégre ezredfordulót írunk, épp itt az ideje rendet tenni ebben az országban (hát még ebben a konyhában). Másik cél: Isten üzenni akar, hogy annyi év „kutyarabság” után legyen inkább a légy az ember háziállata. Elvégre van benne ráció. A kutya nagyobb teste és mozgásigénye miatt szenved a kis lakásokban, sokat fogyaszt, igényli az ingerdús környezetet és a törődést (naponta legalább kétszer kell sétálni vinni) és nehéz tisztán tartani. A légy ezzel szemben nagyon jól megvan magában, nem kell tisztítani, kis helyen elfér és morzsákon is elél. Na és milyen ragaszkodó típus! Egyszerű és zseniális érvelés, gratulálok Leó. Furcsa, hogy ez eddig nem jutott eszedbe. Na de pont egyszerűségében rejlik zsenialitása. Emberek milliói mennek el a legyek mellett anélkül, hogy felfigyelnének erényeikre!
Leó szeretett elmélkedni, de nagyon jól tudta, hogy ez önmagában még semmire sem elég. A lányoknál aztán meg végképp nem tud gondolatokkal bevágódni.
- Pénz nélkül nincs sem nő, sem Romana! – kiáltott fel Leó, aki már korábban irigyelte J.K. Rowlingot, hogy befutott a könyvpiacon a Harry Potterrel. Most reményt látott, hogy ő is sikerre viszi gondolatait.
Mivel szeretett biztosra menni, elhatározta, hogy rögtön két könyvet ír. Az egyik a vallásos közönséget fogja célozni, címe „A légy szeret téged” lesz, a másik az állatbarátokhoz fog szólni. Leó gyorsan határozó természet volt; laptopot ragadott, megnyitotta a Wordot, és rögtön fel is írta:

A légy

* ideküldte?

Minden érdekeltnek és érdeklődőnek

Tisztelt Hallgatók!

Először is nyugtázom Iliásics László kollégánk nyilvánosságra hozott műveinek hirtelen megszaporodását. Iparkodom elolvasni (s valami módon értékelni) őket.

Ma, 2008. április 23-án öten jöttek órára. Ők jártak rosszabbul, házi feladatot kaptak. A többiek felmentve. Továbbra is.

Üdvözlet
Bárdos László

Dallammánia (tragikus)

Hajnali négykor még mindig ébren feküdt a szétfötört ágyon és kétségbeesetten szorította össze a megduzzadt szemhéjait. Ez már a második éjjel volt, amikor nem tudott aludni. Egy dallam kísértette, nem is akármilyen! Ez a dallam rövid volt és folytonosan ismételte önmagát, ezzel olyan érzést keltve szegény Andreában, mintha megőrült volna. A legijesztőbb az volt, hogy a lány még nem is hallotta ezt a dallamot és fogalma sem volt honnan került elő. Leginkább egy choriambusra emlékeztetett egy furcsa szólamban, ami lassan minden gondolatába beleitta magát. Minél inkább tagadta, annál inkább erősödött, mintha csak a felé irányuló gyűlölet táplálná. Ott volt a falon, rámászott a képekre és megváltoztatta a feliratokat perverz szándékának megfelelően.
Három napja még nem sok jele volt ennek. Három napja vígan kávézgatva a marketing osztály teakonyhájában még minden olyan tiszta volt. Munka közben is inkább a Lambadát dobolgatta ceruzájával. Három napja még örömmel tekintett a bizalomteljes jövőre; arra, hogy vajon Kriszti és Timi megszervezték-e már a hétvégi bulit és hogy viheti-e pezsgőt, hogy lesz-e ok az ünneplésre. Három napja voltak gondolatok melyek foglalkoztatták és amelyeken eltűnődött, de nem ugyanazzal kelt, mint amivel feküdt. Három napja milyen vicces volt, amikor Miki a könyvelésről hanyatt vágódott a folyosó közepén egy vízfolton és csak kinevették. Akkor senki sem próbálta görcsösen ritmusba kalitkázni és egy dallamos hullámvasútra kényszeríteni az eseményeket. De az három napja volt.
Ötkor eleredt az eső. Andi felkelt és az ablakhoz ment. Általában szerette az esőt, hallgatni, ahogy kopog a párkányon, érezni azt a kellemes, telt illatot, melyet a megkönnyebülő föld lehelt ki magából. Majd villamlott. Meglepődött, nem gondolta, hogy ennyire komoly lesz. Ami pedig még rosszabb, megfogalmazódott benne a gondolat és a démoni kórus már zengte is a "Hú egy villám" című dalát. A többi már szinte magától folyt utánna: a kánon zúgása "Hull az eső", majd a kicsit mélyebb háttérkórus "Lengnek a fák". Már szorította is kezét a fülére és elfordult az ablaktól összeszorított szemekkel, mintha ezen érzékszerveinek likvidálásával kizárhatná a "hangosodó éji zenét". Tulajdonképpen tényleg egyre hangosabban dübörgött fejében és egyre több teret követelt magának a gondolatai között.
Ez mind két napja kezdődhetett. Éppen hazafelé tartott az anyjától egy buszon, amikor az egyik megálló előtt egy gimnazista korú lány ingnyakon ragadta barátját és elindult az ajtó felé, miközben azt mondta "Jer babukám". Nem tudni a dallam akkor már ment-e a fejében, de feltűnt neki a ritmus. Akkor csupán egy kurta mosollyal megjegyezte magában hogy "úgy tűnik megint trendi a retró". Két nappal ezelőttről még csak egy pár taktusra emlékszik. De egyre gyakoriabbak lettek, bár akkor még enyhén szórakoztató módon: emlékszik, ahogy fürkészte a párásodó ablakon keresztül ahogy a "Réti madár Felfele száll". Két nappal ezelőtt lelkendezett neki a telefonba Kriszti, hogy megcsinálta és hogy négy nap múlva buli lesz. Hát igen "Krisztina nyert". Utólag már ez is gúnyosnak tűnik számára, de két nappal ezelőtt még örvendezve fütyörészett hazafele ezzel a fémondattal a fejében.
Már szédült. A világ körülötte elmosódott és hullámzó volt. Ezt nagyrészt a több, mint hetven óra folyamatos ébrenlétnek tudhatta be, de az sem segített, hogy ezt az időt folyamatos szenvedésben töltötte. Bolyongott egy ideig körbe-körbe a lakásban ebben a delíriumban: megmosta az arcát, ivott egy pohár ásványvizet, bekapcsolta a TVt -- majd azonnal ki is kapcsolta mikor rájött, hogy az potenciális veszélyforrás. Leült a karosszékbe és maga elé bámult meredten. Már a szőnyeg mintája is, már az is kezdi. Miért? Ez hogy lehet? Mi ez?
Emlékszik, hogy tegnap pont ezekre a kérdésekre kereste egyre kétségbeesetebben a választ. Tegnap már tudta, hogy fogytán az ideje, mert ha a folyamat, ami megindult továbbra is így halad tovább, lassan már nem fog tudni racionálisan gondolkodni vagy cselekedni. Igyekezett nem pánikba esni. Ighyekezett még akkor sem pánikba esni, amikor Dr. Dittert elkerekedett szemmel és gyermeki ártatlansággal hallgatta és amikor még ő is csak a vállát vonogatta, hogy ilyen nincs, erről még ő sem hallott. Tegnap kipróbálta a "dallaműzőt", ez volt Dittert egyetlen ötlete krónikusan visszatérő dallamokra: csak jó hangosan dúdold amíg csak tudod. Hát igen, az úgy nevezett "dallamviszketést" így kell "megvakarni", de ez kegyetlenül kevés volt neki. Tegnap már munkába sem ment, ma sem fog.
A Lambada megszólalt. Kivételesen nem Andi fejében, ez volt a csengőhangja. Anya hív. Érdeklődik, hogy már jobban van-e és ő szinte önkéntelenül vágja rá "Semmi se fáj" ugyanazzal a dallammal. Ez kissé aggasztja, de főleg irritálja a kedves anyukát, aki felszólítja, hogy beszéljen normálisan, mire ő csak annyit mond "Jó, anyukám". Megkérdezi, hogy munkába fog-e menni, Andi pedig csak dúdolgat tovább "Senki se vár". Mivel ez a folytonos dalolászás már nagyon idegesítette szegény, öreg asszonyt már csak annyit ugatott a kagylóba, hogy majd hívja, ha tud normálisan beszélni. Hívás vége 0:56. Pontos idő 7:34. Szemei már üvegesen bámulták a kijelzőt, amikor hirtelen felindulásból felvette kabátját. A telefon ismét csörgött: Timi hív. Kíváncsi, hogy ma fog-e jönni. Andi kinyitja az ajtót és elénekli ugyanazt, mint az anyjának. Timi gyanakodik, hogy ez még mindig az a dallamos dolog-e és hogy jól érzi-e magát. Andi, mint egy kötélen rángatott rongybaba botladozik lefele a lépcsőn és kristályszoprán hangján válaszol "Semmi se fáj". Timi már nagyon aggódik és sok kérdés tenne fel, de a telefon nagyot koppan az utolsó lépcsőfordulóban. Andi dalolászva továbblibben, már nem is hallva a hátborzongató sikolyt a telefonból, amely az ő nevét hívja.
A hajába markol és őrülten pörög az utcán, több embernek nekifutva. "Pokoli bűz - Kénkövecses - Gennye között - Érlelődött - Démoni zaj!!!" kiáltja, majd egy dudaszó szakítja meg. Egy hosszú, folyamatosan mélyülő sikítás és a többi néma csend.

Dallammánia (irónikus-szerű)

Sokszor lehet azt hallani, hogy egy okos ember egy bizonyos helyzetben ezt vagy azt csinálná. Furcsa módon nem nagyon látni ezeket a bizonyos "okos embereket". Mindig csak a néhány egyzserű közember blőd megnyilvánulásaira idéződnek képzeletünkbe és gondolataink tovaszárnyalásával meg is szűnik létük síkja. A mi emberünk, Szabó József (aka. "Jocó"), rengetegszer adott okot környezetének, hogy felidézze az "okos emebereket". Kezdjük például legnagyobb gyengéjével: Jocó egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből egy dallamot, ha meghallotta és nagyon nem tetszett neki. Namost egy okos ember hasonló helyzetben nyilván nem egy rádiós ébresztőórával keltetné magát.
Jocót azon a bizonyos szerda reggelen is a Radio Fun (93.5) zenéje ébresztette. Erről a csatornáról köztudott, hogy unásig ismételnek valamit, ami "trendi", azonban ritkán törődnek a mögöttes művészi értékkel. Szerdán fél nyolckor épp egy bizonyos "Andrew az Arc" művésznevű fiatalember fejezte be Diana Diva legújabb (addigra bizton legalább két hetes) slágerének, a "Pumpáld Baby"-nek a felkonferálását. A dal szövegileg a dadaizmus irányvonalát követte, a kísérőzene pedig valahol Richard Strauss és a Boney M között volt. Jocónk, lassan felfele jövet az alfa állapotból sikeresen beleégette a legjellemzőbb taktusokat a szürkeállományába és mire észrevette, hogy a dal melyet hallgat förtelmes, már vége is volt. Jocó nehezen kelt fel, ezért a rádiós ébresztőórát a szoba túlsó végébe tette, gondolván, hogy a reggeli "séta" majd segít. Ezzel természetesen elérte, hogy öt-tíz perccel tovább hallgathatta a Radio Fun-t, mire elfetrengte a Hattyú Halálát visszafele és végre fel bírt kelni.
A zuhany alat még minden nyugodtnak tűnt és még borotválkozás közben sem volt különösebb jele annak, hogy Jocót megfertőzte volna a rádióban hallott muzsika. Azonban a tápértéktől mentes reggeli elfogyasztása közben már dobolgatott az asztalon és sejthető volt, hogy tudatalattijából lassan emelkedik a démoni visszhang. Ő még nem tudta, sőt még egészen eredetinek is gondolta a váltakozó daktilusok és trocheusok sorát, nem is sejtve, hogy ez valójában a "Testem a régi / Pumpáljad bébi" kissé megmunkáltabb verziója (ugyanis dal tényleges ritmusa ezt a sémát nem követte).
Miközben összekészítette dolgait önkénytelenül mozgásba kezdett a csípője -- bár ezt ő nem vette észre -- majd fütyülgetni kezdett. Jocó védelmére legyen mondva, hogy valószínűleg ő teljesen más világban élt és általában fel sem tűnt neki, hogy nőies vonaglásával és hamiskás, azonban hangos füttyszavával esetleg zavarhatja a környezetét, illetve hülyét csinálhat magából. Akkor -- szemtanúk híjján -- ez nem keltett közbotrányt és szerencsére, amint befejezte a pakolást, abba is maradt a performansz.
Eszében a teganap esti időjárás jelentés apokaliptikus előlrejelzésével előkeresgette esernyőjét a beépített szekrényből, majd órájára pillantva rájött, hogy (szavaival élve) "remek időt futott" aznap reggel is. Bekulcsolta az ajtót, majd fütyörészve lesietett a negyedikről. Útközben összefutott a vásárlásból épp visszatért, szabadnapos Jenei Károllyal ("Karesz/KariKirály"), aki rettenetesen jót vidult azon, hogy Jocó mennyire "gagyi" dallamot dúdolgat már megint. Jocó nem tudta mire vélni Karesz hirtelen jött jókedvét és kissé visszafogottan köszönt neki. Kezet ráztak, majd Karesz folytatta útját jó hangosan dudolgatva a démoni dallamot. Jocó számára ekkorra vált világossá, hogy (Karesz szavait idézve) "már megint kezdi". Gyorsan magába szállt és komolyan eltöprengett, hogy mit tehetne -- ez szokása volt és annak ellenére, hogy még soha sem talált ki semmi érdemlegeset megismételte minden egyes alkalommal. Ezen a derűs szerdai napon is csak arra jutott, hogy megpróbálja visszafojtani és minél erősebben másra gondolni. Szinte nyilvánvaló, hogy ezen módszer hatására perceken belül előjött a rettegett dallam, azonban ez most neki is feltűnt. Visszanyomta. Előjött. Ment ez így egy párszor, mire lassan összeomló idegrendszere utolsó segélykérése hatására el kezdte ütni a fejét. Ezt a szintén a buszmegállóban várakozó hetvenöt éves, nyugdíjas özv. Ferbák Györgyné (szül. Harangos Mária) és hat éves unokája igencsak különös tekintettel kísérték. Mindhármuk megkönnyebbülésére megérkezett a várva-várt 823E-654X villamospótló-pótló.
A buszon a tortúra fokozódott és Jocó nem volt képes kiverni a dalt a fejéből. Mostanra már kristálytiszta volt előtte a szöveg is és gyorsan, de biztosan pörgette önkénytelenül magában. A tizenkettedik megálló után letépte láncait egy megvadult szólam és kibukott belőle. Ismét eszünkbe juthatnak azok a bizonyos "okos emberek", amikor magunk elé képzeljük a megzavarodott Jocó és az elkerekedett szemű biztonságiőr, Grozdics Lajos ("Pitbull") tekintet váltását, amit a "Légy az enyém, de most" kiáltás okozott. A középmagas, ámde rendkívül jó testfelépítésű úriember nem örült Jocó szerenádjának, nem csak tartalma miatt, hanem az sem volt ínyére való, hogy ezt tíz centiméterről ordította Jocó a fülébe. Egy egyszerű bocsánatkérés valószínűleg megoldotta volna a dolgot, viszont Jocó szíve hevesebben vert, ami lassan teret engedett a dalnak és remegő ajkairől emelkedő "Bocs, bocs, bocs" frázist egyből követte a dal egyik remekbeszabott része a "Bocsánat, de kívánom a szádat". Erre Pitbull bal szeme sarka rángani kezdett -- valószínűleg nem gondolta a buszt megfelelő méduimnak lappangó homoszexualításának világra hozására. Jocó védekező poziciót akart volna felvenni, azonban sikerült ezzel a mozdulattal irtózatosan megütni Pitbull lába közét esernyőjével.
Az ütés nem volt elég lendületes Pitbull harcképtelenné tételéhez, azonban elég erős volt ahhoz, hogy kiszabadítsa a benne szunnyadó szörnyet. Jocó helyzete nem volt épp rózsás. A helyzetén nem sokat javított, hogy a körülöttük lévő emberek fennhangon kiröhögték őket. Pitbull lendületet vett, majd Jocó feje keményet koppant a kapaszkodóba. Kártyavárként omlott össze. Elborította a vér.
De a dallam még a balesetin is csak zengett a fejében.

Emlékezés

Emlékezés, felejteni, memória

Amikor a Sas-hegyen tépi a kabátom az őszi szél, eszembe jut az a kopasz perbáli hegy. A ragyogó napsütés, a tiszta égbolt és a fű illata. Igen, mivel rémlik a fű illata milyen különös: édeskés, mégis markánsan telt, nem olyan mint a sima dohányé.
Milyen vakítóan volt kék az égbolt aznap. Hogy hullámzottak lent a búzatáblák és hogy szállította az őket is mozgató erő a piruló hagyma illatát. A forró légtömeg, a hagyma és a fű illata. Kár hogy olyan sok volt a pók. (Honnan jutott eszembe a citrom illat?)
Régen volt nyár. Tudom, hogy egyszer megadja magát ez a fagyos szél, szétfoszlanak a zúzmarás pajzsok az égen és elönt mindent a napsütés. Újra zöld lesz ez a halottbarna erdő és szikráznak majd az autók, ahogy haladnak az árral a BAH csomópont felé. Nem marja majd a bőröm a démoni süvöltés és a vakító fény csal csak könnyet a szemembe.
Még a vérem is lasabban folyik ilyenkor. Állok a peremen, készülök a sötétre, amely hónapokig fog tartani. Sár és latyak, fagy és köd. Gözmozdonyként söprögető emberek és megfagyott kutyák. Kezek, melyek ügyetlenül fognak nehéz könyveket. (Ez hogy jön ide?)
Lesütve szemem bámulom a mélységet, lassan le is csukom. Számomra már üres a világ: sötét, hideg és hangosan süvít. De tavasszal eljön a megváltás! „Vedd e testet a hús vétkéért” – szól egy középkori moralitás egy sora. (Fura dolgok ugranak be.)
Felpattanó szemhéjjal bámulom a közelgő szürkeséget. Lassan sötétedik. Az év ezen szakában olyan, mintha a nap fel sem kelt volna: nincs napnyugta, csak szürkület. Megfordulva látom, hogy ott már sötét van…nekem meg elegem.
Nem fogsz letörni, mert még ha a sötétben bolyongok is tudom, érzem, hogy várnak rám a távoli arany dombok – melyeket megnyerek. (De különös szó…miért ez jött a számra?) Várni fog a gyengéd meleg, a vakító kék égbolt, a lengedező mezők és a fű illata.

A Légy jó, mindhalálig

A naplemente aranyba borította az ibizai tengerpartot. A trópusi szél kísértően hordta körbe a frissen sült steak illatát. Épp a tájhoz passzoló sárga Lamborghinimhez igyekeztem, vígan lóbálva a slusszkulcsot, mikor elém lépett egy telt ajkú, mosolygós pincérlány. Nem, négy pohár koktél épp elég volt…majd este találkozunk. Bestiális ordítással kel életre a 300 darab olasz telivér, majd egy hatalmas pofonra ébredek.
Csipás szemhéjaim lassan szakadnak ketté. Csíkosra feküdt kézfejem (meglehetősen közeli) látványa tudatja lassan eszmélő elmémmel, hogy orrba vágtam magam. Legalább nem véres. A reluxa falra vetett okkersárga csíkjai fájóan idézik fel az elpusztított tengerpartot. Ezért valaki megfizet – rajtam kívül.
Idegesítően éles duruzsolásra leszek figyelmes. Ez egy rovar…vagy bogár. Ja nem, mert minden bogár – ez most kit érdekel?! Lényeg, hogy megfizetsz az álmaim lerombolásáért te…te…álom-hitler! Miközben könnyes szemeim a célpontot keresik, ármányos elmém az eszközöket latolgatja (lüktető orromra jelenleg senki sem figyel).
A célpont bemérve: carnivoris idegesitus, köznapi nevén hülye légy (igen, te). Légycsapó sehol, karddal nem fogok nekiesni, mert nincs pénzem új lámpára (csicska szitakötő jól megtanulta!). Szinte hallom ahogy szűkül a pupillám, miközben éled ragadozói ösztönöm.
Aztán beugrik! Mint amikor kisül egy izzó, oly hirtelen jön az ötlet és pont oly sötét lesz lelkem utána. Igen, már nyúlok is a Chemodeath 3000 flakonért: 50 % folyékony halál, 50 % citrus aroma (napfénytől és gyerekektől óvni).
Mióta megvettem, pontosan 5 napja – két nappal az ominózus szitakötő ügy után, a boltba, ahol épp a lámpák voltak leértékelve – ez a biológia fegyver már két büdösbogár és egy kaptárnyi kecskedarázs szánalmas létére tett pontot.
Célratart, kiold, sziszeg. Halálos pontosság, halálos dózis, mehet a Mozart Requiem! A légy légyhez méltó halk puffanással érkezik a padlóra. Nem volt szép élete, nem volt szép halála…és valljuk be, nem volt valami szép.
Bekapcsolom a TV-t. A National Entographic-en épp a pókokról megy valami, de én gyűlölöm a pókokat, inkább nézek egy kisfilmet a National Historygraphic-en a conquistadorok életéről. De rohadt büdös citrom szag van.

Vidám dallam

A reggel ragyogóan indult: a napfény megcsillant a tükrön, miközben János borotválkozott. Miután befejezte, gondosan helyére tette a villanyborotva alkatrészeit. Közben valami kis dallamot fütyörészett, oda sem figyelve. Csak akkor hagyta abba, amikor megfőtt a kávé, és leült reggelizni.
De a jókedv vele tartott ezen a tavaszi reggelen: beburkolta, mint valami ballonkabát. Fütyörészett hát tovább. Fütyült, amíg az autóját vezette, fütyült a liftben, ami fölvitte az irodájába. Egészen addig fütyült, amíg be nem lépett az az ajtón, és csak addig hagyta abba, míg viszonozta titkárnője köszönését.
A délelőtt mindenféle szerződések átnézésével telt. Istvánnal, egyik üzleti partnerével fél egyre beszéltek meg közös ebédet. Utána pedig együtt kimennek ellenőrizni, hogy áll az építkezés. Persze rátelefonált az építkezésvezetőre, hogy ma délután várható, úgyhogy valószínűleg most egészen jól halad minden. Igen, minden egészen jól halad. Ő is jól halad Icával...
Az étterembe érkezve látta, hogy István már vár rá. Amikor üdvözlésre nyújtotta a kezét, akkor vette észre, hogy már megint – ki tudja mióta – fütyörészik.
– Szervusz Istvánom!
– Szervusz. Látom, majd kicsattansz az életkedvtől. Mi volt ez, amit fütyültél?
János egy pillanatra meghökkent. Már-már azt válaszolta, hogy semmi, de közben érezte, hogy ez nem igaz. Nem összevissza fütyült, de csak most tudatosította magában, hogy ugyanazt az egyszerű dallamot fütyüli újra és újra.
– Nem tudom – felelte egy kissé összezavarodva. – Miért, fontos?
– Á, dehogy. Csak mert olyan ismerős volt... Biztos valami új sláger.
– Az lesz. – Ahogy ezt mondta, már érezte, hogy halványan és homályosan szavak is kapcsolódnak a dallamhoz. Mint a szomszéd szobából áthallatszó vitatkozás: az ember nem érti a szavakat, csak azt hallja, hogy emberi beszéd.
Az éttermet István választotta, és János szerint nem volt valami jó ötlet. Igaz, a konyha egész jó volt, a kiszolgálás is tűrhető. Csak az az unatkozó pultosnő ne lett volna, aki azzal próbálta elűzni az unalmat, hogy a sarokban harsogó tévén egyfolytában egy dél-amerikai szappanoperát bámult. János próbált nem odafigyelni, de a készülék éppen a szeme sarkából látszott: a szüntelen villódzás újra és újra magához vonta a tekintetét.
Fizetés után éppen felálltak, amikor János újra önkéntelenül a sarokba kapta a fejét. Először nem is tudta, pontosan miért, de aztán rájött.
– Ez az! – érezte, hogy ezt hangosabban mondta a kelleténél. Halkabbra vette a hangját. – A dallam. Ezt fütyülöm reggel óta.
– Mindegyik táblában egy jó pohár tej van! – harsogták a reklámgyerekek a reklámdalocskában. Jánost egy kicsit meglepte, hogy ennek az ostobaságnak a dallama ennyire megragadt benne. Azt se tudta, mi lehet ez a reklám.
A kocsiban erőlködve próbálta kiűzni a fejéből a dallamot. Illetve most már versikét. Nem sok sikerrel járt, de nem lepődött meg ezen. Minél erősebben próbál az ember nem gondolni valamire, annál inkább ott zsong a fejében. Vajon mi a csudáról szólhat az a reklám, hogy így megjegyezte?
Az építésvezető kijött elé a kapuba úgy fogadta őket. Amint beléptek a telekre, János már tudta, jó ötlet volt tegnapelőtt szólni, hogy ma kijön. A munkálatok mintha varázsütésre felgyorsultak volna a múlt hét óta. Már a hőszigetelés felrakásánál tartottak.
Ahogy nézte a munkásokat, János szája önkéntelenül is megint füttyre állt. Jól haladnak, időre készen is lesznek. Aztán a dallam közepén megállt, nézte a toronyba rakott hungarocell táblákat
Mindegyik táblában egy jó pohár tej, mi? Attól olyan fehér, igaz? Önkéntelenül is nevetésre rándult a szája sarka. Ugyanakkor kicsit szégyellte, hogy még mindig nem tudta kiverni a fejéből ezt a bugyutaságot. Márpedig nem tudta. Végig, amíg az építkezést járta, halkan hallotta, mint a rádiót a háttérben.
Estére már kezdte idegesíteni. Vacsorázás közben is folyamatosan zümmögött a fejében körbe-körbe, végeérhetetlenül. Leült a tévé elé, de az sem segített. A filmre oda tudott figyelni, de hát a filmek között reklámok vannak. És ő elhatározta, nem engedi, hogy még jobban befurakodjon az életébe ez az ostobaság. Amint elkezdődtek a reklámok, azonnal csatornát váltott, és csak sokára kapcsolt vissza, hogy biztosan elkerülje őket. Emiatt persze elvesztette a történet fonalát. Végül a harmadik reklámblokknál kikapcsolta a tévét és aludni ment.
De a sötét csöndben kezdődött csak az igazi gyötrelem. Félálomban látta is a gyerekeket, ahogy kék meg zöld overallban körtáncot járnak, közben kórusban énekelve: „mindegyik táblában egy jó pohár tej...” És csak mennek körbe-karikába, szünet nélkül, értelem nélkül, ritmusra emelgetve a lábaikat. Kínjában azon kezdett töprengeni, miről is szól ez az egész. Fáradt elméje rajzfilmként vetítette elé az ötleteket. Az egyik kisfiú felemelt egy nagy hungarocell szigetelőtáblát, rajta egy bögre tejjel. Aztán közlekedési táblákat kapott kézbe mindegyik, úgy folytatták a vonulást. Az egyiken piros körben áthúzott tejeszacskó: tejjel behajtani tilos. A háttérben óriási jégtábla úszott, rajta egy jegesmedve. Persze fehér. Micsoda ostobaság!
Nem emlékezett rá, mikor aludt el, de az egyik utolsó gondolata ez volt: „Még egy ilyen nap, és begolyózok!”

A harmadik nap kínzó fejfájással ébredt. Ahogy feküdt a párnán, félig ébren, tudta, hogy, mint tegnap, ma is ott vár rá ugrásra készen valami. Azt még nem tudta, hogy mi, de érezte, hogy ott van. Erőnek erejével próbálta visszatartani az agyát a tapogatózástól, pedig arra is emlékezett már, hogy tegnap is hiába. Kínjában próbálta cége volt és mostani ügyfeleinek a nevét felsorolni, ábécérendben, de érezte, hogy a nevek függönye mögött a háttérben könyörtelenül egyre közeledik az a dallam... igen, az az átkozott dallam. Még a fürdőszobáig sem jutott el, máris rázendített a vidám gyerekkórus, visszhangzottak, mintha valami barlangban énekelnének. János már megtanulta szívből gyűlölni őket.
Ült az érintetlen reggeli kávé fölött, homlokát a tenyerébe hajtva várta, hogy hasson a két szem fájdalomcsillapító. Ekkor csipogott föl kérlelhetetlenül a telefon.
– Halló! – szólt bele rekedtes hangon.
Ica volt az. János vett egy nagy levegőt, már körülbelül tudta, mi következik. A nő megkérdezi, hogy van, aztán szinte meg sem várva a választ hadarni kezdi, miféle izgalmas dolgok estek meg vele az iskolában. Mert Ica tanítónő volt, hatodikosokat tanított, vagy talán nyolcadikosokat, nem is tudta. Biztos mondta a nő ezt is, de hát ki tud odafigyelni erre a folytonos szóáradatra... Főleg most, amikor...
– ...és akkor kihívtam Dórit, tudod, azt a helyes szőke kislányt, már meséltem róla, mindig készül, az a Józsi gyerek meg csak állt ott és meredt a táblára, de szerintem azt se tudta, hol van, Dóri meg nekiállt felrajzolni az ábrát, és képzeld, olyan borzasztóan csikorgott a kréta a táblán, én nem is tudom, miből csinálják ezeket a táblákat...
– Megmondjam, miből?! – ordított föl hirtelen János. – Megmondjam?! Tejből van, az istenit neki, mindegyik tábla tejből van, és olyan egészséges, hogy a helyedben egyesével tömném le mindegyik istenverte, nyomorult kölyök torkán!
Végre-valahára csend lett. Néma csend. János azt sem tudta, mikor tette le a kagylót.

Egy kis műbírálat

Kedves Ilona,

elolvastam Az első munkahelyem című írását. Érdekes, eleven a szöveg: a vége persze csak fölkelti, de nem elégíti ki az olvasói kíváncsiságot. Véletlen?
Néhol tán egy kis ellentmondás tapasztalható az igényes önelemzések, ill. a hányavetibb szövegrészek között; szerintem valahogy „indokolni” kellene e két szemléleti és stílusréteg váltakozását.
Azután: a „[V]égül már minden egyes kuka újra és újra izgalommal töltött el” mondatban sokallom a két jelzői-határozói szerkezet nyomatékos használatát: elég lenne vagy „minden egyes”, vagy „újra és [meg] újra”. Majd: „…hogy tudom, esélyem sem lesz rá”: ez az „esélye sem volt, lesz…” divatkifejezés, helyettesítse valami mással. „Azt hittem akkor, hogy a puszta kíváncsiság vezetett”: nincs szükség jelölt időegyeztetésre, helyesebben tehát: vezet. — Még valami sántít azonban itt, amit már nehezebb megragadni. Hogyan hihettem már „akkor” csak „puszta” kíváncsiságnak, ami vezet? A jelző itt óhatatlanul későbbi tudásra, ítéletre utal; ha már akkor így minősítettem volna, azzal egyszersmind tisztázódott volna számomra, hogy valami több is van bennem, mint puszta kíváncsiság… Az ember egyidejűleg nemigen képes minősíteni kíváncsiságát.
No, ennyi szőrszálhasogatás elég is lesz mára.

Üdvözlettel
Bárdos László
Ui.: Vajon jól érzékelem-é, hogy (mindnyájan) tartózkodnak az írástól?

Láz

egyszer csak ott állt a fiatal test,

így alakult. barátjával érkezett a táborba, aki festő volt.

Minden erőfeszítés hiába.

Sápadt arc, merev, vékony test. Amikor ébren, mindannyiszor szeme az ablak felé, fecskepárra. Sárga, zöld színek, kék, fény. Sok fény.

várt. valami neszek jöttek, neki már az is elég volt. aztán a hangok csak nem érkeztek, már egészen elmaradtak,
félni kezdett, sötét volt.

hirtelen dübörgés, egymás után többször, valami más, idegen zaj követte, csak jött és jött, és sötét, az a hang sehol.

mire felébredt, kiderült, a nap csak ugyanolyan ma is, tegnap is...

ő még hitte, nem ismeri a napot.

A láz egyre erősebb, a test feladni látszik a küzdelmet. Azt hiszem mindent rosszul láttam. Illúzióim levetem, és elhelyezem arra az asztalra, melyen nem szoktam semmit csinálni. Ami nincs szem előtt. Nem a láthatatlanba, mert akkor ugyanúgy léteznének tovább.
Hagyom. Akár magam körül a dolgokat. Csak azokkal kezdek valamit, melyek megtalálnak.

Álarcban a halál.

Most ismerek rá. Mit képzelt? Hogy folyton átveszem bűneit?
Nincs isten, csak emberek vannak. Mindenféle emberek, betegek.

Jó hogy megérkeztél, hozzád indulok.

(A lány felállna, de a lélek nem bírja a testet felemelni.)

színes léggömbök szállnak fel egyenként a semmiből. mindegyik másszínű, nincs rajtuk felirat. egyre több lesz. emberek tűnnek el, aztán már hosszú utcák magukban. utakon autók is magukra maradnak.
bámulom. szeretnék én is lufi lenni. színes lufi. pedig az utcán mindig elkerültem az ilyen helyeket. és most milyen szép. én aki lenéztem, megvetettem holmi évzárókat, legutóbb is hogy elérzékenyültem. amikor a lufik szálltak, és én is mentem. akkor mehettem. mert én is lufi voltam. de most csak nézem, csodálom…

mindenhol zöld, fák, fű, boldogság,

én elkülönülve. ekkor jelenik meg a pillangó, repülőgép, fecskepár. első vers?

------------------------------------------

HAL ÉJI ÉNEKE, a rajzzal. most is felcseng fülembe, behunyt szemmel. éjszaka felidéződött….. mennyire tetszett akkor. mintha az egészből ez maradt volna meg. a hal, az éj, és az ének. együtt, itt bennem. igen, ez ő. csakis ő lehetett.

hallgat, nem szól senki.

istenem milyen felületes vagyok. hogy kiesik minden. az idő. milyen gonosz ellenség is az idő.

halványan még látok a ködben egy-két elmosódott arcot. ismerős vagy ismeretlen, nem kivehető, csak pillanatra mutatkozik, majd újra eltűnik. és én csak megyek, tovább megyek a semmibe, míg magam is eltűnök.

Kinézek, süt a nap. Tavasz, fecskepár. Vehetem ezt is úgy, hogy most már szabad vagyok?

Mindennap van egy tovább…

csend vonul a ketrecen,

(nem lehet benn)

a Nap a Fény.

Talán nem gyógyulok meg. Talán nem lehetünk már olyan boldogok, mint kinn az a fecskepár. De a fiú csak néz, nyugodt arccal, és mesél tovább.

„A csoda csak addig csoda, míg meg nem érted.”

(Magamnak: a csoda akkor csoda, miután megértem.)

kislány a ködben találkozik a sünivel.

Tehát nem lehet ott. Nem láthatja az arcot a fény és sötéttel. Nem kísértheti az árnyékot, a falon míg léptei eltűnnek. Nem nézhet csillogó szemekbe. Nem viheti el, most már emlékül.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Valójában a dolgok létezése hiányzik. De nem akarsz birtokolni valóságot. Nem bízol semmiben ami látható. Csak láthatatlant engedsz, mégis vágyod a lehetetlent, amit nem érinthetsz. Csalódott vagy, tested felett lebegsz valami kitapinthatatlan egyensúlyban.

„impresszionista. víziószerű, más tudatállapot. álom-lebegés-tűnődés. melankolikus.

!csak komponálni komponálni….belül történik minden, kevés hozzá a képi kapaszkodó. olyan mintha egy kamera lennél, de nem válogatod a képeket.

és mégis. szerkeszteni szerkeszteni….

visszafogott akvarell… kevés rikító színt használok……..mintha nem minden tudati lenne. bizonytalanságot próbálom tartani…

konkrét vagy jelképes a kép? bezavar.

esetlegességnek is konstruáltnak lenni… tudati kontroll… hogy aztán esetlegesnek hasson.

lágy-szellő-pillangók ki---„

Felébredek. Furcsa, hogy jobban vagyok. Elmúlt a láz, a homály, minden olyan éles. Tisztán kivehető kontúrok. Kint ugyanaz a fecskepár. Testem meglepően könnyű, kiszállok az ágyból. Közelebb megyek az ablakhoz, megdöbbenek. Hiszen ez egy festmény. Hiszen akkor a fecskepár mindigis benn volt. Hirtelen kinyitom, megcsap a friss, hűvös levegő. De hiszen már ősz van. Szomorú, hideg ősz.

Míg szívja magába az életet, barátja hangja vállánál:

sötétben élt azt hitte, mert nem ismerte a napot. kíváncsi volt, talán minden máshol süt, csak nála nem. aztán váratlanul eljött a nap, az ő Napja. hozzászegődött, vagy választotta, mindegy volt. boldog volt. felvette szép ruháit, arca krémek nélkül is fénylett, sugárzott, nem látott mást, önmagát és a fényt, hisz az csak a benne élő fény volt.

(becsey zsuzsa)

Következő házi feladat

Bárdos Tanár Úr jóvoltából itt látható az a novellarészlet, amit a következő órára be kell fejezni:

A dolog igen kecsegtetőnek tűnt; de várjatok csak, hadd mesélem el előbb, mi történt.
Bill Driscoll-lal lent voltam Délen, Alabamában, amikor a gyermekrablási ötlet felmerült bennünk. Bill eztet később úgy határozta meg, hogy a dolog egy „pillanatnyi elmezavarban elkövetett látomás” volt, de erre mink csak később jöttünk rá.
Volt ottan egy városka, olyan lapos, mint a palacsinta; hát persze Hegyorom volt a neve. Parasztok lakták, afféle ártalmatlan, önelégült népek, akik a májusfa köré gyülekeznek bámészkodni.
Billnek meg énnekem volt vagy hatszáz dollár egyesített tőkénk, de még kétezer dollár kellett volna hozzá, hogy nyélbe üthessünk Nyugat-Illinoisban egy csalárd telekspekulációs üzletet. A szállodabejárat lépcsőjén ülve beszéltük meg a dolgot. A sarjszeretet, mondtuk mink, a félfalusi közösségekben erősen ki van fejlődve; ennek folytán, de egyéb okokból is, a gyermekrablást könnyebb lesz itt végrehajtani, mint az újságok hatósugarán belül, mert a lapok ilyen esetekben civil ruhás riportereket küldenek ki a helyszínre, akik aztán pletykát kavarnak. Tisztában voltunk azzal, hogy Hegyorom legfeljebb rendőröket meneszt utánunk, s esetleg még néhány érzelgős vérebet, és megereszt egy-két kirohanást a Farmer Szemle című hetilapban. Az ötlet tehát jónak látszott.
Egy Ebenezer Dorset nevű tekintélyes polgár egyetlen gyermekét szemeltük ki áldozatul. Az atya tiszteletre méltó, zsugori férfiú, szívesen ad ingatlankölcsönöket, de ridegen, leplezetlenül kitér a gyűjtőpersely elől, s elárverezteti az adósait. A gyerek tízéves fiú, plasztikus szeplőzettel, olyan színű hajjal, mint a képeslap fedele, amit vonatindulás előtt veszel az újságárusbódéban. Mink Bill-lel úgy számítottuk, hogy Ebenezer kerek kétezer dollár váltságdíj erejéig fog ellágyulni. De várjatok, hadd mondom el, mi történt.
A városka mögött vagy két mérföldnyi távolságban egy sűrű cédruserdővel borított kis magaslat emelkedik. Túlsó lejtőjén barlang. Ott raktároztuk el az eleséget.
Egyik este, napnyugta után, elhajtunk egy bircskán az öreg Dorset háza előtt. A gyerek kint az utcán köveket hajigált a szemközti kerítésen ülő cicára.
— Hé, kisfiú! — mondja Bill. — Akarsz egy stanicli cukrot? Elviszünk egy kicsit kocsikázni!
A gyerek erre Billt pontosan szemen találja egy fél téglával.
— Ez külön ötszáz dollárjába kerül majd az öregnek — mondja Bill, s a kerék fölött leszáll a kocsiról.
A gyerek küzdött, mint egy középsúlyú barna medve, de végül mégiscsak lenyomtuk a bricska fenekére, s elhajtottunk vele. A barlangba vittük; én a lovat kikötöttem a cédruserdőbe. Sötétedés után elhajtottam három mérföldre, egy kis faluba, ahol a bricskát béreltem, ott hagytam, s gyalogszerrel mentem vissza a hegyre.
Bill angoltapaszokat ragasztott az arcán éktelenkedő karmolásokra és zúzódásokra. A barlang nyílásánál emelkedő nagy szikla mögött tűz égett, és a gyerek, aki két ölyvtollat tűzött vörös hajába, a fazékben rotyogó kávét nézte. Amikor engem megpillant, botot szegez nekem, s azt mondja:
— Hah! Átkozott Fehérarc! Hogy merészelsz a Rézbőrű Főnök táborába belépni? Én vagyok a síkság réme.
— Már egészen megszelídült — mondja Bill, s nadrágját feltűrve vizsgálgatja sípcsontján a sebeket. — Indiánosdit játszunk. Buffalo Bill műsora unalmas gyermekmatiné ahhoz képest, amit mi itt művelünk. Én vagyok Vén Hank, a prémvadász, a Rézbőrű Főnök foglya; s hajnalban megskalpolnak. A hétszentségit! Hogy milyen erősen rúg ez a kölyök!
Igen, kérem, a gyerek pompásan mulatott. A táborozás öröme elfeledtette vele, hogy fogoly. Engem rögtön elkeresztelt Kígyószemű Kémnek, s kijelentette, hogy mihelyt visszatérnek a hadiösvényről hős harcosai, napfelkeltekor karóba húznak, s elevenen megsütnek.
Azután megvacsoráztunk; a gyerek tömte magába a szalonnát, kenyeret, mártást, s teli szájjal szónokolt. Imigyen csevegett vacsoránál:

Az első munkahelyem

Nem is gondolnák, hogy abban az időben kukásként dolgoztam a városban, igaz? Minden reggel hajnalban keltem, hogy a reggeli órákban összeszedjem az egész város felhalmozott szemetét. „Az egész város” mondom, de igazából persze nem az egész várost jártuk az autóval, csak azt a dimbes-dombos negyedet, ami a város gazdag része volt. Vagy inkább a nagyon gazdag része. A rettenetesen, mérhetetlenül (már hozzánk, kukásokhoz képest) nagyon gazdag része. Ez néha a szemetükből is látszott.
Már akkor is utáltam korán kelni, ezért nagyon irigykedtem azokra, akiknek nem kellett hajnalban kelniük, főleg nem azért, hogy narancssárga kezeslábasban takarítsák a mások szemetét. Ez persze az emberiség nagy részére igaz volt. Irigykedhettem volna akár majd mindenkire, aki szembejött az utcán, kivéve a „kollégáimat”. De ez eléggé megnehezítette volna az életem. Például, nőket nem vettek fel kukásnak. Most irigykedtem volna minden barátnőmre?! Megtettem hát bűnbakoknak ezeket a nagyon gazdag embereket, és szívem minden irigységét és rosszindulatát rájuk irányítottam.
Kémkedtem utánuk. Minden egyes kukába belenéztem. Általában nem volt bennük semmi, csak a kisebb-nagyobb kék meg fekete szemeteszacskók. Még csak nem is volt mindegyik az a drágább, erős, összehúzó zsinórral ellátott fajta. Ez persze az én rosszindulatomnak nem volt akadály.
– Figyeld már, itt laknak ebben a dög nagy házban a hegyen, és még egy rendes szemeteszacskóra is sajnálják a pénzt! – mondogattam a többieknek.
De persze voltak alkalmak, amikor nem csak a bekötözött szájú zacskók voltak a kukában, hanem más. Például mindenféle műszaki cikk doboza. – Plazmatévé! – dohogtam ilyenkor. – Konyhai robotgép! Hátmasszírozós fotel! Na, ezek se tudják, hova tegyék azt a sok pénzt!
A többiek eleinte türelmetlenkedtek, mert lelassítottam a tempót. De aztán megszokták, sőt, őket is kíváncsivá tettem. Végül is, a levegő jó volt a domb oldalában, ha meg valamelyik gazdag barmot feltartottuk egy kis időre, hát annál jobb! A többiek sem élvezték a hajnalban kelést meg a szemétgyűjtögetést.
Végül már minden egyes kuka újra és újra izgalommal töltött el. Akkor még azt hittem, a puszta kíváncsiság vezet, meg a borzongató lehetősét: ki tudja, talán egyszer valami retteneteset találok benne. Mondjuk egy holttestet. Miért ne? „Ezektől” minden kitelik!
Ma már tudom, hogy a Nagy Fogást vártam. Amikor a kuka fedelét felemelve valami igazán értékeset látok, valami drágát és puccosat. Nercbundát, apró szakadással. Ilyesmit. Milyen jólesett volna akkor egy megvető mosollyal a számon megbillenteni az edényt és hagyni, hogy tartalma a kukásautó mindent összezúzó belsejében landoljon. Bebizonyítani – Kinek? Magamnak? A többieknek? –, hogy igenis köpök a pénzükre, a villáikra, a gazdagságukra. Bebizonyítani, hogy én még náluk is gazdagabb vagyok, mert én úgy tudom elhajítani azt a drága dolgot, hogy tudom, esélyem sem lesz rá, hogy valaha is birtokoljak egy másikat...
Azt hittem akkor, hogy a puszta kíváncsiság vezetett. Hát igen, kíváncsi is voltam. De arra, amit azon a szerda hajnalon pillantottam meg a kukában, nem voltam fölkészülve...

Festői csoda

Anna egy vidám természetű, okos, eleven nyolc éves kislány. Élete eddig a percig olyan volt, mint bárki másé. Iskolába járt, voltak barátai, akikkel együtt játszott a sarki játszótéren, sok minden érdekelte, délutánonként zongorázott vagy tornázott, szeretett élni.
Szülei mindentől óvták egyetlen gyermeküket, az évszaknak megfelelően öltöztették, sok gyümölcsöt és zöldséget adtak neki, és figyeltek rá, hogy naponta legalább nyolc órát aludjon, ezért nagyon ritkán volt beteg.
Egyszer azonban, régóta először Anna fáradtan, kedvetlenül és kipirult arccal várta édesanyját az iskola előtt. Egy örökkévalóságnak tűnt számára a várakozás, míg végre megérkeztek érte. Édesanyja meglátta Annát és megijedt:- Mi a baj, kicsim, nem vagy jól?- majd lánya égő homlokára tette a kezét.- Furcsán érzem magam, anyu.
Gyorsan beültek a kocsiba, és hazatérve azonnal a lázmérőért nyúltak. Az eredmény sokkoló volt: 39,5. Rettenetesen megijedt az egész család, hívták az orvost, a lázat pedig vizes lepedővel és ülőfürdővel próbálták csillapítani.
Az orvos megérkezett és hosszan vizsgálta Annát, majd jött a diagnózis, melytől mindkét szülő két órája félt:- Sajnos rossz hírem van, ez súlyos tüdőgyulladás- közölte lesütött szemmel az orvos.- De ugye meggyógyul?- kérdezte rémülten Anna apja.- Sajnos azt kell mondjam, hogy ez egy olyan súlyos betegség, amelyre nincsen gyógyszer. Csak a csodában bízhatunk. Az édesanya majdnem elájult a mondat elhangzása után, le kellett ülnie.- Felírok fájdalomcsillapítót, tartsák nagyon melegben, igyon sokat, és próbáljanak meg mindent a láz csillapítására. Naponta fogok jönni megvizsgálni. Köszönjük, doktor úr.- hálálkodott az apa, majd kikísérte az orvost.
Hosszú, kínszenvedéssel teli hónapok következtek. Anna egész nap az ágyban feküdt, felkelni sem volt ereje. Állapota nem javult. A betegsége második hetében egy gerlepár költözött a kislány ablakába. Anna minden reggel galambbúgásra ébredt és arra aludt el. A madarak voltak számára az egyetlen hírvivők a külvilágról, az évszakról, az életről.
Péter az első perctől folyamatosan látogatta Annát. A család barátja volt már ezer éve, mindig is szívén viselte a kislány sorsát, próbált lelket verni belé, de nagyon aggódott érte.- Meglátod, kicsim, hamarosan erőre kapsz, és máris a többi gyerekkel szaladgálhatsz az iskolaudvaron.- Látod ezeket a galambokat az ablakban, Péter? Olyan boldogok. Úgy érzem, addig fogok élni, míg ők itt vannak. Péter megcsókolta Anna homlokát és hazasietett.
Véget ért a tavasz, beköszöntött a nyár és a két kis gerle még mindig az ablakban volt. Annánrengeteg erőt adott a jelenlétük, minden reggel a gerléket látta először, mikor felkelt, így egyre jobban lett. Nyár végére fel is tudott kelni az ágyból. Odament az ablakhoz, kinyitotta, és legnagyobb meglepetésére a két gerle egy festmény volt az ablakra ragasztva.
Még aznap jött Péter látogatóba. Anna boldogan mesélte neki, hogy már ki tudta nyitni egyedül az ablakot, és a szeretett madarai meg vannak festve.- Igen, tudom.- mondta Péter. Egyik este, mikor már aludtál, belopóztam a szobádba, és az ablakba csempésztem a gerléket. Reméltem, hogy olyan örömet okoznak majd neked, mintha igaziak lennének. De látom, hogy segítettek, mert jobban érzed magad. Anna megölelte, ő pedig megcsókolta a kislány fejét.
Péter ugyanis festő volt, és remélte, hogy ha a gerlék ugyan festve is, de segítenek Anna felépülésében. A célját nagyon is elérte, ennek a pici lánynak a gyógyulása egy igazi festői csoda.

(Tisztelt Cím...)

Tisztelt Cím, Idegszanatórium, Püspökladány, harmadik emelet négyes szobába, ablak felől számítva harmadik ágy a jobboldalon. Ajánlva, ekszpressz, sürgöny, távirat, törékeny.

Én írok levelet magadnak, Jolika, alkotói tevékenységed díszes hajnala által csapatván előadói mérvű esetedbe. Engedélyével, hogy a kályhánál kezdve: azt én tenéked mindig lebiztosítottam a te alkotói tevékenységedhez a lehetőséget, mer az énnekem egy szentség, hogy szabályzatilag magát, Jolán, hátrány ne érhesse. Arra precedens ugyanis található, vasáti panaszkönyvi bejegyzés által, amikor Ibusár mh. jegykiadó pénztár „alkotói szabadság miatt zárva” táblával feltáblázván 9, tehát kilenc utas példásan büntetésre került Püspökladány áll. felé utaztában (a menetjegy teljes megtérítése és a menetjegy összegének kettőszáz százaléka összegében pótdíjat köteles fizetni), aláírás: Klejzermann M. Ez szakramentum.

És akkor te, a gyékényesi gyors bemondásával megbízva a vasúti hangosbemondó meghibásodott kapcsolóját nem vagy szégyenletes a magad javára, a szolgálati helyiség ajtaját bereteszelve, ordítva: „Szállj, szállj, szép brazil boám”?! Az Aladár doktor szerint cselekedet oka: idegi kimerültség, dermoplaszt illetve presszió. Problémáid hallván, fájdalom sajogtatja lelkemet, mert nem-e mondtam én tenéked oly’ sokszor: „Na, énelőttem, Jolika igazán ne legyen titkolnivalód!” Én nem vagyok velejemig író, költő, múzsa és nektárok csaposa, szüretelője, de tisztára privátim, nem mint pláne hivatali elöljáró, sőt állomásfőnök, tenéked a rendelkezésedre meleg barátai szálakra álltam. És a hátamba szúrod a kést, mit kést: disznóölő elektrosokkot, Elin márkájút.

Tudom, én, hogy művész vagy, Jolán. Nagy rabja az operettnek, minap édesanyáddal a kedves Mamuskával szerencséltetvén, aggódva mondta, hogyaszongya: „A Jolika az tisztára mélabús”. Én megbízva téged a gyékényesi gyorsat bemondani, a te gyönge vállaidra rakott teherrel inspiratíve ösztönözni akartalak, e gesztussal. Nem vártam érte hálát, hogy „Guszti, igen köszönöm neked, Bón Ivánt terólad mintázom, te Bóni gróf, te Vargányai Guszti”. De te engem becsaptál, és „ősbemutató a gyékényesi gyors helyett” al- és címmel írta: Sárbogárdi Jolán alkotásodat a hangosbemondó által ibusári közönségnek eldalolni és szerzői interstrukciókkal bővítve.

Jolika, „Szállj, szállj, szép brazil boám” című vezérmotívumod, mint kalácsban a kakaócsík kanyarog azóta az én elmémben. Én temiattad az állásomat, mint pláne hivatali elöljáró, sőt állomásfőnök elvesztettem. De nem érzek ezért tenmagadra haragot, dühöt, csak értetlenségemet tapasztalom, hogy a te kikulturált eszed járásával, és az óramutató járása huszonegynegyven, gyorsvonat érkezik Püspökladány felől, fordulván, miért tetted ezt velem, Joli? Aki a szívemet eléd tettem, aki mióta az Ibi elment a Gartenberg mérnökkel, csak teérted epedve, égve, a te kis szívedért. Mer én teneked megírtam, hogy aki énnálam szebben gondol terád, az vagy hülye vagy hazudós. Tudd meg, hogy a szándékaim továbbra is komoly. Hát én is csak egy élet vagyok, Jolika!

Én megengedem, hogy nem tudom, mi az: boa. Én a szakszervezeti kultúrház könyvtárából a Jénai Palival a kézi nagyszótárt kihozattam, a boa végett, és a Jénai Pali, de még a Könyvtáros Ilus se. Énnekem a művészet az nem ízig-vérigem. De a te réti kispacsirta hangodon, hogy „Szép brazil boám, csak szállj”, az azóta is a fülembe duruzs, és nincs éjjelem, hajnalom, délelőttöm, delem, délutánom, estém, éjjelem. Mer a te kis boád, amiatt én az egzisztencia emésztő tüzében égek, de még az én ájvlávmáv kitűzőmre a máv helyére még mindig az van írva, hogy: „Jolika”. Hátaztán a fontos az mégiscsak az, meg hogy az egészség.

Tégedet is elbocsájtott aztán a Klejzermann, mer kutyából szalonna, jegyvizsgálóból, pláne hivatali elöljáró, sőt állomásfőnök: egykutya. Ebbe az Ibusár mh. kisközségbe kevés az állampolgár, az utazóközönség, ki vesz téged el, már pardonjál? Nekem meg a szívembe égett, hogy a szép brazil boa ellenére és mellettére, boldogsággal, szeretetben, emberi testek melegében Vargányai Gusztiné, az te vagy, te akarjál lenni: Jolika. Hogy te legyél, mer az én buksi fejemből a te langymeleg babérkoronában úszó erős kezed űzheti el, hogy a brazil boa, hogy az micsoda.

Az Aladár doktor szerint hiába vagyok negyven körüli, hanem sármos, egy jó parti, egy valóságos Vargányai Guszti. A koleszterinem jó, a cukrom, vérnyomásom rendbe, prosztatára kapszulát szedek, recept nélküli, megelőzési céljával. Hát álmodhatik vajon-e a magadfajta ebbe az Ibusárba egy különbözőt? Én a te művészetednek nagy tisztelettel és adózok, a brazil boa, a fülembe hallom azóta is a bíbic csipogásodat, kanári szólamodat, csíz csicsergésedet, és én terád nem haragszok. Ha az életünk egybefonódván, együtt énekelnénk: „Szállj, szállj, szép brazil boám” kezdetű vezérfonaladat: lehet különb-e ennél szebb?

Ha valaha is bántalmazásom, satöbbim nehezedre esett, ezer pardon és makszimális kulpa,

Mielőbbi igen válaszodban nagyon reménykedve,

Vargányai Guszti, privátim: a te brazil boád

Ui: én a máv szabadjegyemet nem adtam vissza, nemzetközileg első osztály, mert pláne hivatali elöljáró, sőt állomásfőnök plusz családja. Nászi ágyunkat megvethető vonati utazással tehát, abszolúte grátisz jellegű sínek nyargalán.

A légy

Nem sokáig élt nálunk, talán csak három hétig, vagy még addig se. Biztos vagyok benne, hogy Zoli végzett vele, mert Zoli esküdt ellensége volt minden rovarnak, különös tekintettel a repülő és zümmögő fajtákra. Pedig mi mindent megtettünk, hogy megvédjük szegényt. A nyár legeslegutolsó legye volt. Sosem derült ki, hol húzta meg magát egészen november közepéig, csak annyit tudtunk, hogy egyszer csak megjelent a konyhánkban. Az első hét végére már babonás meggyőződéssel hittük, hogy amíg házi legyünk életben van, addig nem fog leesni az első hó. Hiszen azt mindenki tudja, hogy a légy és a hó kölcsönösen kizárják egymást: amíg van légy, addig nincs hó és fordítva. És mi egyáltalán nem vártuk a havat, mert akkor lucskosak az utcák és beázott a bakancsunk.
Először az volt a cél, hogy Zoli viszolygása enyhüljön legyünk iránt. Próbáltuk meggyőzni róla, hogy a légy egyáltalán nem undorító állat. Például nem piszkos. Ha hagyjuk leszállni valahova, és megfigyeljük, láthatjuk, milyen gondosan tisztogatja fejét mellső lábaival. Majdnem úgy, mint egy macska, ami köztudottan tiszta állat. Nem mászkálja össze az elöl hagyott maradék ételt, mert olyan nálunk úgysincs. Ráadásul kedves zümmögésével a nyári délutánok hangulatát idézi fel.
De ez a próbálkozás Zoli totális ellenállásába ütközött, így kudarcba fulladt. Akkor jöttek az észérvek. A lakás tulajdonosa azt mondta, hogy ha a szomszédokat nem zavarja, nyugodtan tarthatunk állatot. Mondtuk Zolinak, vegye úgy, hogy a légy a közös háziállatunk. Sokkal praktikusabb bármi másnál. Először is, nem kell külön etetni, megelégszik morzsákkal is. Nem kell naponta háromszor sétálni vinni, mert egyszer sem kell. Nem kell külön kis ládikában légypiszok-almot tartani, ami aztán rendszeres cserére szorul, mert különben büdös. Ráadásul a légy igen helytakarékos állat is. Tulajdonképpen szinte semmit sem kell vele csinálni. Sőt, csak annyit kell vele tennie, hogy nem csapja agyon a konyharuhával.
De az észérvek sem hatottak. Végül aztán nem maradt más hátra, mint a brutális ultimátum: amennyiben megöli a legyünket, vége a barátságnak; egyikünk sem szól hozzá többet. Egy darabig úgy tűnt, ez hatott.
Nem is emlékszem már, melyikünknek tűnt föl a harmadik hét végén, hogy nem halljuk az ismerős zümmögést. És még egy nap eltelt, mire bizonyosak lettünk benne, hogy házi kedvencünk, a tél hatalmától óvó totemünk nincs már közöttünk. Zoli esküdözött, hogy ő nem ütötte agyon, és ez akár igaz is lehetett. Valószínűleg egyszerűen nyitva felejtette a konyhaablakot egy időre...
December elején leesett az első hó.

Na persze

– Nekem mindig gyanús volt. Igen, valahogy mindig tudtam, hogy egyszer lesz vele valami hasonló – az ujjai között tartott cigarettából lassú táncban tekergett elő a füst. Másik kezével szórakozottan az asztal falapján dobolt. Kényelmesen terült el a kávézó megkopott székében, magabiztosság áradt hanyag testtartásából.
– Az ilyenek végül mindig becsavarodnak. Mindig. Volt ’94-ben az a… az a másik srác is, a szőke, abban a külföldi bandában, tudod.. abban, amelyiknek az a buddhista mennyország volt a neve. Na, az is végül fejbe lőtte magát – ajkait lekicsinylő mosolyra húzta, miközben rosszallóan csóválta a fejét. Belebámult a felszálló füstbe, sokáig követte tekintetével.
– Én mondom neked, ezek semmit sem értenek az életből. Magukra vesznek mindent. Még olyan dolgokat is, amikhez semmi közük. Élni kell, csak élni és élvezni, amíg lehet. Mi olyan nehéz ebben?! – mélyet szívott a csikkből, majd a még izzó csonkot elpöckölte a hamutálig.
Néhány percnyi csend következett. Lassan szinte már elfeküdt az egyébként kényelmetlennek számító karfás székben. A következő pillanatban váratlanul felnevetett:
– Egy dallam?! – csúfondáros kacaját magába olvasztotta a helység háttérzaja. – Komolyan egy dallam miatt? – mosolyogva felült, előrehajolt, zakóját megigazította. Felkönyökölt az asztallapra, és állát kezeibe rejtette. Arcán még ott lebegett a derültség. Ujjaival rövid szakállát babrálta. Csak sokára szólalt meg:
– Aki muzsikus létére egy szólamot nem képes magában helyrerakni, az ne mondja magát zenésznek – arcvonásai ítélkezően megkeményedtek. Szemei hideg fénnyel csillogtak a derengő félhomályban.
– Annyi marhaság történik ebben a világban, de ha egy dal képes valakit a földre juttatni, akkor talán jobb is, ha mihamarabb kimarad a játékból. Ne álltassa se magát, se a környezetét, hogy életképes ember. Igen, hogyne… mondd csak, hogy művészlélek meg érzékenység, na persze... és akkor mi van?! Másokat is érnek hatások! Komolyodjon meg, nőjjön fel, tanulja meg venni az akadályokat! Egyáltalán… milyen akadályról beszélünk itt?! Itt nincs semmiféle tragédia! Itt valami zengő őrület van, amivel egyszerűen nem szabad foglalkozni! Miért, neked nem volt még olyan soha, hogy hallottál valamit a rádióban, és aztán egész nap az visszhangzott a fejedben…? Na ugye, és mégis itt vagy, többé-kevésbé normálisan – cinikus mosoly suhant át az arcán.
– De tényleg… most nem? Mindenkivel előfordul hasonló, mégsem reked meg az élet. Ha monotonul ismétlődik benned, hát majd hallgatsz valami mást, vagy eltereled a figyelmed. Önterápia. Egyszerű józan ész. Ha valami idegesít, túllépsz rajta. Elnyomod, kezeled valahogy – újabb cigarettaszálat húzott elő a dobozból, szertartásosan végigsiklatta ajkai előtt, majd rágyújtott. Sietősen leszívta a füstöt, majd folytatta:
– Ugyan már, az nem problémakezelés… azzal, hogy megszállottan próbálta kiírni magából, a dallam még inkább magába temette. Azáltal, hogy csak ezzel foglalkozott, azt érte el, hogy minden érzékszervére rátelepedett ez a valami. Hagyta magát behálózni. Itt rontotta el, mondom. Nem lehet huzamosan foglalkozni ilyen jelentéktelen dolgokkal! Az emberi lét túlságosan rövid ilyesmikhez. Folyton pörögnek az események, ezernyi új helyzet jön, egyszerűen nem lehet leragadni ostobaságokon! Nem… ne mondd ezt! Nincs olyan, hogy „de hát mindent megtett, és mégsem múlt el”! Ilyen nincs! Ha valami fontos, akkor teszel érte, akkor harcolsz a célig! Egyszerűen feladta. Szerintem nem is akart igazán kitörni belőle. Ezek a művészemberek mind ilyenek. Elringatóznak apróságokban, lebegnek benne, átadják magukat neki, hogy a tapasztalataikat és érzéseiket majd jól felhasználhassák az alkotásaikban. Aztán csodálkoznak, ha az a valami, nevezzük az egyszerűség kedvéért ihletnek most… szóval, ha az ihlet aztán nem hajlanó elillanni, miután kiszipolyozták. Ha már egyszer hagyták magukat átjárni, akkor logikus, hogy megtapad bennük ez-az. Ebben nincs hiba. Erősnek kellett volna lennie, férfinek! Ki kellett volna parancsolnia magából azt a dallamot! – lazított a beszéd indulatától megmerevedett testtartásán, és újra otthonosan elnyúlt a székben. Lábát feltette a szomszédos asztal keresztlécére.
Újabb hangtalan másodpercek következtek. Arckifejezései és mélázó dohányzása emlékezést tükröztek.
– Amúgy meg… nem vádolhatsz ridegséggel. Gimis kora óta ismertem, az első nagy fellépésükön is ott voltam, sőt néha én kísértem be hozzá a rajongóit… ha érted mire gondolok… – jelentőségteljesen elmosolyodott, közben egy megszokott mozdulattal leverte a cigarettáról a hamut.
– A nőknél csak a hangszereit szerette jobban. Szinte abnormális módon vigyázott rájuk. Nehéz elhinni, hogy szétverte őket. Te láttad…? Hú, nem lehetett egyszerű. Egyértelmű, hogy kattant benne valami, és annyi. Azzal annyi volt. Korábban még azt sem nézte jó szemmel, ha külön furgonban vittük utánuk a hangszereket. Nem, ez még a kezdetekkor volt, még a turnébusz előtt. Persze, értem én; többször mondta is, hogy ezek a testrészei. Valamiféle ön-folytatásának érezte a szintit meg a basszust. Ezt még értem; nem mondom, hogy nem furcsállom, de ezt még tudom követni. Csak ez az egész magas nekem egy kicsit. Lehet, hogy túlreagált dolgokat, de kár érte, mert igazán intelligens volt; ezt még én is elismerem – felnevetett, miközben kifújta a kaparó füstöt, majd párszor köhögött tőle. Még mindig mosolyogva elnyomta a csikket, azután megigazította a nyakkendőjét. Fél könyökét újra az asztalra támasztotta, és kezével végigsimított néhányszor a homlokán.
– Nem tudom… biztos voltam benne, hogy egyszer csinál majd valami őrültséget. Annyira el tudott válni a külvilágtól, annyira kisajátította magának időnként a napokat, hogy sejthető volt valami hasonló. Hogy egyszer csak addig érlel magában valamit, amíg az majd fogva tartja. Túlságosan fontos volt számára a magányos alkotás. Mindig egyedül írta a számokat; a többiekkel később csak összepróbálták, és esetleg alakították, dúsították. Szerintem itt is ez a „kisajátítás” volt a baj; az, hogy egyedül vajúdott vele… igen, ők is mondták, hogy képtelen volt koncentrálni az előző albumokra meg bevonni másokat, de jobban is próbálhatta volna! Ez az önérzetes, elkülönülő művészélet jutatta idáig. Most is elzárkózott – hát végül valóban el is szakadt a kinti valóságtól. A saját csapdája… – zsebébe rakta öngyújtóját, és indulni készült. Felvette elegáns ballonkabátját, újra elrendezte nyakkendőjét és világos ingének gallérját, majd kezet nyújtva még hozzá tette:

– Egy dallamért nem érdemes a pokolra szállni. Na persze… művészlélek – villantott újra egy gúnyos mosolyt, azzal öntudatos léptű, távolodó alakját magába szívta a kis kávézó füstös, hangos tere.

Hangjegy-sors

– Valami. Valami, biztosan egészen mélyről.
A napok óta tartó küzdelem az emlékezésért, a megkönnyebbülést hozó felismerésért mindig a kései órákban vált a legkutatóbbá. Az éjjeli világ nesztelen álma olyan csendes kupolát borított köréje, amiben lehetetlenség volt nem befelé figyelnie. Elcsigázott éberséggel forgolódott gyűrött ágyneműi között, egyre nőtt az álmatlanságban átvergődött órák száma.
– Valami, ami egyelőre még feltáratlan, most jelez. Valami olyan, amiről tudatosan nincs is fogalmam még. Eddig nem is gondoltam, hogy elraktároztam magamban – töprengett, miközben gondterhelt arccal fürkészte a plafon sötétkékre festett egét. Lelke hullámzott, elméje csapongott, mellkasa lázasan emelkedett és süllyedt, izmait időnként öntudatlanul megfeszítette. Vére ütemes robajjal dübörgött füleiben, feje görcsös fájdalma erősödött. Önvizsgálatának és emlékelemzésének egy pontján arckifejezése váratlanul megváltozott. Vonásai egy pillanatra kisimultak, fehér bőre márványszerűvé vált. Hirtelen felült az ágyban, és ideges mozdulattal beletúrt vállig érő, sötét színű hajába. Arcára a beszűrődő fény halvány csíkot metszett, kék szeme felcsillant tőle.
– A sámándal! A sámánszertartásról készült felvétel! Az volt, ami legutóbb annyira megérintett! – visszahanyatlott az ágyba. Újra sötétbe meredő szemei előtt gyors egymásutánban peregtek a képkockák, és egyre erőteljesebben dobogott fel füleiben a dob távoli hangja. Fokozatosan zúgott fel az emlék minden zaja és mozdulata: a burját sámánnő ruháján csilingelő tucatnyi csengő és apró fémtárgy, a madárszárnyat utánzó szalagok lebegése, és a dobolás ütemének magával ragadó ritmikussága. A sámánnő ismeretlen nyelven énekelte az ősi totem vagy segítőszellem hívódalát. A kántálás a rítus során fokozódott, majd a transz elértével mélyült. A nő hangja már nem a sajátja volt. Médiummá válva testét átengedte a megidézettnek, és a segítőszellem énekelt tovább: átadta üzenetét. A dal. Az a dallam, ami összeköti az evilágot az alsó- és felsővilággal. Ami kapocsként szolgál, ami idézés és kinyilatkoztatás egyszerre!
– Amíg néztem a felvételt, küzdenem kellett, igen, küzdeni, harcolni az érzékszervek realitásáért, a helyemért a jelenben; azért, hogy ne ragadjon el engem is a dallam, az ütem, a szakrális tánc forgó szédülete! A tudatommal kellett kapaszkodnom a környezet valóságosságába, a tárgyak kontúrjaiba, hogy a külvilág ne mosódjon el! Igen, az a dal, talán az a dal, az a dal lehet egyedül, ami úgysem „földi”, ami annyira… annyira… jelentőségteljes… az a dallam… az… – és a nyugtalan izgatottság megadta magát a fáradt test alvásigényének.
– Nem. Mégsem egészen az a dallam. Nem tisztán csak az – hozta meg a reggel a csalódott kiábrándulást. A felidézett emlék nem csillapította le mégsem az ideges forrongást; azt, hogy van valami, ami szót kér magának. Szót kér, de egyelőre csak némán kiabál benne. Szavak nélkül ordít, hogy felhívja magára a figyelmet.
Újabb zaklatott napok következtek. Az egyre gyötrelmesebbé váló állapot már kiütközött a legénylakás egyébként is öntörvényű rendjén: mosatlan edények hevertek szerteszét, az üvegasztal áttetsző lapját kiömlött kávé barnás szégyenfoltja csúfította. Elhasznált, szétdobált ruhák jelezték a nyugtalan léptek állomásait. Az ágy önmarcangoló csaták feldúlt színhelyévé vált. Ő ilyen volt, nem tehetett róla: ha igazán foglalkoztatta valami, az a hatalmában kerítette, és akkor nem létezett számára külvilág.
A zenekari próbák kezdetben feszült légkörben zajlottak, mert képtelen volt félretenni a fejében ismétlődő hangsort, nem tudott összpontosítani; folyton a benne elveszett szólamra figyelt – utol akarta érni, meg akarta ragadni. Idővel a próbák így rendre elmaradtak, a már megbeszélt fellépéseket pedig lemondta az együttes többi tagja. Nekik kellett, mert ő nem tett semmit. Semmit, ami kifelé irányuló cselekvés lett volna. Bezárkózott. Önmagába. Csak a tőle elválaszthatatlan szintetizátorral és a négyhúros basszusgitárral osztotta meg egyre kétségbeesettebb állapotát. Barátai és zenésztársai sokáig nem figyeltek fel a hangulatváltozásra, hiszen évtizedek óta ismerték őt: már óvodás kisfiúként is megesett, hogy elhúzódott tőlük, és magányosan, halkan dúdolgatva sétált az udvaron. Művészlélek – mondták jelentőségteljesen későbbi tanárai. Időnként elvonult, kirekesztve minden kötelességet és nyüzsgést. Társai, ahogy mindig, ezúttal is alkotói ihletettségnek gondolták zaklatottságát.
Az igazság az, hogy talán sohasem szerzett ilyen rövid idő alatt ennyi zeneművet, mint most. Sokat írt, de egyiket sem fejezte be. Mert egyik sem az a dallam volt. Egyik sem igazán. Három nap leforgása alatt a helységeket firkált, összegyűrt, néha eltépett kottalapok lepték be. Még három nap telt el, és az asztal lapján, valamint a fal egyes felületein is fekete filctoll nyomai éktelenkedtek: általában öt rángatózó vonal futott, és többé-kevésbé rajtuk elnagyolt kottafejek ültek. A legtöbb jegyzet már nem is hasonlított a megszokott kottajelölésekre: érthetetlen jelekből és szimbólumokból állt; hasonlókból, mint amik a sámánnő dobját ékesítették.
A megszállottságig fokozódó munka nem hozott eredményt; nem szült elégedettséggel szemlélhető alkotást. A napok hetekké folytak, és már nem volt mankó egyik hangszere sem. Immár mástól várta a megváltást: egyik zenészismerősétől elkérte annak Baliról hozott dobját. Kísérletezett, koncentrált, erőltette a benne szüntelenül ismétlődő szólam hallhatóvá formálását, de sikertelenül. Tehetetlen dühében a lakás egy távoli sarkába hajította a kis hangszert. Verejtékező, az indulattól remegő testtel fordult saját húros és billentyűs kincsei felé, baljósan magasodott föléjük.
– A gondolataim a szívem a lelkem az életem amit csak így tudtam mások számára és bebörtönöz önmagamba azt se tudom honnan miért hogyan dolgozzam fel a saját termékem ha ezek az átkozott megnémuló ti képtelenek vagytok lefordítani ami pedig annyira ti utolsó rohadt… – megvadult erővel felkapta a basszusgitárt, és kirobbanó haragjában hozzácsapta a falhoz. A kettéhasadt hangszernyakból kimeredt néhány elpattant húr, mint egy lefejezett test megszakított erei. A szintetizátor tartólábait kirúgta, a hangszer összecsuklott. Ráugrott a hófehér-ébenfekete billentyűkre, amik roppanva törtek meg terhük alatt.
Mire újra leszállt az éjjel, már nem volt mit szétzúzni a lakásban. A földön hevert, és nem lelte önmagát. 27 éve során többnyire a hangszerei jelentették a saját hangját, a zene volt a gondolatfolyama, dallamok az érzései, és kották a legtisztább, legőszintébb szavai. A múltjához nem talált vissza: makacsul zakatolt fejében az űzött dallam, kisajátítva emlékeit, elfedve jelene észlelését. A kezei, a finomvonalú művészkezei vérző sebektől elváltozva remegtek a padlón, viselték a dühkitörés nyomait. Szilánkok borították a földet, az ágyat; mindenhol törmelékek. Ő maga is az. Már nem voltak gondolatai. Talán már énje sem. Valahol felmorzsolódhatott a belső dal szünetmentességében vagy az eszelős pusztítás alatt. Immár nincs semmi más, csak a belülről feszítő dallam.
Körülötte megviselt kottafecnik, elvetélt jegyzetek. Egyik sem képezte le tökéletesen a reménytelenül bezárt szólamot. Meglehet, hogy némelyik a hangsort magát igen, de mindazt, ami belül kavargott, nem volt képes visszaadni.
Talán a semmiből indulva, lassan felépítheti majd önmagát újra. Talán még ebben a szakadatlan zsongásban is folytatódhat valahogyan az élete. Talán.

Talán mégsem.