- Kisasszony, megérkezett az orvos, akit a szülei hívtak Önhöz. Beengedhetem?
Semmi válasz. Lizzy gondolta, hogy ez lesz. Kisvártatva kopogott az ajtón, majd benyitott a szobába. Szemének szokatlan volt a sötétség, mely a helyiség minden zugát beborította. A vastag függönyöket még senki sem húzta el, pedig már majdnem dél volt, és Ann is még éjszakai hálóruháját viselte.
- Nem gondolja, hogy ideje lenne átöltöznie? Fölvehetné azt az új ruhát, amit most hozott az úr Franciaországból. Aztán ha akarja, megfésülöm a haját és adok abból az olajból, ami múltkor annyira tetszett Önnek.
A szobalány lehúzta Annről a takarót, de az kezével eltakarta arcát és még mélyebbre süppedt a puha ágyban. Lizzy szeme megszokta a sötétséget, egy pillanatra megpillantotta úrnője arcát vékony ujjai között. Szemei megdagadtak, márványszínű bőre kivörösödött, haja pedig szemtelen kuszasággal kandikált ki a hajháló alól.
- Tudom, hogy nincs ínyére, de ezt a vizsgálatot még muszáj elvégezni. Önnek is jobb lesz így. Délutánra pedig vendége van, de ha ilyen engedetlen, akkor jobb lesz, ha levelet küldetek neki, hogy ne jöjjön, mert a Kisasszony csak az ágyában gubbaszt. Ivan Úrfinak úgyis…
- Ivan? Hát már visszatért? És eljön? Lizzy, ugye eljön? – Ann fölült az ágyon és a szobalány ruháját szorongatta. Arca eltökéltséget és izgalmat tükrözött.
- Ha értesítem róla, hogy megvolt a vizsgálat, akkor eljön. – Lizzy kedves mosoly küldött a lány felé, iparkodva elhúzta a függönyöket és kivonult a szobából.
Az orvos immár két órája volt bent, a szobalány idegesen járkált föl-le az ajtó előtt, néha megállt, hátha elcsíphet egy szót odabentről, de hiába; semmi sem hallatszott ki. Nem várhatott tovább, sok dolga volt, a városba kellett mennie. Mikor visszatért a ház üresnek tűnt, még a többi cseléddel sem találkozott. Biztosra vette, hogy az orvos már elment, így Ann szobája felé vette az útját. Kapkodva lépkedett föl a lépcsőkön, de a vaskos tölgyfaajtó előtt megtorpant, kezei remegtek mikor lenyomta a kilincset.
- Na, látja, nem volt ez olyan nagy dolog, túlvan rajta, most pedig siessünk elkészülni mielőtt megjön az Úrfi.
Ann némán bámult Lizzyre, de tekintete valahol elakadt, még mielőtt a szemébe nézhetett volna. A szobalány arcára tapasztotta tenyerét, vállai megrázkódtak, mellkasa pedig szakadozva kapkodott levegő után. Tudta, hogy Ann súlyos beteg, idő előtt tűnik majd el, mint az anyja, és ők mindezt tétlenül nézik majd végig, hiszen az orvosok sem tudták a betegség okát. És mit mondanak majd Ivannak? Az Úrfi rajongásig szereti a lányt és beleroppan, ha megtudja, hogy Ann beteg.
A fiú Oroszországból menekült át Angliába, a múltjáról nem sokat tudtak, de nem is számított. Mióta ismerték becsületes volt és sokat dolgozott, szabadidejében pedig festett. Ann apjának feltétlen bizalmát élvezte, az öreg kormányzót sok kritika érte a menekült fiú miatt. Késő délutánra várták, nem sokkal hat után érkezett.
-Lizzy, mondja, hogy nem igaz! Nem lehet! – a férfi olyan erősen szorította a szobalány karját, hogy annak könnyek szöktek a szemébe, de nem húzta el a kezét. Nem tudott a szemébe nézni és válaszolni neki.
Ivan otthagyta őt, lassú léptekkel indult fölfelé, tudta, hogy nyugodtnak kell lennie, nem mutathatja ki érzelmeit és fájdalmát. Az ajtó előtt még állt egy ideig, majd kopogás nélkül benyitott. A sötét szobában az ágy sziluettje felé közeledett és megállt mellette. A lány aludt, arca sápadt volt, mellén a ruhája nedves a láztól. Még így is gyönyörű volt. Ivan tenyerébe zárta Ann forró kezét, mire a lány aprókat rázkódva fölébredt.
- Annie, nekem mindenki hazudott. Azt mondták, hogy Ön sápadtabb a holdnál, elvesztette régi fényét és…
- Ivan, Önnek itt már nincs helye. Menjen el, tanuljon, élje az életét, fessen. Én egy hónap múlva már csak magam árnyéka leszek. Az orvos azt mondta, hogy nem tudok majd járni és talán meg sem ismerem majd Önt.- a lány arcán lecsorduló könny nedvesen világított a sötétben. Ivan fölállt, az ablakhoz sétált és széthúzta a függönyöket. A sötétség eliramodott, visszabújt a szoba legszűkebb szegleteibe.
- Annie, nézzen ki az ablakon, nézze a fákat, a hegyeket, nézze itt az ablakban a madarakat. Magának még nincs itt az ideje. Bízzon és higgyen.
- Mire ősz lesz, ezekkel a fecskékkel együtt én is elmegyek. Ne kösse le magát mellettem, ne jöjjön többet, Önnek én már csak akadály vagyok az életében.
Ivan döbbenten nézett a lányra, de nem látta értelmét vitázni. Ann szeméből kiveszett a fény, elfogadta a neki írott sorsot. Tiszteletben tartotta a kérést, nem ment többet. A városban azt beszélték, hogy visszament Oroszországba, mások szerint azonban még mindig
Yorkban lakott, de elvonult az emberek elől, talán meg is bolondult, de annyi biztos, hogy csak a festéssel foglalkozott. Ann apját is kevesebbet látták, kormányzói feladatait is másokkal intéztette. Házukra csönd és sötétség borult, a lányt már hónapok óta nem látta senki, a ház népe pedig némán hallgatott.
Lizzy is más lett, szőke haja mintha őszbe fordult volna, vidám tekintete komorrá vált, cserfességét pedig dacos némaság váltotta föl. Minden nap fölment Annhez, ápolta és biztatta, fölolvasott neki kedvenc könyveiből, de a lány csak az elmúlásáról beszélt és Ivanról, akit elküldött, és a fecskékről, akik az ablakában ültek. Az ablaknak nap közben mindig nyitva kellett lennie, hogy jól lássa őket. Néha csak arra gondolt, hogy a fiú már egészen biztosan elment és valamelyik fiatal lány a városból veletartott. Ilyenkor még betegebb lett, napokig csak aludt.
Egyik délelőtt esős idő közeledett, szokatlan csönd uralkodott odakint, így Ann tisztán hallotta az udvaron dolgozó kertészeket. Ostoba és ízléstelen tréfákkal szórakoztatták egymást, jobb lett volna nem hallani. Aztán Lizzy hangját hallotta.
- Undorító, dolgatlan népség. Ne pletykáljanak itt, hanem tegyék rendbe a kertet!
- Néz’ mán, a kis cselédet, Ernie, hogy felvágták a nyelvét.- a munkások horkantva nevettek.
- Inkább arró’ mondjon valamit, hogy mi lett a mi kis Úrnőnk udvarlójával! Én mindig mondtam, hogy az ilyenekbe’ nem lehet bízni. Ki tudja, honnét jött, most meg, hogy a lány beteg lett le is lépett. Aszongyák, hogy megbolondult és hogy hónapok óta egy műhelyben él egyedül. Közel lakik a down street-i kupihoz, úgyhogy szerintem van társasága.- a két férfi a térdét csapkodva nevetett.
-Maga faragatlan tuskó! Ne ezzel foglalkozzon, hanem a munkájával. És ha tudni akarja Ivan Úrfi nem bolond, dolgozik, fest, minden nap beszélek vele és távol áll tőle, hogy kurtizánokkal múlassa az időt. Szereti a Kisasszonyt. -Lizzy ezzel elsietett és becsapta maga után az ajtót.
Azóta három hét telt el, senki nem hitte, csak Lizzy, hogy Ann betegsége enyhülni látszott. Már nem volt mindig lázas, bőre megtelt színnel, ajka pirosabb lett. Nem tudták, hogy mi az oka, sokan nem is mertek örülni a változásnak, nem bíztak benne, hogy Ann valamikor is jobban lesz. Később titokban néha fölült, próbálgatta erejét az ágy szélén és a madarakat bámulta az ablakban. Különösnek tartotta, hogy még ilyenkor is itt vannak, tavaly már rég elköltöztek október végére. Talán nem is fecskék… Ann föltápászkodott az ágyról, lábai gyengék voltak, hiszen hónapok óta nem járt, de még csak meg sem mozdult az ágyban. Talpainak szokatlan volt a szőnyeg puha anyaga. Lassan botladozott az ablak felé, szemét elvakította a fény, így kezeivel tapogatózva nyitotta ki az ablak kilincsét. Hűvös levegő szökött a ruhája alá. Szemei tágra nyíltak, ahogy megszokták a fényt. Nem hitte el, meg kellett érintenie. A fecskepár mozdulatlanul gubbasztott a drapérián, amit az ablak elé feszítettek. Az olajos festék hideg volt a kezének. Ann Lizzy után kiáltott, a szobalány rohanva rontott be a szobába.
-Maga mit csinál, Kisasszony, hogy állt föl? És egyáltalán…
-Lizzy, nézze! Ezt Ivan festette nekem, tudta, hogy fölkelek! Biztosan szeret is még. Találkozni akarok vele, küldessen neki levelet azonnal ha itt van a városban.
Lizzy üres tekintettel nézett maga elé. Szeme pislogás nélküli könnyeket hullatott. Ann kezét fogta, szorította, de nem tudott megszólalni. Az ablakon át hangok szűrődtek be a kertből.
-Hallod-e, Ernie, aszongyák fölkötte magát a kis orosz festő.
-Á, az csak beszéd!
-Én mondom, igaz, reggel mondta a cserfes cseléd az úrnak.
2008. május 7., szerda
- Kisasszony, megérkezett az orvos, akit a szülei hívtak Önhöz. Beengedhetem?
Semmi válasz. Lizzy gondolta, hogy ez lesz. Kisvártatva kopogott az ajtón, majd benyitott a szobába. Szemének szokatlan volt a sötétség, mely a helyiség minden zugát beborította. A vastag függönyöket még senki sem húzta el, pedig már majdnem dél volt, és Ann is még éjszakai hálóruháját viselte.
- Nem gondolja, hogy ideje lenne átöltöznie? Fölvehetné azt az új ruhát, amit most hozott az úr Franciaországból. Aztán ha akarja, megfésülöm a haját és adok abból az olajból, ami múltkor annyira tetszett Önnek.
A szobalány lehúzta Annről a takarót, de az kezével eltakarta arcát és még mélyebbre süppedt a puha ágyban. Lizzy szeme megszokta a sötétséget, egy pillanatra megpillantotta úrnője arcát vékony ujjai között. Szemei megdagadtak, márványszínű bőre kivörösödött, haja pedig szemtelen kuszasággal kandikált ki a hajháló alól.
- Tudom, hogy nincs ínyére, de ezt a vizsgálatot még muszáj elvégezni. Önnek is jobb lesz így. Délutánra pedig vendége van, de ha ilyen engedetlen, akkor jobb lesz, ha levelet küldetek neki, hogy ne jöjjön, mert a Kisasszony csak az ágyában gubbaszt. Ivan Úrfinak úgyis…
- Ivan? Hát már visszatért? És eljön? Lizzy, ugye eljön? – Ann fölült az ágyon és a szobalány ruháját szorongatta. Arca eltökéltséget és izgalmat tükrözött.
- Ha értesítem róla, hogy megvolt a vizsgálat, akkor eljön. – Lizzy kedves mosoly küldött a lány felé, iparkodva elhúzta a függönyöket és kivonult a szobából.
Az orvos immár két órája volt bent, a szobalány idegesen járkált föl-le az ajtó előtt, néha megállt, hátha elcsíphet egy szót odabentről, de hiába; semmi sem hallatszott ki. Nem várhatott tovább, sok dolga volt, a városba kellett mennie. Mikor visszatért a ház üresnek tűnt, még a többi cseléddel sem találkozott. Biztosra vette, hogy az orvos már elment, így Ann szobája felé vette az útját. Kapkodva lépkedett föl a lépcsőkön, de a vaskos tölgyfaajtó előtt megtorpant, kezei remegtek mikor lenyomta a kilincset.
- Na, látja, nem volt ez olyan nagy dolog, túlvan rajta, most pedig siessünk elkészülni mielőtt megjön az Úrfi.
Ann némán bámult Lizzyre, de tekintete valahol elakadt, még mielőtt a szemébe nézhetett volna. A szobalány arcára tapasztotta tenyerét, vállai megrázkódtak, mellkasa pedig szakadozva kapkodott levegő után. Tudta, hogy Ann súlyos beteg, idő előtt tűnik majd el, mint az anyja, és ők mindezt tétlenül nézik majd végig, hiszen az orvosok sem tudták a betegség okát. És mit mondanak majd Ivannak? Az Úrfi rajongásig szereti a lányt és beleroppan, ha megtudja, hogy Ann beteg.
A fiú Oroszországból menekült át Angliába, a múltjáról nem sokat tudtak, de nem is számított. Mióta ismerték becsületes volt és sokat dolgozott, szabadidejében pedig festett. Ann apjának feltétlen bizalmát élvezte, az öreg kormányzót sok kritika érte a menekült fiú miatt. Késő délutánra várták, nem sokkal hat után érkezett.
-Lizzy, mondja, hogy nem igaz! Nem lehet! – a férfi olyan erősen szorította a szobalány karját, hogy annak könnyek szöktek a szemébe, de nem húzta el a kezét. Nem tudott a szemébe nézni és válaszolni neki.
Ivan otthagyta őt, lassú léptekkel indult fölfelé, tudta, hogy nyugodtnak kell lennie, nem mutathatja ki érzelmeit és fájdalmát. Az ajtó előtt még állt egy ideig, majd kopogás nélkül benyitott. A sötét szobában az ágy sziluettje felé közeledett és megállt mellette. A lány aludt, arca sápadt volt, mellén a ruhája nedves a láztól. Még így is gyönyörű volt. Ivan tenyerébe zárta Ann forró kezét, mire a lány aprókat rázkódva fölébredt.
- Annie, nekem mindenki hazudott. Azt mondták, hogy Ön sápadtabb a holdnál, elvesztette régi fényét és…
- Ivan, Önnek itt már nincs helye. Menjen el, tanuljon, élje az életét, fessen. Én egy hónap múlva már csak magam árnyéka leszek. Az orvos azt mondta, hogy nem tudok majd járni és talán meg sem ismerem majd Önt.- a lány arcán lecsorduló könny nedvesen világított a sötétben. Ivan fölállt, az ablakhoz sétált és széthúzta a függönyöket. A sötétség eliramodott, visszabújt a szoba legszűkebb szegleteibe.
- Annie, nézzen ki az ablakon, nézze a fákat, a hegyeket, nézze itt az ablakban a madarakat. Magának még nincs itt az ideje. Bízzon és higgyen.
- Mire ősz lesz, ezekkel a fecskékkel együtt én is elmegyek. Ne kösse le magát mellettem, ne jöjjön többet, Önnek én már csak akadály vagyok az életében.
Ivan döbbenten nézett a lányra, de nem látta értelmét vitázni. Ann szeméből kiveszett a fény, elfogadta a neki írott sorsot. Tiszteletben tartotta a kérést, nem ment többet. A városban azt beszélték, hogy visszament Oroszországba, mások szerint azonban még mindig
Yorkban lakott, de elvonult az emberek elől, talán meg is bolondult, de annyi biztos, hogy csak a festéssel foglalkozott. Ann apját is kevesebbet látták, kormányzói feladatait is másokkal intéztette. Házukra csönd és sötétség borult, a lányt már hónapok óta nem látta senki, a ház népe pedig némán hallgatott.
Lizzy is más lett, szőke haja mintha őszbe fordult volna, vidám tekintete komorrá vált, cserfességét pedig dacos némaság váltotta föl. Minden nap fölment Annhez, ápolta és biztatta, fölolvasott neki kedvenc könyveiből, de a lány csak az elmúlásáról beszélt és Ivanról, akit elküldött, és a fecskékről, akik az ablakában ültek. Az ablaknak nap közben mindig nyitva kellett lennie, hogy jól lássa őket. Néha csak arra gondolt, hogy a fiú már egészen biztosan elment és valamelyik fiatal lány a városból veletartott. Ilyenkor még betegebb lett, napokig csak aludt.
Egyik délelőtt esős idő közeledett, szokatlan csönd uralkodott odakint, így Ann tisztán hallotta az udvaron dolgozó kertészeket. Ostoba és ízléstelen tréfákkal szórakoztatták egymást, jobb lett volna nem hallani. Aztán Lizzy hangját hallotta.
- Undorító, dolgatlan népség. Ne pletykáljanak itt, hanem tegyék rendbe a kertet!
- Néz’ mán, a kis cselédet, Ernie, hogy felvágták a nyelvét.- a munkások horkantva nevettek.
- Inkább arró’ mondjon valamit, hogy mi lett a mi kis Úrnőnk udvarlójával! Én mindig mondtam, hogy az ilyenekbe’ nem lehet bízni. Ki tudja, honnét jött, most meg, hogy a lány beteg lett le is lépett. Aszongyák, hogy megbolondult és hogy hónapok óta egy műhelyben él egyedül. Közel lakik a down street-i kupihoz, úgyhogy szerintem van társasága.- a két férfi a térdét csapkodva nevetett.
-Maga faragatlan tuskó! Ne ezzel foglalkozzon, hanem a munkájával. És ha tudni akarja Ivan Úrfi nem bolond, dolgozik, fest, minden nap beszélek vele és távol áll tőle, hogy kurtizánokkal múlassa az időt. Szereti a Kisasszonyt. -Lizzy ezzel elsietett és becsapta maga után az ajtót.
Azóta három hét telt el, senki nem hitte, csak Lizzy, hogy Ann betegsége enyhülni látszott. Már nem volt mindig lázas, bőre megtelt színnel, ajka pirosabb lett. Nem tudták, hogy mi az oka, sokan nem is mertek örülni a változásnak, nem bíztak benne, hogy Ann valamikor is jobban lesz. Később titokban néha fölült, próbálgatta erejét az ágy szélén és a madarakat bámulta az ablakban. Különösnek tartotta, hogy még ilyenkor is itt vannak, tavaly már rég elköltöztek október végére. Talán nem is fecskék… Ann föltápászkodott az ágyról, lábai gyengék voltak, hiszen hónapok óta nem járt, de még csak meg sem mozdult az ágyban. Talpainak szokatlan volt a szőnyeg puha anyaga. Lassan botladozott az ablak felé, szemét elvakította a fény, így kezeivel tapogatózva nyitotta ki az ablak kilincsét. Hűvös levegő szökött a ruhája alá. Szemei tágra nyíltak, ahogy megszokták a fényt. Nem hitte el, meg kellett érintenie. A fecskepár mozdulatlanul gubbasztott a drapérián, amit az ablak elé feszítettek. Az olajos festék hideg volt a kezének. Ann Lizzy után kiáltott, a szobalány rohanva rontott be a szobába.
-Maga mit csinál, Kisasszony, hogy állt föl? És egyáltalán…
-Lizzy, nézze! Ezt Ivan festette nekem, tudta, hogy fölkelek! Biztosan szeret is még. Találkozni akarok vele, küldessen neki levelet azonnal ha itt van a városban.
Lizzy üres tekintettel nézett maga elé. Szeme pislogás nélküli könnyeket hullatott. Ann kezét fogta, szorította, de nem tudott megszólalni. Az ablakon át hangok szűrődtek be a kertből.
-Hallod-e, Ernie, aszongyák fölkötte magát a kis orosz festő.
-Á, az csak beszéd!
-Én mondom, igaz, reggel mondta a cserfes cseléd az úrnak.
Semmi válasz. Lizzy gondolta, hogy ez lesz. Kisvártatva kopogott az ajtón, majd benyitott a szobába. Szemének szokatlan volt a sötétség, mely a helyiség minden zugát beborította. A vastag függönyöket még senki sem húzta el, pedig már majdnem dél volt, és Ann is még éjszakai hálóruháját viselte.
- Nem gondolja, hogy ideje lenne átöltöznie? Fölvehetné azt az új ruhát, amit most hozott az úr Franciaországból. Aztán ha akarja, megfésülöm a haját és adok abból az olajból, ami múltkor annyira tetszett Önnek.
A szobalány lehúzta Annről a takarót, de az kezével eltakarta arcát és még mélyebbre süppedt a puha ágyban. Lizzy szeme megszokta a sötétséget, egy pillanatra megpillantotta úrnője arcát vékony ujjai között. Szemei megdagadtak, márványszínű bőre kivörösödött, haja pedig szemtelen kuszasággal kandikált ki a hajháló alól.
- Tudom, hogy nincs ínyére, de ezt a vizsgálatot még muszáj elvégezni. Önnek is jobb lesz így. Délutánra pedig vendége van, de ha ilyen engedetlen, akkor jobb lesz, ha levelet küldetek neki, hogy ne jöjjön, mert a Kisasszony csak az ágyában gubbaszt. Ivan Úrfinak úgyis…
- Ivan? Hát már visszatért? És eljön? Lizzy, ugye eljön? – Ann fölült az ágyon és a szobalány ruháját szorongatta. Arca eltökéltséget és izgalmat tükrözött.
- Ha értesítem róla, hogy megvolt a vizsgálat, akkor eljön. – Lizzy kedves mosoly küldött a lány felé, iparkodva elhúzta a függönyöket és kivonult a szobából.
Az orvos immár két órája volt bent, a szobalány idegesen járkált föl-le az ajtó előtt, néha megállt, hátha elcsíphet egy szót odabentről, de hiába; semmi sem hallatszott ki. Nem várhatott tovább, sok dolga volt, a városba kellett mennie. Mikor visszatért a ház üresnek tűnt, még a többi cseléddel sem találkozott. Biztosra vette, hogy az orvos már elment, így Ann szobája felé vette az útját. Kapkodva lépkedett föl a lépcsőkön, de a vaskos tölgyfaajtó előtt megtorpant, kezei remegtek mikor lenyomta a kilincset.
- Na, látja, nem volt ez olyan nagy dolog, túlvan rajta, most pedig siessünk elkészülni mielőtt megjön az Úrfi.
Ann némán bámult Lizzyre, de tekintete valahol elakadt, még mielőtt a szemébe nézhetett volna. A szobalány arcára tapasztotta tenyerét, vállai megrázkódtak, mellkasa pedig szakadozva kapkodott levegő után. Tudta, hogy Ann súlyos beteg, idő előtt tűnik majd el, mint az anyja, és ők mindezt tétlenül nézik majd végig, hiszen az orvosok sem tudták a betegség okát. És mit mondanak majd Ivannak? Az Úrfi rajongásig szereti a lányt és beleroppan, ha megtudja, hogy Ann beteg.
A fiú Oroszországból menekült át Angliába, a múltjáról nem sokat tudtak, de nem is számított. Mióta ismerték becsületes volt és sokat dolgozott, szabadidejében pedig festett. Ann apjának feltétlen bizalmát élvezte, az öreg kormányzót sok kritika érte a menekült fiú miatt. Késő délutánra várták, nem sokkal hat után érkezett.
-Lizzy, mondja, hogy nem igaz! Nem lehet! – a férfi olyan erősen szorította a szobalány karját, hogy annak könnyek szöktek a szemébe, de nem húzta el a kezét. Nem tudott a szemébe nézni és válaszolni neki.
Ivan otthagyta őt, lassú léptekkel indult fölfelé, tudta, hogy nyugodtnak kell lennie, nem mutathatja ki érzelmeit és fájdalmát. Az ajtó előtt még állt egy ideig, majd kopogás nélkül benyitott. A sötét szobában az ágy sziluettje felé közeledett és megállt mellette. A lány aludt, arca sápadt volt, mellén a ruhája nedves a láztól. Még így is gyönyörű volt. Ivan tenyerébe zárta Ann forró kezét, mire a lány aprókat rázkódva fölébredt.
- Annie, nekem mindenki hazudott. Azt mondták, hogy Ön sápadtabb a holdnál, elvesztette régi fényét és…
- Ivan, Önnek itt már nincs helye. Menjen el, tanuljon, élje az életét, fessen. Én egy hónap múlva már csak magam árnyéka leszek. Az orvos azt mondta, hogy nem tudok majd járni és talán meg sem ismerem majd Önt.- a lány arcán lecsorduló könny nedvesen világított a sötétben. Ivan fölállt, az ablakhoz sétált és széthúzta a függönyöket. A sötétség eliramodott, visszabújt a szoba legszűkebb szegleteibe.
- Annie, nézzen ki az ablakon, nézze a fákat, a hegyeket, nézze itt az ablakban a madarakat. Magának még nincs itt az ideje. Bízzon és higgyen.
- Mire ősz lesz, ezekkel a fecskékkel együtt én is elmegyek. Ne kösse le magát mellettem, ne jöjjön többet, Önnek én már csak akadály vagyok az életében.
Ivan döbbenten nézett a lányra, de nem látta értelmét vitázni. Ann szeméből kiveszett a fény, elfogadta a neki írott sorsot. Tiszteletben tartotta a kérést, nem ment többet. A városban azt beszélték, hogy visszament Oroszországba, mások szerint azonban még mindig
Yorkban lakott, de elvonult az emberek elől, talán meg is bolondult, de annyi biztos, hogy csak a festéssel foglalkozott. Ann apját is kevesebbet látták, kormányzói feladatait is másokkal intéztette. Házukra csönd és sötétség borult, a lányt már hónapok óta nem látta senki, a ház népe pedig némán hallgatott.
Lizzy is más lett, szőke haja mintha őszbe fordult volna, vidám tekintete komorrá vált, cserfességét pedig dacos némaság váltotta föl. Minden nap fölment Annhez, ápolta és biztatta, fölolvasott neki kedvenc könyveiből, de a lány csak az elmúlásáról beszélt és Ivanról, akit elküldött, és a fecskékről, akik az ablakában ültek. Az ablaknak nap közben mindig nyitva kellett lennie, hogy jól lássa őket. Néha csak arra gondolt, hogy a fiú már egészen biztosan elment és valamelyik fiatal lány a városból veletartott. Ilyenkor még betegebb lett, napokig csak aludt.
Egyik délelőtt esős idő közeledett, szokatlan csönd uralkodott odakint, így Ann tisztán hallotta az udvaron dolgozó kertészeket. Ostoba és ízléstelen tréfákkal szórakoztatták egymást, jobb lett volna nem hallani. Aztán Lizzy hangját hallotta.
- Undorító, dolgatlan népség. Ne pletykáljanak itt, hanem tegyék rendbe a kertet!
- Néz’ mán, a kis cselédet, Ernie, hogy felvágták a nyelvét.- a munkások horkantva nevettek.
- Inkább arró’ mondjon valamit, hogy mi lett a mi kis Úrnőnk udvarlójával! Én mindig mondtam, hogy az ilyenekbe’ nem lehet bízni. Ki tudja, honnét jött, most meg, hogy a lány beteg lett le is lépett. Aszongyák, hogy megbolondult és hogy hónapok óta egy műhelyben él egyedül. Közel lakik a down street-i kupihoz, úgyhogy szerintem van társasága.- a két férfi a térdét csapkodva nevetett.
-Maga faragatlan tuskó! Ne ezzel foglalkozzon, hanem a munkájával. És ha tudni akarja Ivan Úrfi nem bolond, dolgozik, fest, minden nap beszélek vele és távol áll tőle, hogy kurtizánokkal múlassa az időt. Szereti a Kisasszonyt. -Lizzy ezzel elsietett és becsapta maga után az ajtót.
Azóta három hét telt el, senki nem hitte, csak Lizzy, hogy Ann betegsége enyhülni látszott. Már nem volt mindig lázas, bőre megtelt színnel, ajka pirosabb lett. Nem tudták, hogy mi az oka, sokan nem is mertek örülni a változásnak, nem bíztak benne, hogy Ann valamikor is jobban lesz. Később titokban néha fölült, próbálgatta erejét az ágy szélén és a madarakat bámulta az ablakban. Különösnek tartotta, hogy még ilyenkor is itt vannak, tavaly már rég elköltöztek október végére. Talán nem is fecskék… Ann föltápászkodott az ágyról, lábai gyengék voltak, hiszen hónapok óta nem járt, de még csak meg sem mozdult az ágyban. Talpainak szokatlan volt a szőnyeg puha anyaga. Lassan botladozott az ablak felé, szemét elvakította a fény, így kezeivel tapogatózva nyitotta ki az ablak kilincsét. Hűvös levegő szökött a ruhája alá. Szemei tágra nyíltak, ahogy megszokták a fényt. Nem hitte el, meg kellett érintenie. A fecskepár mozdulatlanul gubbasztott a drapérián, amit az ablak elé feszítettek. Az olajos festék hideg volt a kezének. Ann Lizzy után kiáltott, a szobalány rohanva rontott be a szobába.
-Maga mit csinál, Kisasszony, hogy állt föl? És egyáltalán…
-Lizzy, nézze! Ezt Ivan festette nekem, tudta, hogy fölkelek! Biztosan szeret is még. Találkozni akarok vele, küldessen neki levelet azonnal ha itt van a városban.
Lizzy üres tekintettel nézett maga elé. Szeme pislogás nélküli könnyeket hullatott. Ann kezét fogta, szorította, de nem tudott megszólalni. Az ablakon át hangok szűrődtek be a kertből.
-Hallod-e, Ernie, aszongyák fölkötte magát a kis orosz festő.
-Á, az csak beszéd!
-Én mondom, igaz, reggel mondta a cserfes cseléd az úrnak.
2008. május 6., kedd
Az indián nagyfőnök
A dolog igen kecsegtetőnek tűnt; de várjatok csak, hadd mesélem el előbb, mi történt.Bill Driscoll-lal lent voltam Délen, Alabamában, amikor a gyermekrablási ötlet felmerült bennünk. Bill eztet később úgy határozta meg, hogy a dolog egy „pillanatnyi elmezavarban elkövetett látomás” volt, de erre mink csak később jöttünk rá.Volt ottan egy városka, olyan lapos, mint a palacsinta; hát persze Hegyorom volt a neve. Parasztok lakták, afféle ártalmatlan, önelégült népek, akik a májusfa köré gyülekeznek bámészkodni.Billnek meg énnekem volt vagy hatszáz dollár egyesített tőkénk, de még kétezer dollár kellett volna hozzá, hogy nyélbe üthessünk Nyugat-Illinoisban egy csalárd telekspekulációs üzletet. A szállodabejárat lépcsőjén ülve beszéltük meg a dolgot. A sarjszeretet, mondtuk mink, a félfalusi közösségekben erősen ki van fejlődve; ennek folytán, de egyéb okokból is, a gyermekrablást könnyebb lesz itt végrehajtani, mint az újságok hatósugarán belül, mert a lapok ilyen esetekben civil ruhás riportereket küldenek ki a helyszínre, akik aztán pletykát kavarnak. Tisztában voltunk azzal, hogy Hegyorom legfeljebb rendőröket meneszt utánunk, s esetleg még néhány érzelgős vérebet, és megereszt egy-két kirohanást a Farmer Szemle című hetilapban. Az ötlet tehát jónak látszott.Egy Ebenezer Dorset nevű tekintélyes polgár egyetlen gyermekét szemeltük ki áldozatul. Az atya tiszteletre méltó, zsugori férfiú, szívesen ad ingatlankölcsönöket, de ridegen, leplezetlenül kitér a gyűjtőpersely elől, s elárverezteti az adósait. A gyerek tízéves fiú, plasztikus szeplőzettel, olyan színű hajjal, mint a képeslap fedele, amit vonatindulás előtt veszel az újságárusbódéban. Mink Bill-lel úgy számítottuk, hogy Ebenezer kerek kétezer dollár váltságdíj erejéig fog ellágyulni. De várjatok, hadd mondom el, mi történt.A városka mögött vagy két mérföldnyi távolságban egy sűrű cédruserdővel borított kis magaslat emelkedik. Túlsó lejtőjén barlang. Ott raktároztuk el az eleséget.Egyik este, napnyugta után, elhajtunk egy bircskán az öreg Dorset háza előtt. A gyerek kint az utcán köveket hajigált a szemközti kerítésen ülő cicára.— Hé, kisfiú! — mondja Bill. — Akarsz egy stanicli cukrot? Elviszünk egy kicsit kocsikázni!A gyerek erre Billt pontosan szemen találja egy fél téglával.— Ez külön ötszáz dollárjába kerül majd az öregnek — mondja Bill, s a kerék fölött leszáll a kocsiról.A gyerek küzdött, mint egy középsúlyú barna medve, de végül mégiscsak lenyomtuk a bricska fenekére, s elhajtottunk vele. A barlangba vittük; én a lovat kikötöttem a cédruserdőbe. Sötétedés után elhajtottam három mérföldre, egy kis faluba, ahol a bricskát béreltem, ott hagytam, s gyalogszerrel mentem vissza a hegyre.Bill angoltapaszokat ragasztott az arcán éktelenkedő karmolásokra és zúzódásokra. A barlang nyílásánál emelkedő nagy szikla mögött tűz égett, és a gyerek, aki két ölyvtollat tűzött vörös hajába, a fazékben rotyogó kávét nézte. Amikor engem megpillant, botot szegez nekem, s azt mondja:— Hah! Átkozott Fehérarc! Hogy merészelsz a Rézbőrű Főnök táborába belépni? Én vagyok a síkság réme.— Már egészen megszelídült — mondja Bill, s nadrágját feltűrve vizsgálgatja sípcsontján a sebeket. — Indiánosdit játszunk. Buffalo Bill műsora unalmas gyermekmatiné ahhoz képest, amit mi itt művelünk. Én vagyok Vén Hank, a prémvadász, a Rézbőrű Főnök foglya; s hajnalban megskalpolnak. A hétszentségit! Hogy milyen erősen rúg ez a kölyök!Igen, kérem, a gyerek pompásan mulatott. A táborozás öröme elfeledtette vele, hogy fogoly. Engem rögtön elkeresztelt Kígyószemű Kémnek, s kijelentette, hogy mihelyt visszatérnek a hadiösvényről hős harcosai, napfelkeltekor karóba húznak, s elevenen megsütnek.Azután megvacsoráztunk; a gyerek tömte magába a szalonnát, kenyeret, mártást, s teli szájjal szónokolt. Imigyen csevegett vacsoránál:
- Csak tudnám miért hoztatok ide engem, a magasan ülő Rézbőrű Főnököt? Hát direkt hozzátok a magatok fejére a bajt? Hát nem hallottatok még sosem rólam? Hát honnan szalajtottak benneteket?
- Ho-hó, látom éles szemű vagy kölyök! Aztán miből jöttél rá, hogy máshonnét jöttünk?
- Csak idegenek mernek packázni a nagy bölényt legyőző, magasan ülő Rézbőrű Főnökkel.
- Hogy mindenki milyen önelégült errefelé- jegyezte meg Bill, miközben egy
újabb adag mártást kavart tűz fölött. A jó illat terjengett mindenfelé, a kölyök is közelebb vonult a tűzhöz, ahogy elfogyott a kenyere. Egy bottal kezdte el piszkálni a parazsat a tűz szélénél.
- A tűzzel nem ajánlatos játszani, mert még maga alá talál vizelni az éjszaka, magasra hágó bölénykergető nagyfőnök!
Bill megjegyzése után visszhangzott az erdő a vihogástól, a fiú amúgy is vörös feje pedig egy fokkal még vörösebb lett. Talán már túlszárnyalta bordély erkélyéről integető olcsó hölgyek kendőjének a színét is. Lestem, mikor hogy robban már föl.
- Hogy mersz így beszélni a tűz urával?!- Fakadt ki a kölyök, és fölugorván a tűztől, magasba csapott a botjával. Egy darab parázs pedig uzsgye! repült föl a levegőbe, majd egyenesen Bill koszos gallérja mögött landolt. Az öreg Bill úgy pattant föl a helyéről, mint amikor abból a lousianai bankból iszkoltunk, és vadul vonaglani kezdett. Emelgette a lábait, karjaival pedig eszeveszettül hadonászott, közben meg forgott körbe, mint a szélkerék. Igazság szerint segíteni kellett volna neki, de nagyon élveztem a műsort. A kölyök tapsolt meg kiabált.
- Igen, Vén Hank, így jár az, aki a tűz urával packázik!- Majd indián üvöltést kezdett el imitálni. Kicsit sok is lett. Végül megsajnáltam Billt, és valahogy kiszedtem a parazsat az inge alól. Addigra már kialudt. Bill zihált az ugrálástól, a kölyök meg a nevetéstől.
- Most már aztán odaverek egyet ennek a taknyos kis..!!
- Hagyd Bill! Megállapodtunk, hogy nem bántjuk a kölyköt. Ne nehezítsük a helyzetet!- letéptem Bill egyik sebéről az angoltapaszt, és a kölyök felé indultam. Ráncolta szeplős homlokát, aztán meg felém is rúgott, de kikaptam alóla a lábát. Egy pillanat alatt a földön volt. Betapasztottam a száját, és már fordítottam is hasra, hogy összekössem a kezét. Tekeregett, mint a kígyó, aminek a fejére léptek, de végül csak sikerült. Billel a barlangba rángattuk, ráraktuk egy takaróra. Más se hiányzik, mint hogy megfázzon itt nekünk.
- Oltsd el a tüzet Bill, mielőtt valami sasszem kiszúrja odalent. Én pedig nyugton akarok aludni. Majd holnap kitaláljuk, hogy mi legyen a nagyfőnökkel. A fiúra sandítottam, az meg buzgón pislogott. A tűz kialudt, mink Billel ledőltünk, és én már a lábam alatt éreztem a nyugat-illinosi-i telek zsíros földjét.
Az ébredés váratlanul ért. Úgy tűzött a nap, azt hittem a fejem is fölforr. Pedig erdőben volnánk, vagy mi a fene. Vagy mésge? Gondoltam letörlöm a homlokom, de a kezem beakadt. Kinyitottam a szemem, hogy végre kiderüljön, mi folyik itt. Nem hittem a szememnek! Ott állt a kis vörös ördög: óriási tollak a hajában, az arca mindenféle rettenetes színnel kikenve. Körülötte egy csapat félmeztelen indián, mind kifeszített íjjal, és mind rám céloztak. Én meg egy oszlophoz kötözve a puszta közepén!
- A rosseb! Bill! Bill!- Ekkor láttam meg Billt egy másik oszlopnál! Szegény öreg Bill a fejéről hiányzó hajat és bőrt szorongatta. Üvöltött volna, de nem jött ki hang a torkán. Az enyémen annál inkább. A egész síkság visszhangzott, amikor az indiánok kilőtték rám a nyilakat. Saját üvöltésemre ébredtem. Az öreg Bill a tűznél ült, és láthatóan remekül szórakozott.
- Má’ ideje volt, kezdtem unni a motyogásodat! Vörös nagyfőnök, juj, juj! Kész a reggeli! Fogj hozzá, mielőtt a nagyfőnök fölébred.- azzal a barlang végében lévő fiú felé biccentett.
A nagyfőnök, te jó ég! Kár volt emlékeztetni a kölyökre.
- Maga az ördög ez a kölyök, én mondom! –Feltápászkodtam, és nekifogtam a babnak- Szabaduljunk meg tőle mielőbb!
-No, csak nem félsz a nagy Vörös, nagy bölényt legyőző, magasan ülő Rézbőrű Főnöktől?- Bill kivillanó fogainak látványa még azt a kevés étvágyamat is elvitte, jól oldalbataszajtottam.
- Röhögj csak, vén kutya! De még ma a zsebükben lesz a két lepedő!És úgy is lett. A kölyök apja picsogó kisfiúvá változott, amikor megjelentünk, és utólag azt hiszem talán a hármat is megadta volna. Most mán mindegy. Napnyugtára rég elhagytuk az államhatárt, úton a megérdemelt gazdagság felé. Bill viszont nem felejtette el aztat, ami akkor éjjel történt, azóta is bosszant vele úton-útfélen. Az meg hétszentség, hogy egy darab kölyökhöz még egyszer ebben az életben semmi közöm nem lesz!
- Csak tudnám miért hoztatok ide engem, a magasan ülő Rézbőrű Főnököt? Hát direkt hozzátok a magatok fejére a bajt? Hát nem hallottatok még sosem rólam? Hát honnan szalajtottak benneteket?
- Ho-hó, látom éles szemű vagy kölyök! Aztán miből jöttél rá, hogy máshonnét jöttünk?
- Csak idegenek mernek packázni a nagy bölényt legyőző, magasan ülő Rézbőrű Főnökkel.
- Hogy mindenki milyen önelégült errefelé- jegyezte meg Bill, miközben egy
újabb adag mártást kavart tűz fölött. A jó illat terjengett mindenfelé, a kölyök is közelebb vonult a tűzhöz, ahogy elfogyott a kenyere. Egy bottal kezdte el piszkálni a parazsat a tűz szélénél.
- A tűzzel nem ajánlatos játszani, mert még maga alá talál vizelni az éjszaka, magasra hágó bölénykergető nagyfőnök!
Bill megjegyzése után visszhangzott az erdő a vihogástól, a fiú amúgy is vörös feje pedig egy fokkal még vörösebb lett. Talán már túlszárnyalta bordély erkélyéről integető olcsó hölgyek kendőjének a színét is. Lestem, mikor hogy robban már föl.
- Hogy mersz így beszélni a tűz urával?!- Fakadt ki a kölyök, és fölugorván a tűztől, magasba csapott a botjával. Egy darab parázs pedig uzsgye! repült föl a levegőbe, majd egyenesen Bill koszos gallérja mögött landolt. Az öreg Bill úgy pattant föl a helyéről, mint amikor abból a lousianai bankból iszkoltunk, és vadul vonaglani kezdett. Emelgette a lábait, karjaival pedig eszeveszettül hadonászott, közben meg forgott körbe, mint a szélkerék. Igazság szerint segíteni kellett volna neki, de nagyon élveztem a műsort. A kölyök tapsolt meg kiabált.
- Igen, Vén Hank, így jár az, aki a tűz urával packázik!- Majd indián üvöltést kezdett el imitálni. Kicsit sok is lett. Végül megsajnáltam Billt, és valahogy kiszedtem a parazsat az inge alól. Addigra már kialudt. Bill zihált az ugrálástól, a kölyök meg a nevetéstől.
- Most már aztán odaverek egyet ennek a taknyos kis..!!
- Hagyd Bill! Megállapodtunk, hogy nem bántjuk a kölyköt. Ne nehezítsük a helyzetet!- letéptem Bill egyik sebéről az angoltapaszt, és a kölyök felé indultam. Ráncolta szeplős homlokát, aztán meg felém is rúgott, de kikaptam alóla a lábát. Egy pillanat alatt a földön volt. Betapasztottam a száját, és már fordítottam is hasra, hogy összekössem a kezét. Tekeregett, mint a kígyó, aminek a fejére léptek, de végül csak sikerült. Billel a barlangba rángattuk, ráraktuk egy takaróra. Más se hiányzik, mint hogy megfázzon itt nekünk.
- Oltsd el a tüzet Bill, mielőtt valami sasszem kiszúrja odalent. Én pedig nyugton akarok aludni. Majd holnap kitaláljuk, hogy mi legyen a nagyfőnökkel. A fiúra sandítottam, az meg buzgón pislogott. A tűz kialudt, mink Billel ledőltünk, és én már a lábam alatt éreztem a nyugat-illinosi-i telek zsíros földjét.
Az ébredés váratlanul ért. Úgy tűzött a nap, azt hittem a fejem is fölforr. Pedig erdőben volnánk, vagy mi a fene. Vagy mésge? Gondoltam letörlöm a homlokom, de a kezem beakadt. Kinyitottam a szemem, hogy végre kiderüljön, mi folyik itt. Nem hittem a szememnek! Ott állt a kis vörös ördög: óriási tollak a hajában, az arca mindenféle rettenetes színnel kikenve. Körülötte egy csapat félmeztelen indián, mind kifeszített íjjal, és mind rám céloztak. Én meg egy oszlophoz kötözve a puszta közepén!
- A rosseb! Bill! Bill!- Ekkor láttam meg Billt egy másik oszlopnál! Szegény öreg Bill a fejéről hiányzó hajat és bőrt szorongatta. Üvöltött volna, de nem jött ki hang a torkán. Az enyémen annál inkább. A egész síkság visszhangzott, amikor az indiánok kilőtték rám a nyilakat. Saját üvöltésemre ébredtem. Az öreg Bill a tűznél ült, és láthatóan remekül szórakozott.
- Má’ ideje volt, kezdtem unni a motyogásodat! Vörös nagyfőnök, juj, juj! Kész a reggeli! Fogj hozzá, mielőtt a nagyfőnök fölébred.- azzal a barlang végében lévő fiú felé biccentett.
A nagyfőnök, te jó ég! Kár volt emlékeztetni a kölyökre.
- Maga az ördög ez a kölyök, én mondom! –Feltápászkodtam, és nekifogtam a babnak- Szabaduljunk meg tőle mielőbb!
-No, csak nem félsz a nagy Vörös, nagy bölényt legyőző, magasan ülő Rézbőrű Főnöktől?- Bill kivillanó fogainak látványa még azt a kevés étvágyamat is elvitte, jól oldalbataszajtottam.
- Röhögj csak, vén kutya! De még ma a zsebükben lesz a két lepedő!És úgy is lett. A kölyök apja picsogó kisfiúvá változott, amikor megjelentünk, és utólag azt hiszem talán a hármat is megadta volna. Most mán mindegy. Napnyugtára rég elhagytuk az államhatárt, úton a megérdemelt gazdagság felé. Bill viszont nem felejtette el aztat, ami akkor éjjel történt, azóta is bosszant vele úton-útfélen. Az meg hétszentség, hogy egy darab kölyökhöz még egyszer ebben az életben semmi közöm nem lesz!
Történetleíró mondat
Egy lényegétől fogva örökkön a tagadni kész hideg értelem szolgálatában álló útivezető, saját elvei működőképességének és ezek továbbadhatóságának bizonyítására kultúrákon és századokon felvonásosan átívelő álomsorozatot bocsát az állandóan reménykedő, mindig újabb eszmékbe kapaszkodva saját fajának létcéltkereső halandópárra, hogy végül a szerep-állomások elfogyásával befolyásoló erejét is elveszítve alulmaradjon, és ezáltal megvalósulhasson ellenfele hat napig tartó megfeszített munkájának csak ő tudja meddig fennálló, a másik pólust megszemélyesítő útivezető által folyton-folyvást ellensúlyozva kiegészítő rendje.
Ritmusok rabja
Giorgio idegesen forgolódott. Már megint fél órával korábban ébredt fel, mint ahogy az ébresztőóráját beállította. Már megint a zene. Zsóka annál édesebben aludt mellette. Mit sem tudott barátja fejében folyamatosan pörgő zenéről. Olykor egy dallam ismételgette magát unalomig, máskor egy egész koncert játszódott le, megint máskor pedig elviselhetetlen zenebona töltötte be Giorgio napjait. Nem tudott mit kezdeni a különös jelenséggel., A zenét imádta, azonban soha életében még egy hangszer közelébe sem ment. Most pedig titokban zenetanárhoz kezdett el járni. Ezt az élményt senkivel nem merte megosztani. Vagy inkább nem tudta. Hiszen hogy mondta volna el bárkinek is, hogy úgy látja a hangjegyeket föl-le szaladgálni a karján, mint szemtelen bogarakat. Giorgio fölkelt, és a fürdőszobában saját zilált tükörképével találta magát szembe.
- Úgy nézek ki, mint egy lecsúszott drogos.- Kemény önkritika reggel fél hatkor. Bár haja valóban a szokásosnál is rendetlenebb volt, és szeme körül fekete karikák éktelenkedtek. Zsóka is észrevette, hogy az utóbbi hónapokban valami megváltozott. Giorgio persze tagadott, Zsóka pedig megpróbálta elfelejteni gyanakvását. Egyre kevésbé sikerült, mivel érezte, hogy kedvese valamibe nem avatja be. A fiú inkább megpróbált nem is gondolni erre.
- Valahogy majd csak lesz, remélem- futott át Giorgio agyán, és elhessegette keserű gondolatait, ahogy arcát mosta.
- Attól még senkinek nem lett baja, hogy előbb ért be a munkahelyére- egykedvűen itta meg kávéját majd elindult a buszmegálló felé. Unta már az aktuális dallamot. Már körbejárta elégszer, végigkóstolt minden egyes hangjegyet, a violinkulcsok a gallérja mögé kúsztak számtalanszor, az egész ritmust végigfuttatta erein, több mint ezerszer. A buszra várva még abszurdabbnak tűnt az egész helyzet.
- A külvárosi szerencsétlen zenebolond bevándorló majd’ belehal a szebbnél szebb dallamokba
A kék csuklósszörny a szokásos lomha tempóban gördült be a megállóba, és Giorgio a többiekkel együtt fölnyomakodott a már amúgy is zsúfolt utastérbe. Arról már lemondott, hogy jegyet lyukasszon, hát megpróbált arra koncentrálni, hogy ne essen hanyatt a következő fékezésnél.
- Jobban meggondolva ebben a szardíniásdobozban nehéz lenne…
Ekkor azonban valami történt. Egy új ritmus ütötte meg a fülét. A dallamot elnyomta a busz zúgása, de a ritmust tisztán hallotta. Gyors és lüktető volt, ahogy a mézes bor egy nyárestén végigfut az ereiben. Hagyta, hogy átjárja minden porcikáját, kényeztesse érzékeit az újdonság varázsával. Egy pillanatra a felhők fölé repült, magasan, ki a buszból, ki a személytelen tömegből, ahol csak ő volt és a ritmus. A zuhanás annál fájdalmasabb volt. Giorgio levegő után kapkodott, és furcsa vágy fogta el. Többet akart. Az új élményt a maga teljességében. Akarta a dallamot is. Öntudatlanul kezdett el nyomakodni a busz másik vége felé, észre sem vette közben hány lábra lépett rá, hány harisnyát szakított ki, hány nadrágot koszolt össze. Végre megtalálta a dallam forrását. Ott ült egy nagy iskolatáskával, szakadt farmerban, és a fülében szólt az épp aktuális legmennyeibb dallam. Giorgio pedig akarta. Úgy esett neki a fiatal lánynak, mint egy éhes vad; letépte a fülhallgatót a meglepett áldozat füléről, és sajátjára illesztette. Egy újabb mennyei pillanata lett fáradozásainak jutalma: becsukta szemét, és a tökéletességet látta maga előtt. Víz illata áradt a zenéből: egy szökőkút vizének illata, amely lágyan csobog egyik mozaikkal kirakott tálcáról a másikra, hogy útja a legalsó medencében érjen véget, ahol a világ leggyönyörűbb halai úszkálnak. Giorgio magába szívta a dallam minden egyes szikráját, majd visszaadta a tanácstalan lánynak a fülhallgatót. Nagyot szippantott a levegőből, és leszállt a buszról, az sem számított hol van. Majd besétál a munkahelyére, elvégre jóval korábban indult a szokásosnál. Kettesben akart maradni a frissen szerzett érzéki csalódással.
- Úgy nézek ki, mint egy lecsúszott drogos.- Kemény önkritika reggel fél hatkor. Bár haja valóban a szokásosnál is rendetlenebb volt, és szeme körül fekete karikák éktelenkedtek. Zsóka is észrevette, hogy az utóbbi hónapokban valami megváltozott. Giorgio persze tagadott, Zsóka pedig megpróbálta elfelejteni gyanakvását. Egyre kevésbé sikerült, mivel érezte, hogy kedvese valamibe nem avatja be. A fiú inkább megpróbált nem is gondolni erre.
- Valahogy majd csak lesz, remélem- futott át Giorgio agyán, és elhessegette keserű gondolatait, ahogy arcát mosta.
- Attól még senkinek nem lett baja, hogy előbb ért be a munkahelyére- egykedvűen itta meg kávéját majd elindult a buszmegálló felé. Unta már az aktuális dallamot. Már körbejárta elégszer, végigkóstolt minden egyes hangjegyet, a violinkulcsok a gallérja mögé kúsztak számtalanszor, az egész ritmust végigfuttatta erein, több mint ezerszer. A buszra várva még abszurdabbnak tűnt az egész helyzet.
- A külvárosi szerencsétlen zenebolond bevándorló majd’ belehal a szebbnél szebb dallamokba
A kék csuklósszörny a szokásos lomha tempóban gördült be a megállóba, és Giorgio a többiekkel együtt fölnyomakodott a már amúgy is zsúfolt utastérbe. Arról már lemondott, hogy jegyet lyukasszon, hát megpróbált arra koncentrálni, hogy ne essen hanyatt a következő fékezésnél.
- Jobban meggondolva ebben a szardíniásdobozban nehéz lenne…
Ekkor azonban valami történt. Egy új ritmus ütötte meg a fülét. A dallamot elnyomta a busz zúgása, de a ritmust tisztán hallotta. Gyors és lüktető volt, ahogy a mézes bor egy nyárestén végigfut az ereiben. Hagyta, hogy átjárja minden porcikáját, kényeztesse érzékeit az újdonság varázsával. Egy pillanatra a felhők fölé repült, magasan, ki a buszból, ki a személytelen tömegből, ahol csak ő volt és a ritmus. A zuhanás annál fájdalmasabb volt. Giorgio levegő után kapkodott, és furcsa vágy fogta el. Többet akart. Az új élményt a maga teljességében. Akarta a dallamot is. Öntudatlanul kezdett el nyomakodni a busz másik vége felé, észre sem vette közben hány lábra lépett rá, hány harisnyát szakított ki, hány nadrágot koszolt össze. Végre megtalálta a dallam forrását. Ott ült egy nagy iskolatáskával, szakadt farmerban, és a fülében szólt az épp aktuális legmennyeibb dallam. Giorgio pedig akarta. Úgy esett neki a fiatal lánynak, mint egy éhes vad; letépte a fülhallgatót a meglepett áldozat füléről, és sajátjára illesztette. Egy újabb mennyei pillanata lett fáradozásainak jutalma: becsukta szemét, és a tökéletességet látta maga előtt. Víz illata áradt a zenéből: egy szökőkút vizének illata, amely lágyan csobog egyik mozaikkal kirakott tálcáról a másikra, hogy útja a legalsó medencében érjen véget, ahol a világ leggyönyörűbb halai úszkálnak. Giorgio magába szívta a dallam minden egyes szikráját, majd visszaadta a tanácstalan lánynak a fülhallgatót. Nagyot szippantott a levegőből, és leszállt a buszról, az sem számított hol van. Majd besétál a munkahelyére, elvégre jóval korábban indult a szokásosnál. Kettesben akart maradni a frissen szerzett érzéki csalódással.
Kislány és álnokoccus
Amélia felült az ágyában. Hetek óta ugyanúgy. Keservesen nézett az éjjeliszekrényére, amin, mint midig, egy bögrében teának csúfolt lötty gőzölgött. A gyomra már akkor forgott, ha rágondolt. Hiába simogatta a nagymamája fejét és mondogatta, hogy ettől meggyógyul, már nem hitte el. Ahogy az orvosnak sem, aki menetrendszerűen jött hozzá minden harmadik nap délután 3 órakor. Ettől függetlenül lenyelt, bevett mindent, amit csak adtak neki.
-Legalább ők boldogok tőle.- Vagyis legalább annak tűntek. A látszat újabban nagyon fontos lett a család életében. Amélia újabban csupa mosolygós, álboldog embert látott maga körül: senki nem beszélt vele már egy ideje normális hangon. Újra olyan borzalmasan gügyögtek neki, mint csecsemőkorában. A betegségéről pedig még véletlenül sem ejtettek egy szót se. Amélia születése óta szenvedett az álnokoccustól, de csak az utóbbi időben hatalmasodott el rajta. Először csak nem tudott játszani a többiekkel a fájdalom miatt. A kis álnokoccus manók mintha tűkkel szurkálták volna belülről, de nem szólt. Tudta, hogy az ágyban fog kikötni előbb utóbb úgyis. Élvezni akarata a napfényt amíg lehet. A betegszobában persze folyton félhomály van.
-Egy neves holland tudós szerint így kevésbé szaporodnak a baktériumok!- hallotta nemrég a doktortól. Egy ajtó mögül kihallgatott beszélgetés apró részlete. Azóta Amélia már milliószor összeszámolta a virágmintákat a behúzott függönyön. Persze az igazi virágokat sokkal jobban szerette. Amikor a szülei rájöttek, hogy megint beteg, akkor is a virágok között esett össze a kertben. Mert a játszótérre nem mehetett már akkor. Nagymama tudta, hogy baj van, de rá senki nem figyelt. De ő legalább szemmel tudta tartani az unokáját a kertben. Persze Amélia azóta nem járt még a kertben sem, sőt újabban már nem is láthatta. Bár néha, ahogy ezen a napon is a sok közül, odalopódzott az ablakhoz, hogy a virágminta mögé bújva beleszagoljon a napfényes virágillatba. Bár még alig múlt 10 éves, már pontosan tudta, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. Persze a szülei nem értették „hóbortjait”. Nem értették, „hogy nem fogja föl ez a gyerek, hogy így sosem lesz jobban” Persze ők azt nem értették, amit Amélia már régen: hogy sosem lesz jobban. A mindenét szaggató fájdalomra már jó ideje több pirulát vett be, mint amennyit a doktor mondott Nagymamának. Senki nem vette észre. Nagymama, aki valóban törődött vele, már nem látott elég jól. Szülei pedig csak néha néztek rá. Amióta újra beteg lett nem szívesen jöttek be hozzá a félhomályos szobába. Amélia persze megértette. Mindent megértett. Talán jobb lett volna, ha nem így van.
- Talán ha olyan lennék, mint a többiek.- Amélia a szomszéd lányra gondolt. A legjobb barátnőjére. Aki azóta nem járt nála, mióta fény derült az álnokoccuosokra. Amélia tudta, hogy a szülei nem engedik, ő szívesen jött volna. Améliával ellentétben ő nem értette a nagyvilág dolgait.
Az óra hármat ütött. Amélia kiugrott a függöny mögül, és visszamászott az ágyba. Pár lépés is elég volt, hogy ismét eszébe jusson, hogy kínozzák őt az álnokocuccsok. Már várta a doktor lépteit. Őt magát ugyan nem szerette, de a cipője hangját az előszoba kövén nagyon is. Ezúttal egy másféle kopogás hallatszott. Egy vézna hangú valaki kopogott a bejárati ajtón, majd kiabált is. Amélia tisztán hallotta mit mondott:
- Sajnos a doktor úr is ágynak esett álnokoccussal, így beláthatatlan ideig nem tud jönni a kisasszonyhoz.
Amélia hátradőlt az ágyban. Valahogy ürességet érzett odabent. Tulajdonképpen most az izgága doktor is át fogja érezni az ő szenvedéseit egy elsötétített szobában. Ugyanakkor bűntudata is volt, hogy ő terjeszti ezt a szomorú kórságot. Befordult a fal felé, és elaludt. Mindenfélét álmodott össze, és verejtékben úszva ébredt fel. Amikor az éjjeliszekrény felé nyúlt csukott szemmel a bögréje után, valaminek nekiütközött a keze. Hideg, sima tapintású furcsaság volt. Ahogy kinyitotta a szemét, a fény élesen világított egészen a tudata mélyéig. A kék ég hangosan kiabált be az ablakon a fák lombjaival karöltve. Amélia keze pedig egy virágvázát érintett. Tele volt kedvenc virágaival: kamilla, sóvirág, krizantém, és egy kis zsálya, hogy még zöldebb legyen az összkép. Amélia a szájához emelte a pöttyös bögrét, amiben csodálatos citromos tea volt. Jólesően áradt szét testében az édes meleg, ahogy ivott. Hirtelen kinyílt az ajtó, és nagymamája jött be, kezében egy tálcával. A tálcán egy kis üvegcse volt, benne haragoszöld folyadékkal. Bár a színe ijesztő volt, Amélia tudta, hogy a tinktúra nagymamája házipatikájának egyik kincse. Az íze rettenetes volt, de egy kis tea után elmúlt.
- A doktor úr nincs jól, kicsim, ezért nem tud jönni egy darabig. A szüleid elutaztak, így most én viselem gondodat egy darabig.- mondta Nagymama az ágy végéből mosolyogva Améliára. Mintha kicsit fiatalabbnak tűnt volna. Amélia boldogan feledkezett el a teásbögre tartalmába.
- Szóval ilyen a mennyország.- gondolta.
-Legalább ők boldogok tőle.- Vagyis legalább annak tűntek. A látszat újabban nagyon fontos lett a család életében. Amélia újabban csupa mosolygós, álboldog embert látott maga körül: senki nem beszélt vele már egy ideje normális hangon. Újra olyan borzalmasan gügyögtek neki, mint csecsemőkorában. A betegségéről pedig még véletlenül sem ejtettek egy szót se. Amélia születése óta szenvedett az álnokoccustól, de csak az utóbbi időben hatalmasodott el rajta. Először csak nem tudott játszani a többiekkel a fájdalom miatt. A kis álnokoccus manók mintha tűkkel szurkálták volna belülről, de nem szólt. Tudta, hogy az ágyban fog kikötni előbb utóbb úgyis. Élvezni akarata a napfényt amíg lehet. A betegszobában persze folyton félhomály van.
-Egy neves holland tudós szerint így kevésbé szaporodnak a baktériumok!- hallotta nemrég a doktortól. Egy ajtó mögül kihallgatott beszélgetés apró részlete. Azóta Amélia már milliószor összeszámolta a virágmintákat a behúzott függönyön. Persze az igazi virágokat sokkal jobban szerette. Amikor a szülei rájöttek, hogy megint beteg, akkor is a virágok között esett össze a kertben. Mert a játszótérre nem mehetett már akkor. Nagymama tudta, hogy baj van, de rá senki nem figyelt. De ő legalább szemmel tudta tartani az unokáját a kertben. Persze Amélia azóta nem járt még a kertben sem, sőt újabban már nem is láthatta. Bár néha, ahogy ezen a napon is a sok közül, odalopódzott az ablakhoz, hogy a virágminta mögé bújva beleszagoljon a napfényes virágillatba. Bár még alig múlt 10 éves, már pontosan tudta, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. Persze a szülei nem értették „hóbortjait”. Nem értették, „hogy nem fogja föl ez a gyerek, hogy így sosem lesz jobban” Persze ők azt nem értették, amit Amélia már régen: hogy sosem lesz jobban. A mindenét szaggató fájdalomra már jó ideje több pirulát vett be, mint amennyit a doktor mondott Nagymamának. Senki nem vette észre. Nagymama, aki valóban törődött vele, már nem látott elég jól. Szülei pedig csak néha néztek rá. Amióta újra beteg lett nem szívesen jöttek be hozzá a félhomályos szobába. Amélia persze megértette. Mindent megértett. Talán jobb lett volna, ha nem így van.
- Talán ha olyan lennék, mint a többiek.- Amélia a szomszéd lányra gondolt. A legjobb barátnőjére. Aki azóta nem járt nála, mióta fény derült az álnokoccuosokra. Amélia tudta, hogy a szülei nem engedik, ő szívesen jött volna. Améliával ellentétben ő nem értette a nagyvilág dolgait.
Az óra hármat ütött. Amélia kiugrott a függöny mögül, és visszamászott az ágyba. Pár lépés is elég volt, hogy ismét eszébe jusson, hogy kínozzák őt az álnokocuccsok. Már várta a doktor lépteit. Őt magát ugyan nem szerette, de a cipője hangját az előszoba kövén nagyon is. Ezúttal egy másféle kopogás hallatszott. Egy vézna hangú valaki kopogott a bejárati ajtón, majd kiabált is. Amélia tisztán hallotta mit mondott:
- Sajnos a doktor úr is ágynak esett álnokoccussal, így beláthatatlan ideig nem tud jönni a kisasszonyhoz.
Amélia hátradőlt az ágyban. Valahogy ürességet érzett odabent. Tulajdonképpen most az izgága doktor is át fogja érezni az ő szenvedéseit egy elsötétített szobában. Ugyanakkor bűntudata is volt, hogy ő terjeszti ezt a szomorú kórságot. Befordult a fal felé, és elaludt. Mindenfélét álmodott össze, és verejtékben úszva ébredt fel. Amikor az éjjeliszekrény felé nyúlt csukott szemmel a bögréje után, valaminek nekiütközött a keze. Hideg, sima tapintású furcsaság volt. Ahogy kinyitotta a szemét, a fény élesen világított egészen a tudata mélyéig. A kék ég hangosan kiabált be az ablakon a fák lombjaival karöltve. Amélia keze pedig egy virágvázát érintett. Tele volt kedvenc virágaival: kamilla, sóvirág, krizantém, és egy kis zsálya, hogy még zöldebb legyen az összkép. Amélia a szájához emelte a pöttyös bögrét, amiben csodálatos citromos tea volt. Jólesően áradt szét testében az édes meleg, ahogy ivott. Hirtelen kinyílt az ajtó, és nagymamája jött be, kezében egy tálcával. A tálcán egy kis üvegcse volt, benne haragoszöld folyadékkal. Bár a színe ijesztő volt, Amélia tudta, hogy a tinktúra nagymamája házipatikájának egyik kincse. Az íze rettenetes volt, de egy kis tea után elmúlt.
- A doktor úr nincs jól, kicsim, ezért nem tud jönni egy darabig. A szüleid elutaztak, így most én viselem gondodat egy darabig.- mondta Nagymama az ágy végéből mosolyogva Améliára. Mintha kicsit fiatalabbnak tűnt volna. Amélia boldogan feledkezett el a teásbögre tartalmába.
- Szóval ilyen a mennyország.- gondolta.
2008. május 5., hétfő
Apa és fia visszatér
Bár a műben van minden, ami szem szájnak ingere: szex, szerelem, csalás, feloldozás, bűn és bűnhődés, a mai fiatalok mégsem lelkesednek érte, hiába kezdődik rögtön egy zaftos romantikus történettel, aminek mellesleg szomorú véget vet a fogkrémreklámok egyik visszatérő hőse, illetve nem is annyira ez a hős, mind inkább egy szeretetéhes apóka, aki ugyan néha kicsit könyörtelen és kiszámíthatatlan, de megbízhatatlan források szerint állítólag jó szándékú, annak ellenére (vagy talán éppen amiatt), hogy fiát egy időre mint David Copperfield szerepelteti a nagyérdemű előtt, majd meggyőzi őt, hogy hagyja csak abba a csúcson, aki már csak azért is beleegyezik a dologba, mert pár néző féltékenyen nézi a sikerét, olyannyira, hogy gyilkossággal fenyegetőznek, aminek a fiú végül alá is veti magát, egyrészt mert amúgy is passziója a szenvedés, másodrészt mert szereti ellenségeit, és nem akar nekik csalódást okozni, harmadrészt, hogy kielégítse a papa vérszomjas és hatásvadász hajlamait, aki kihasználja a gyilkos hangulatot, és egy hatásos pillanatban le is lépteti fiát a színről, tudva, hogy a közönség most már sose fogja elfelejteni a kis családot, amely feltételezése be is igazolódik, hiszen a hirtelen távozást azóta mindenki megemlegeti elsősorban falfirkák formájában.
Műelemzés egy szuszra
A mű egy olyan ember minennapokból való menekülését ábrázolja, akinek szenvedélye a történelem, a régi házak, a nosztalgia, a gyermekkor emléke, és aki képtelen összhangba hozni ezen szenvedélyeit a mindennapi életével, noha még egy kísérletet is tesz a konvencionális életbe való beilleszkedésre: elvesz egy nőt, akit a családja és a társadalom elismer, bár ezzel csak még jobban a múltba ássa magát, hiszen lelke mélyén csak azért választotta ezt a nőt, mert mosolya emlékeztette gyermekkori szerelmére, akárcsak az az ország, ahova a mézeshetekre utaznak, és ahol, faképnél hagyván menyasszonyát, felfedező körútra indul, melynek során találkozik gyerekkorának legfontosabb szereplőivel, csak azért, hogy még jobban a múlt rabjává váljon, és ellehetetlenítse a valóságba való visszatérését, bár ez, akárhogy is hadakozik ellene, úgyis bekövetkezik anélkül, hogy megvalósíthatta volna vágyait, (ezzel is) rákényszerítve őt, hogy adja meg magát a konvenciónak, és térjen vissza feleségéhez valamint – a legalábbis számára – szürke munkához, amiből is az értő olvasó érezheti, az ellentét a főhős lelkében haláláig sem fog feloldódni, köszönhetően tétova lelki alkatának.
(Az ország nem a gyermekkori szerelmére emlékezteti elsősorban, hanem az egész gyerekkorára és összes vágyára, de nem tudom ezt másképp beleszuszakolni ebbe a kígyóba.)Egy film
Az alkotás egy asszony élete különleges utolsó évét mutatja be, túlesett szívinfartuson és kómán, egy régi rendszerben élt, amely pillanatok alatt szertefoszlott, s ezt nem tudta volna megemészteni, így családja újra életre kelti számára a múltat, melyet kissé vicces, kissé ironikus formában tálal a film a nézők elé, megfűszerezve családi drámával, és a humoros cselekmények ellenére tragikus a végkifejlet.
2008. május 4., vasárnap
?
Akkor hát kit is (szerző, műcím) takarhat ez a hosszú egy mondat (Bárdos László által feladott gyakorlat):
A szerző egyik oldalról igen szelíd érzékenységgel, másikon szinte leplezetlen iróniával tár elénk egy lecsupaszított, leegyszerűsítetten kétpólusú világot, melynek egyik végében a társadalom döntést hozó hivatalában ülő komor, hatalmas testű figurái trónolnak, a maguk egyhangú hétköznapi valóságukban, kik ebből a fásult világból szinte impresszió sugallta pillanaton keresztül lesznek kizökkentve egy szemrevaló, bájos, bár visszahúzódó fiatal leány személyének lenyűgöző látványától, itt a férfiak (szerzői nézőpont) oldaláról már-már erotikus beleéléssel egy-egy mozdulat, vonás, arckifejezés bűvöletébe, szinte gyengéddé varázsolódva, másikon maga a leány, aki testvérnénje bűnét önszántából magára vállalva áll e nagyhatalmú urak, bírák elé, ártatlansága okán végül feloldoztatva, mert ha másutt nem is nyerik el a dolgok a maguk igazságát, mint ahogy a valóságban a jog sem jellemzően az igazság, hanem elsődlegesen a törvény oldalán áll, mindez tehát ahogy az életben nem, vagy csak ritkán, véletlen, az irodalomban válhat viszont igazán valóra, s ha jó mű esetében, megvilágosító erővel.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)